Vargaváros


Az út

 

És akkor elindulnak a szekerek sorban,

vissza a százéves úton, a kaptatónál,

a városi dombon még bevárják egymást,

aztán négyes-hatos csoportokban, lépésben

baktatnak, lesütött fejjel, szomorú tekintettel;

itt is, ott is el-elkókadnak a már régóta

úton levő fejek, bóbiskol a szekeres, a téns-

asszony, csak a segédek maradtak ébren,

éber szemekkel vizslatják az út menti

erdőket, a Szent János kútja környékén

már  leereszkedik az alkonyat, olyan sötét

lesz, mint a nagy, vaspántos ládáik mélyén,

csak aprócska lovaik kitűnő ösztöne

viszi a szekeret, az út közepén, a korom-

sötétben; aztán az első pihenőnél abrakos

tarisznyát akasztanak a lovak nyakába, az

asszonyok behúzódnak a Katrosa ivójába,

szalonna, kolbász, burduf túró kerül elő a

szekérládából, és friss, kerek házikenyeret

szelnek mellé; éjfél felé aztán szedelőzködni

kezdenek, végigtapogatják a vásáros ládáikat,

bádogdobozaikban újragyújtják a kanócokat,

így indulnak egymás után, lépésben, fáklyáik

sejtelmesen lobogva világítják be az út két

oldalát, a bükk, a fenyő és tölgyerdőket, a

szakadékban lefelé zubogó patak meredélyét;

ijedt madarak rikoltanak s lebegnek fel a

bokrokból, vadmacska ugrik sziszegve a

fára előttük, vaddisznók csapata vág át

röfögve az erdőből a patak völgyébe,

csordákban szaladnak a megriadt őzek.

 

Dereng már, mire meg-megállva, szuszogtatva,

majd újra nekilódulva, a gőzölő állatok

a terheikkel elérik a tetőt, ahonnan aztán

csikorogva siklanak a poros-köves úton

a megkötött kerekek, a teljes erejükkel

farhámba feszülő lovak mögött az úton.

 

A völgyből, a patak felől szürke ködpára üli

meg a tarlókat és a medencét, halványulnak a

csillagok, aztán lassan kihunynak, a távoli

hegyek felől lassan derengeni kezd a hajnal. 

Vissza a tetejére