Metró, MÁV, Marslakó, Vizsgálat

Metró

Két fiatal kapaszkodik a metrókocsiban a tömegben. A hátuk mögött ki és beszállnak, furakodnak, de ők nem zavartatják magukat, a többi utasról tudomást sem véve beszélgetnek. Az arcuk majdnem összeér. Az egyik fiatal fekete bőrű és göndör hajú, a másik fiatal szőke és fehér bőrű. Mindketten magyarul beszélnek, ezt majdnem elfelejtettem mondani. Az, amelyiknek fekete a bőre, ezt mondja:

– Te, azért nagyon szar lehet ám dohányosnak lenni. Én, mondjuk, sosem dohányoztam, de bele tudom élni magam. Egy csomó helyre nem mehetnek be, kinézik őket, meg minden.

A másik fiatal ebbe belegondol, amit azzal jelez, hogy egy pillanatra a kapaszkodó felé fordítja a tekintetét, mint aki a képzeletébe pillant. Aztán így válaszol:

– Ja. Az szar lehet.

Aztán gyengéden szájon csókolja a másikat, aki szerencsére nem dohányos.

A csók végén beszélgetnek tovább.

Az egyikőjük fiú, a másik meg fiú.

Ez néha Budapesten történik, többnyire meg nem ott.

Utaznak tovább.

 

 

MÁV

Állok a jegypénztárban, nézem az üveg mögött ülő fiatal nő körmeit. Test- és körömépítésben világhatalom vagyunk, igaz, honfitársaink egy része inkább lefele építgeti a testét, komoly sikerrel. A köröm tulajdonosa megkérdezi, hova kérem a jegyet.

– Prágába szeretnék menni – felelem –, egy teljes árú menettértit kérnék.

A prágai vonat este nyolckor indul Budapestről, a jelenet fél hét tájban zajlik.

A hölgy megkérdezi, a holnap reggelire kérek-e, mire a csomagomra mutatok, és azt felelem, hogy nem, a ma estire, húsz órára.

Az este nyolckor induló vonat hajnali négykor fut be a cseh fővárosba. Éjfélkor indul Prágából a visszafele jövő. Mondom a nőnek, hogy sajnos nem tudok időzni, még ugyanaznap jönnék is vissza éjfélkor, mert csak munkaügyben utazom, nem városnézésre.

Nem társalog velem, hideg, mint a kőszikla. A köröm kétségtelenül tekintélyt kölcsönöz neki, ilyen kézzel nem lehet bájcsevegni, minden ujja egy-egy remekbe szabott levélbontó kés.

– Ugyanaznap jön is vissza? – szalad fel a vékonyra szedett szemöldök a homlok közepéig.

Nem engedek a mosolyomból, továbbra is barátságosan felelem, hogy igen, mint mondtam, nem tudok maradni. Pecsétel, iktat, nyomtat, kiküldi a forgótálcán a jegyemet. Lezártnak tekinti a jegyeladást.

Kényelmesen elérem a vonatot, haladunk Prága felé. Kissé álmosan, minden balsejtelem nélkül pislogok át a kivilágított, visszafelé tartó vonatokra. Hajnalban időre megérkezünk, elmegyek a szállásomra, majd pár óra pihenés után nekivágok a feladatokkal zsúfolt napnak. Éjfél előtt húsz perccel visszaérek az állomásra, nyugodt tempóban megkeresem a budapesti vonatot, és felszállok.

A kalauz baljós arccal nézegeti a jegyemet. Ennek nem dőlök be, láttam már kalauzt munkában. Tisztában vagyok vele, hogy a hümmögés, vészjósló hallgatás és a jegy tüzetes átvizsgálása, vagyis az emberek spontán ijesztgetése munkaköri kötelesség. Elvégre mi öröme lehet egy szegény kalauznak azon a néhány kellemetlen másodpercen túl, amit ilyenkor a verejtékező utasnak szerez? Várom hát, hogy a kalauz öröme beteljen, és visszaadja az átvizsgált jegyet. Ő azonban gondterhelten rám emeli a tekintetét:

– Sajnálom, de ez a jegy lejárt. Önnek tegnap kellett volna utaznia az éjféli vonattal.

