Kemoterápia, Világszabadalom, Szolgáltatás


Kemoterápia

 
– Nagyon sajnálom – tárta szét kezét az orvos –, már nem tehetünk semmit. Nem használt a kezelés. Áttétek képződtek a májon, a tüdőn és a vesén. Talán ha hamarabb fordult volna hozzánk, többet tehettünk volna.

– Ugyan – legyint a nő –, ne hibáztassa magát, igazán nem érdekes. Már hónapokkal korábban éreztem az apró, aztán egyre nagyobbacska csomót. Úgy figyeltem a fejlődését, ahogyan eddig csak a korai cseresznye érését. Vágyakozva, kiéhezve, sóvárogva, siettetve. Olyan izgatott voltam, mint gyerekkoromban, amikor kivették a mandulámat vagy vakbélgyanús voltam, s mindenki miattam jött el a kórházba. Még apám is csak állt olyankor az ágy mellett, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, és nem kért számon semmit. Az emberek ivólevet meg sütit hoztak, megrendelhettem másnapra, milyen ebédet főzzenek. Csodálatos időszak volt. Aztán már nem is tudom! Nem gondoltam, hogy minden olyan lesz, mint akkor, de valahol reméltem. Azért kaptam néhány almalevet. De csak 12 %-osat.

 

Világszabadalom!


Kovács Péter négygyermekes álláskereső apuka házuk pincéjében alkotta meg azt a találmányt, amely reményei szerint hazánkat ismét a legnagyobb vívmányokat fölmutató nemzetek térképére helyezi. Kovács Péter még nem tudja, melyik családtagjáról nevezze el találmányát, ezért azt egyelőre csak munkanevén emlegethetjük: gyerekhangtompító.

– A szerkezet méretre állítható, 0-10 éves korig teljes biztonsággal használható. Föl kell szerelni gyerekre, és voálá, nincs több kínos bevásárlás, nincs több haragos tekintet a buszon. Csak felcsatolja, és félelem nélkül hagyhatja el a lakását! – ígéri a föltaláló.

A terméket a Nagycsaládosok Egyesületének bevonásával országszerte tesztelik, de külföldről is élénken érdeklődnek iránta. A vállalkozás nonprofit voltának köszönhetően a szabadalomból befolyó pénzt Kovács Péter a kutatásba és a képzésbe kívánja visszaforgatni. De hogy hova kívánja még fejleszteni a terméket?

– A felnőtt változatra is óriási igény mutatkozik, így ennek fejlesztésén dolgozom. A feladat legnehezebb része a termék elrejtése a közvetlen felhasználó elől.

 
 

Szolgáltatás

A pékség amolyan apró helyiség, ami már ősidők óta üzemel. Középkorú hölgy áll a pult mögött, arca együtt vetemedik a fából készült polcokkal. Minden hétfőn és csütörtökön munkából hazafelé veszek egy fél kiló magvas kenyeret háromszáznegyven forintért, a visszajáróból pedig hatvanat odaadok az üzlet előtt lődörgő hajléktalannak. Évek óta nem dobtam senki kalapjába aprót. Ennek a férfinak a tenyerébe teszem a pénzt, és megköszönöm, hogy elfogadta. Hetente kétszer előadjuk a „De kisasszony, nincs erre semmi szükség!”-kezdetű játékot, amelyben én a továbbiakban meggyőzöm, hogy nekem sincs, és egyébként sem szeretem, ha túl sok apró csörög a táskámban. Ezek után elmondja, hogy napról napra tengerszínűbb a szemem, de nem ám, mint az Adria a maga leharcoltságával és zsúfoltságával, hanem mély és titokzatos, mint a Csendes-óceán, ott, ahol körülöleli Francia-Polinéziát, s a mélyéről korallzátonyok zöldes pontjai csillámlanak föl, és nem aggasztják magukat az időszakonként előtörő vulkánok miatt, mert a korallok a tengerben mindig újraépülnek, a vulkánok működése pedig egyszer úgyis alábbhagy.

Egy ideje azonban nem látom az emberemet. Csütörtökön már körbesétáltam a háztömböt, aztán már az eladót kérdeztem, tud-e valamit róla. Aggódva ingatta a fejét: ő is napok óta kidobja a megmaradt túrós buktákat, pedig eddig mindig neki adta záráskor. Az a kedvence. A túrós bukta.

Ma a város másik pontján gyalogoltam egy buszmegálló felé, élvezve, ahogy melegszik a hátamon a fekete kabát a tavaszi napsütésben, amikor megláttam. Egy másik férfi társaságában közeledett. Mindkettőjük ruhája hasonlóan kopott, de az én hajléktalanom ugyanolyan magabiztosan és életerősen beszélt és gesztikulált, ahogyan megszoktam. Kicsit örültem, kicsit féltékeny voltam. Zsebre tett kezem kavargatta a sok aprót, amit az elmúlt hetekben megőriztem neki. Mosolyogva odasiettem, és zavartan, udvariasan elhadartam, mennyire örülök, hogy jól van, már kezdtem aggódni, és ha már így összefutottunk, akkor odaadnám az elmúlt hetek restanciáját, s már futok is tovább.

– Nekem nem jár olykor néhány hét kurva szabadság?! Hülye picsa! – köpte felém a szavakat, majd fejét rosszallóan csóválva társával továbbállt a tavaszi napsütésben. Otthagyva engem kezemben négyszázhúsz forinttal.

Vissza a tetejére