Fájdalom, Az egy kívánság, Tóvizi Dezső utolsó szavának hiteles története

 

Fájdalom

 

„A beteg nem érezhet fájdalmat” -, gesztikulál az orvos, a mutatóujja a receptor. „A 70-es tapasz már teljességgel megszünteti az ingervezetést.”

A tanítónő továbbra is nyöszörög, miközben tanít. A férfi döbbenten ismeri föl a már elfeledett neveket, huszonhét évvel ezelőtt tanította ezt az osztályt az anyja. Őt is látja, és meg is rótta már, amiért órán zaklatni merészeli, tudja, hogy már nyolcadikos nagyfiú - azonban az orvost nem veszi figyelembe. „A dózis már nem fokozható, megölnénk vele. Nyugodjon meg, kérem, nem érezhet semmit.”

„Nagyon fáj!” - jegyezte meg ekkor a tanítónő nyugodtan, halkan, uralkodva magán, egyenesen a fiára nézve. „Iszonyúan fáj mindenem, kisfiam!” – majd arca a tanítónőére váltott, kezét melle elé emelte a gyermekek figyelméért.

Másnap értekezlet volt, az anyja csak rá sem nézett, kezével intette le, feszülten figyelte az igazgatónőt, akivel állandó konfliktusai voltak. Ezen a napon másik orvos van ügyeletben, egy nő. A férfi kérleli, tegyen valamit az anyja fájdalmai ellen. Az orvosnő zsebbe dugott kezekkel hallgatja meg, nem néz a férfira. A tanítónőhöz hajol, igen halkan, de érthetően beszél:

„Tanárnő, kérem, bocsásson meg, hogy zavarom, de a fájdalmai… Fáj-e a tanárnőnek valamije?” A tanítónő nem néz  az orvosnőre, de szaporán bólogat. „Itt van nálam abból az injekcióból, ami a múltkor használt…” A tanítónő megint csak nem szól, csak a kezével sürgeti, adja be. Az orvosnő az infúziós állványhoz lép, s a kezeivel a vezetékénél matat. „Így, most majd nemsoká könnyebb lesz!” A férfi elképedve nézi az orvosnőt, mit művel. „Most már könnyebb, ugye?” A tanítónő a fiára néz.  „Ennyi az egész, fiam. Csak spórolnak a gyógyszerekkel!”

 

 

Az egy kívánság

 

A kockás, téli, barna pamutszoknya meg a combközépig érő fekete paplankabát miatt jehovista bibliamagyarázó ügynöknek nézett ki, Maráz Hajnalka mégis valamilyen sugallatra ajtót nyitott a jó tündérnek. Elálldigálnak a folyosón, addig is szellőzik a lakás.

Hajnalka igazából a három kívánságra számított, erre soha nem készült föl, hogy csakis egyet lehet kérni. „Az egy iszonyúan kevés!” – futott át Hajnalkán a felismerés. „Hacsaknem a lottóötös az, de vajon mennyit fizet most?” A jó tündér gödröcskés mosollyal olvasta a Hajnalka gondolatát, aki mint gyakorló buddhista (az imént regisztrált az esőguru című ezoterikus honlapon) a lemondást választotta. Korábban egy internetes hírportál női magazinjában a mai világ rabszolgáiról olvasott, indiai gyermekek görnyednek bányában a csillámpónik farocskáit díszítő csillámporért, a csillámrúzsokon vérverejtékük ragyog. És Kínában asszonyok százezrei görnyednek havi harmincezerért évi húsz szabadnappal. A jó tündér felnyitotta a könyvet, és még egyszer szigorúan pillantott föl Hajnalkára. „Tehát ezt választja, szűnjön meg a rabszolgaság az egész világon, ne kelljen a gyermekeknek gyerekmunkán, az asszonyoknak asszonymunkákon görnyedniük?” Hajnalka lelkesen bólogatott: „Igen. Legyen így, igen!” A tündérség huncut egy munka, és az emberekkel  veszkődés még a jó tündérekben is indulatokat nevel. A jó tündér nem tudott magának parancsolni, legszívesebben fejbe húzta volna ezt a nőt a vaskos könyvvel: „Tetszik visszamenőlegesen? Úgy értem, lehet akár tavalyi dátumtól is… ez már majdnem olyan, mintha két kívánsága lehetne!” Hajnalka azonnal ráállt, s visszakérdezett: „Lehetne 2007-től?” A jó tündér diadalmasan összecsapta a könyvet, s kihátrált a folyosóról.

