Ahol a szükség, Krumpli, Erőszak

 

Ahol a szükség


A férfi türelmetlenül dobolt ujjaival a kormányon. Hascsikarás gyötörte, s már szinte vonaglott kínjában, de az út szélén sehol sem tudott megállni a magas hópadka miatt.

A távolban egy benzinkút fényei látszottak. A férfi talpa a gázpedálra nehezedett, és már kilométerekről jobbra indexelt. A jeges havon az autó farolva csúszott a benzinkút vécéjéig. A férfi feltépte az ajtót. Egy pillanatra átfutott az agyán, mi lett volna, ha hiába nyomkodja a kilincset, de a karikás kulcs a zárban fityegett. A szeme sarkából látta, hogy neki háttal egy kigyúrt, kopasz alak könnyít magán a piszoárnál, de ügyet sem vetett rá. Gyorsan magára zárta az egyik fülke ajtaját.

A kopasz, akinek a fülhallgatójában rockzene dübörgött, nemsokára végzett. Amint kilépett a vécéajtón, elfordította a kulcsot, a karikába dugta a mutatóujját, és fütyörészve ballagott az eladótér pultjához.

A vécében a férfi megkönnyebbülten nézett a tükörbe, miközben a kezeit mosta.

– Hé, ez nem vicces! – kiáltott egy nagyot, amikor lenyomta a kilincset. Rugdalni kezdte az ajtót, de mindhiába. Elszaladt egy óra. A mobilján felhívta a barátját, s elpanaszolta neki, hogy Szolnok és Debrecen között bezárták egy benzinkút vécéjébe, de fogalma sincs, melyik falu vagy város határában. A barát végigtárcsázta a kutakat, de mindenütt azt mondták neki, teljességgel lehetetlen, hogy ez náluk történt volna, hiszen a kulcsok a helyükön lógnak, és jó ideje nem kérte el őket senki.

Azon az éjszakán annál a kútnál egyetlen autós sem akadt, akinek tankoláskor vécére kellett volna mennie. A levegő egyre jobban hűlt. A férfi vacogva húzta összébb magán borsózöld nejloningjét. Lerogyott az egyik vécékagylóra, s a kilátástalan helyzetben vállai ütemesen rázkódni kezdtek a nevetéstől. Így szenderült álomba.

Másnap a takarítónő találta meg a kihűlt férfit. A benzinkút a saját halottjának tekintette.

 

Krumpli


M. Ágota nyugdíjasnak volt ugyan vonalas telefonja, de akkor derült fel igazán az arca, amikor mobiltelefont kapott a távoli városban élő fiától, F. Boldizsártól. Önnön fontossága tudatában a készüléket mindenhová magával vitte, s fűnek-fának mutogatta. Leginkább a közvetlen szomszédjának, a szakállas kőművesnek dicsekedett vele.

M. Ágota úgy gondolta, a telefon akkor sem maradhat el mellőle, ha épp krumplit ültet. Mintás otthonkájának nyitott felső zsebébe süllyesztette a készüléket, magához vette a kapát, és lecammogott a ház mögötti kertbe. Gyorsan haladt a munkával: nagyobb vágást ejtett a földben, lenyúlt a műanyag vödörbe egy szem krumpliért, beledobta a gödörbe, aztán a kapáról visszacsorgatta rá a földet.

Késő délutánra járt, amikor a vonalas telefon megcsörrent a lakásban. F. Boldizsár számon kérte az anyját, hogy a mobilt miért nem veszi fel, hiszen már többször is próbálta azon hívni. M. Ágota a zsebéhez kapott, mint akit heves szívdobogás bénít, de a mobiltelefonnak hűlt helye volt.

– Uramisten! – hasított belé a felismerés. – Amikor hajlongtam a vödör fölött, beleeshetett valamelyik gödörbe a telefon, és én betemettem!

F. Boldizsárnak az a mentőötlete támadt, hogy anyja a vonalas telefon segítségével hívja a mobilt, hátha meghallja a csörgést. M. Ágota tárcsázta is a saját számát, aztán uzsgyi, kiszaladt a kertbe, térdre ereszkedett, és szép sorjában a friss krumplitövekhez nyomta a fülét. Néha le is hasalt. A vonalas telefon azonban csak rövid ideig csengetett, utána szétkapcsolt. Már szürkült, de az asszony még mindig a ház és a kert között ingázott elszántan.

A szomszédoknak lassan feltűnt az eszelős rohangálás. Pisszentettek egymásnak, és közelebb araszoltak a drótkerítéshez. A szakállas kőműves körbehordozta a tekintetét a többieken, és bátortalanul szólalt meg:

– Szomszéd asszony, nem kell ám azt a krumplit hallgatni! Csendben fog kikelni!

M. Ágota a mutatóujját hangtalanul a szájához emelte, a másik kezével meg dühösen legyintett. Aztán négykézlábra huppant, s rendületlenül folytatta a hallgatózást.

A szakállas kőműves eltűnődött a látottakon. Lement a saját pincéjébe, kíváncsiságból felkapott egy rücskös krumplit, és a füléhez szorította. De az néma volt.

 

 

Erőszak


Debreczeni Barnabás már órák óta autózott a kollégájával. Nyár volt, megszomjaztak. Megálltak egy ismeretlen falu kocsmájánál, ahol az ásító délelőtt ellenére többen tébláboltak a pult előtt. A társaságból kirítt egy idős, borostás alak. Sötétkék, földig érő kabátján ezüstszínű gombok darvadoztak. Messziről valami régi egyenruhának nézhette az ember, kiváltképp azért, mert a férfi egy koszlott tányérsapkát is viselt.

– Látom, maga itt fontos ember – kezdte a szóba elegyedést Debreczeni Barnabás. – Figyeljen ide! Látja azt a piros biciklit ott, az akácfának támasztva? – bökött ki a nyitott kocsmaajtón. – Na, két szeme rá! Mit iszik?

– Rumot! – csapta össze tisztelettudóan a bokáját az idős férfi. – Ne aggódjon uraságod, vigyázok rá! Megbízhatik bennem!

Debreczeni Barnabás sört kortyolt, a kollégája ásványvizet. Félig sem ürült a poharuk, amikor kintről artikulálatlan üvöltözés szűrődött be.

– Értse meg már végre, vén marha, ez az én biciklim! Eressze el, mert nem is tudom, mit csinálok magával!

– Az ám, az anyád szentségit! Dehogy viszed te ezt!

– Engedjen, mert itt fektetem meg!

– Fekteted a keresztanyádat! Elbánok én öregen is az ilyen trógerokkal!

Debreczeni Barnabás kihörpintette a sörét, a fejével intett a kollégájának, hogy igyekezzen ő is. Kifelé menet az ajtóban azt látták, hogy a sötétkék kabátos öreg egy vékony, bajuszos férfival hentereg a földön. Vadul fojtogatták egymást, és szitkozódtak, mint a kocsisok. Hol az egyik kerekedett felül, hol a másik, közben pedig olyan port kavartak, hogy az eltakarta még az akácfához támasztott piros biciklit is.

Debreczeni Barnabás beszállt az autó anyósülésére, és azt mondta rezignált hangon a kollégájának:

– Na, induljunk! Nem bírom az erőszakot.

Vissza a tetejére