Rávágom, hogy az lehetetlen. Azzal próbálok ostobán érvelni, hogy én tegnap nem indulhattam vissza, hiszen – mint azt a jegyemből láthatja – még nem voltam itt. Ma hajnalban érkeztem. Nyilvánvaló tévedésről van szó. A kalauz erre türelmetlenül a dátumra bök, előttem pedig megjelenik a vékonyra szedett, kérdően felvont szemöldök. A hölgy tehát nem az érkezés, hanem az indulás napját tekintette ugyanannak a napnak, ami ugyan felette áll minden emberileg elgondolható lehetőségnek, de kétségkívül nem zárható ki eleve, főként, ha az utas direkt így óhajtja. Ha netán, mint egy kaszkadőr, vagy egy Bond-lány, szeretne a nyolckor Prágába induló vonatról átkapaszkodni a másik vágányon Budapest felé robogó ellentétes irányú gyorsra. Matematikai feladványnak sem rossz egyébként: a sínpálya mely szakaszán találkozik az a két ellenkező irányból indított vonat, amelynek egyike x sebességgel halad Prága felé, másika y sebességgel ellentétesen, Prágából Budapestre.

Tíz perc van az indulásig. Minden meggyőzőképességemet latba vetve próbálom elmagyarázni a kalauznak, hogy amit a jegyemen lát, az tévedés, de ő nem a képtelenséget látja, hanem a dátumokat. A dátum pedig dátum. Azt mondja, újból meg kell vennem a jegyet. A kétségbeesés határán állok, szállásom már nincs, ezért rábólintok, hogy rendben. Euróval szeretnék fizetni, de azt sajnos nem lehet. Nem baj, mondom, van nálam kártya, és már veszem is elő. Közben bemondják, hogy a Prágából Budapestre tartó vonat három perc múlva indul. A kalauz közönyösen rápillant a kártyámra, és közli, hogy kártyaleolvasójuk sajnos nincsen, kizárólag készpénzt tud elfogadni. Fáradjak el egy pénzautomatához, vegyem ki az adott összeget, és legyek szíves készpénzben megváltani a jegyet. A legközelebbi automata, világosít fel, a pályaudvar túloldalán van, körülbelül öt percre ide.

– De akkor lemaradok! – emelem most már fel a hangom.

A vonat hirtelen megrándul, mintha közvetlen összeköttetésben állna a kalauz idegrendszerével, és erős, meleg színű fény gyullad fel az összes kocsiban. A vak is láthatja: a kalauz boldog.

Ronda, sivár szakma ez, de ritkán, évente egyszer talán, nem többször, adódnak benne szép, ünnepi pillanatok. Ezekért érdemes vállalni a sivár hétköznapokat.

 

Marslakó

Budapestre küldtek. A célállomásról, vagyis az országról és lakóiról igen keveset tudtam. Még az sem ébresztett bennem gyanakvást, hogy az előző időszakban terepmunkára küldött nálam idősebb űrlény azt kérvényezte, helyezzék át őt a galaxis bármely más pontjára, minél távolabb. Jövetelemet alaposan előkészítette, figyelme még az itt lakók körében használatos BKV-bérletre is kiterjedt.

Az űrhajó rendben landolt, és eltekintve az időátszámítás okozta apró nehézségektől, megkezdhettem megfigyelői munkámat. A tömegközlekedésben való részvétel zavartalannak bizonyult. Egy alkalommal zselés testanyagomat olyannyira préselte a ránehezedő embertömeg, hogy a kapaszkodóra cuppantva magam a plafon és az ablak közti hajlásban találtam megnyugvást. Az utazóközönségből valaki megjegyezte:

– Azt hiszed, hogy az ülőhely, köcsög? Máskor a kétségkívül szokatlan külsőmre tettek megjegyzést:

– Né’ má’, a kis buzeráns, milyen színűre festette magát! Bántódásom azonban soha nem esett, ami azt mutatja, hogy az itt élők barátságosak és békés természetűek.