Az internetkapcsolat azonnal odalett a telefonhálózattal együtt. Persze Hajnalka kívánsága szerencsére a házán túl nem hatott. Csakis a telekhatárig szűnt meg minden, ami gyermek- és asszonymunka gyümölcse. A  kislányok szobáiban csillámpónik fara csillámtalanul, s a játékrúzs is csillámtalanul, az egész laptopja odalett, és a televíziók. A konyhagépek, a fürdőszoba-elektronika, a kerékpárokból szinte semmi sem maradt. A garázsban a kis Hyundai Atos-ból a fődarabokon kívül minden, a karosszéria, a kárpitok és a teljes elektronika elillant.

Hajnalka kétségbeesetten rohant ki az utcára, s még láthatta a fekete harisnyaszárú csizmát meg a vastag pamutszoknyát eltűnni egy bornit metál Dodge Ram ajtórésében. A kocsi aztán morajlóan húzott el az autópálya felé.  

 

 

Tóvizi Dezső utolsó szavának igaz története

 

Jólesznagyon - ígéri a nő, rúzsvaras ajkai gilisztaszerű mosolyban vonaglanak. Tóvizi Dezsőnek nem kell tettetnie az értetlenséget, fogalma sincsen, mi lehet a jó. Őneki nem lehet igazán jó már semmi sem. És ebben az életben nem is tervez semmi jót. Mindenféle diétákat kéne tartania ahhoz, hogy pár órára jó legyen, nem ehet húst és tejtermékeket, kerülnie kell minden fűszert vagy bármit, ami a veséjét terhelheti. Ha pedig minden együttállna, akkor bevehetné azt a gyógyszert, amitől pár órára úgy érezheti, nem beteg, ez lenne a jó netovábbja.

A nő már öt perce győzködi, pelerinje alól vastag török parfümbűzt legyez, végre Tóvizi rádöbben, mi lehet a jó. „Megmutatom neked a cuncómat is!” - ígéri a nő. Tóvizinek teszik ez a szó, cö, un, ncó, ízlelgeti, savanykás, üdítő, ő ilyet sem ihat a cukra miatt, cuncó. Azelőtt sört ivott, mindennap legalább kétezer forint ára sört. Őneki fizetni olyanért, amiért ennek a nőnek mindenki fizet? - ugyan! Az olyasmi unalomba fulladt házasságok nyomorgó férjeinek való. Leginkább a bajor sört és a plzeňi pilzenit kedvelné. Szép napokat élt meg, évtizedeket, nem ilyen nők kínálták neki ingyen a muffjukat. Kettő. Két nővel volt Siófokon 1978-ban. Akkor jött meg a mustárszín 1300-asa. Később aztán ki is talált egy kis történetet, mit füllentett a két nő a rendőrnek, miért ülnek elöl. Ha Tóvizi nem felejtette el megismételni a poént, „sziámi ikrek!”, néha még nevetek is. Az üzletei miatt nem tarthatott drágább autót. Nem szorult ő rá ilyesmire soha, későn nősült, és nagyon fiatal nőt vett el. Ez a nő a micsodáját kincsének nevezte valami francia író, Zsanklód Eszkupéri vagy kicsoda miatt. Állítólag ez a nő kékharisnya volt, beszélték róla, hogy az, de bármennyire is a kincsének szerette volna becéztetni, csak olyanja volt neki is, mint bárki más nőnek, eleinte érdekes, később egyre unalmasabb.

