Eső - irodalmi lap impresszum

A város te voltál

A város nekem te voltál,

te maradtál.

A hímpor rólam hiába szállt el idegen szelekben,

mint annyi ősz, füstbe ment nyár,

s porladnak éveim máshol,

már egy másik világon.

 

Engem a te tornyaid emeltek,

tereltek a te utcáid,

Ablakokban a nap, ha feljött,

az én arcom volt az,

arcomon tanyasi mosolygásommal.

 

Szabadjára engedett kedvem

a te járdáidon trappolt,

befogni kötéllel se lehetett,

bár vittek volna már a hazafelé-vonatok.

Hídjaid nekiugrattam a Tiszának, Zagyvának,

odaát értek csak partot.

 

A te iskoláid kerültem,

templomaid még messzebbre,

hogy mint jó hívő, majd megtérjek.

Tájakat hordtak széjjel a szelek,

s falaiddal te a bunkergerendák alól 

emelkedtél a mennybe, talán láttam is

a nagy világosságot az égen.

 

Miféle idők vadóca voltam én?

Miféle elveszhetőségeké?

Vigyáztam: a szemem rajtam volt mindig.

Álltam a vagongurító legtetején,

az ügető fényeket onnan láttam,

mintha Damjanich könnyűlovasai
vonultak volna messze

piros sipkásan.

 

A város nekem te voltál,

te maradtál.

Reggelre halászaid az éjszakát kifogták,

amibe beletették, a szákot ma is tartanám.

Felkontyolnám a fákat tavasszal,

úgy lássam őket: fiatalosan.

Szívverésem dombjai fölött

körülröptetném tekintetem,

mielőtt, mint a nap,

lemenne az életem.

Vissza a tetejére