Egy alkalommal az aluljáróban munkájukat végző ellenőrök a bérletemet kívánták látni. Szerencsére elődöm, mint mondtam, az efféle okmányokról is gondoskodott, ám az idő kiszámításával volt némi problémája, ezért a bérlet dátuma kétszáz évvel későbbre szólt. A hónap érvényessége azonban stimmelt, nem beszélve a hologramos csíkról és az igazolványképről.

Az ellenőr, látva a 2212-es dátumot, kissé összezavarodott, és tüzetesen összevetette arcomat a képen látható fluoreszkáló arccal. Hasonlítottunk. Ekkor odaintette kollegáját, és felhívta figyelmét a kissé szokatlan dátumra.

A két ellenőr a dátumot vizsgálgatta, miközben mellettünk áramlottak kifelé az utasok. Bevallom, kissé fárasztott ez e helyzet, az időátszámítás nehézségeit pedig úgysem tudtam volna elmagyarázni nekik, ezért egyetlen mozdulattal az aluljáró nyolc méter magasan húzódó plafonjára szívtam magam, amin pihentettem megfáradt zselés szöveteimet. Egy gömb alakú világítótest közelében helyezkedtem el, sütkérezve a kellemes melegben. Az ellenőr felnézett, aztán a társához intézte a szavait:

– Mondtam, hogy el kellett volna kérni a személyijét, geci kínai.

 

 

Vizsgálat

Bemutattam a recepción a társadalombiztosítási kártyámat, és mondtam, hogy előre egyeztetett időpontra érkezem röntgenvizsgálatra. Átadtam a beutalót is, mert ellentétben más osztályokkal, ide beutaló kellett. A harmadik emeletre irányítottak, felmentem a lifttel. Kabátomat magam mellé fektetve üldögéltem a váróban a padon, amikor kiszólt egy fehér köpenyes nő:

– Leiningen-Westerburg Károlyt kérjük! Érdekesnek találtam, hogy valaki ilyen névvel jön tüdőszűrésre. A szakállas pasas bement. Amikor, úgy tíz perc múlva, átadták neki a leletet, a fehér köpenyes hölgy Dessewffy Arisztidet szólította. Felkaptam a fejem.

Aulich Lajosnál már egyáltalán nem volt vicces a dolog, és reménykedve néztem körül a váróban, hátha ül ott még másik nő is rajtam kívül. De nem ült. Ez csak valami hülye szakszervezeti akció lehet, nyugtatgattam magam: így tiltakoznak az egészségügyi dolgozókat is érintő relatív bércsökkenés ellen. Poeltenberg Ernő következett.

Erősen verejtékezni kezdtem, és átfutott rajtam, hogy le kellene látogatnom az ideg- és elmeosztályra, ahová nem kell háziorvosi beutaló.

A fehér köpenyes hölgy ismét kilépett a folyosóra, és megkérdezte, hogy leadtam-e a papíromat. Azt feleltem, hogy igen, már vagy félórája, és meglepett a saját hangom különös mélysége. Mintha hirtelen berekedtem volna. Lemegyek inkább a fül-orr-gégére, határoztam el hirtelen, megnézetem a hangszálaimat. Oda se kell beutaló.

Az fül-orr-gégén alig lézengtek. Kijött egy kopasz férfi, és elkiáltotta magát, hogy Morgó. Egy alacsony, kötött sapkás úr felpattant, és eltűnt az ajtó mögött. Néhány perc múlva egy másik ajtó mögül kiszóltak, hogy Szundi. A padon várakozó idős beteg fölneszelt, és gyorsan bement. A Hapcinál még bizonytalankodtam, de amikor elhangzott, hogy Vidor, felálltam, és távoztam.

Vissza a tetejére