„Na, lássuk azt a cuncót, kétezer!” - Tóvizi egész életében üzletember volt, már az általános iskolában is az Aranycsapat háztáji nagyítású fotóival üzérkedett. Kétezret mondott, mert ötezret szánt a dologra. Fénykorában termelő meg fogyasztási szövetkezetek valóságos titkos belső főkönyvelőnőivel is meg tudott alkudni, százezreken billegett a tét. Az egyikük később nucusnak becézte a micsodáját, pedig akkora volt, mint egy kisebb retikül – általában ezt a poénját is díjazták, ha elsütötte.

Siófokon a cigányok már, a hírhedt grófnőre célozván, gróf úrnak nevezték Tóvizit a háta mögött, midőn Soltész Rezső slágereit pengették a fülébe.

Ez a nő egészen komoly műsort rendez, Tóvizi időnként bólint vagy a fejét rázza, oda sem figyel. A szót ízlelgeti, c, unc, uncó, cuncó – milyen lehet az? Mint a többi, nincsen két egyforma, és egyik sem különb sokkal a másiknál. „Ötezerre tudol levenni, nincsen nálam több” – veti oda a nőnek, amikor az a csábítás fázisára váltva belékarol. Tóvizinek még a sofőrje beszélt valami háromezerről, tizenöt éve már annak is, hogy egy üzleti körútjára még sofőrrel vágott neki. Ezt a háromezret latolgatta föl az inflációval, s le a fokozódó nyomorral meg a piac kínálati jellegével. Elvégre nem ő akar cuncót látni, hanem ez a nő ígérte megmutatni…

A gazdátlan lakásban aztán az alattomosan szivárgó bűzök és a rendetlenség ellenére befelé igyekszik, amire a legjobban vágyott, leülni, ledőlni, a fájós lábai miatt. Meg sem hallja, amit a nő rikácsol, aki pedig nagy lendülettel a telefonját is elővette, és nyomogatja a gombjait, mint a legprofibb sorozatfilmeken szokás imitálni. Még rázza is ápolatlan haja kócait, mint valami Donna Elvira vagy Marikucsi. „Fájnak a lábaim, gondolom, láttad, hogy nem egy fiatal focistát szólítottál le, nem?” - szuszogja Tóvizi, és ha egy gombnyomásra, legszívesebben a lakása masszírfoteljébe varázsolná magát. Az ötezer egyáltalán nem fáj már Tóvizinek, fénykorában, amikor még ötezer valami volt, például a sofőrje havi fizetése, Siófokon egy óra alatt elszórt ennyit. Néha taxival vitette le magát. Ötezret egyetemista lányoknak hagyott ott budapesti szállodai szobákban. Még a recepciósok sem beszéltek összegekről, esetleg utaltak a nagyságrendre. Most annyira fájnak már a lábai, a húgysav széjjelette ízületeit, legszívesebben taxit hívna.

Minden fotelben ruhák, az ágyon egész  turkálóra való. Láthatóan a kuncsaftok idáig soha nem jönnek be. Tóvizi, az egyik fotelből kiborítván a rongyokat, leül, szétvetett lábakkal. „Lássuk azt a cuncó-t, aztán hívok egy taxit!” – Tóvizi megpróbálja hangosan is kimondani, amit gondol, de utolsó lehelete csak a cuncóig futja. Elvigyorodik – fájdalmai oly hirtelen múlnak el, ő még egy pillanatig marad.

„Szép halál” – jegyzi meg az orvos a szállítóknak, akik bőr munkáskesztyűs kezükben fogják a koporsóaljat. Gondolkodik még, lehúzza-e a hulla arcáról markával a vigyort, de aztán úgy dönt, úgyis széjjelrázódik, mire a proszektúrára érnek vele, minek maszatolná a halálverítékkel.

Vissza a tetejére