Hidak

A Tisza Szolnoknál megszelídült,

elveszett bizalmunk jött ma vissza.

A mélységbe taszíttatni önként

József Attila hídja se tiszta.

Odébb gyaloghíd szárnya látszik,

mintha mélyből bújnának elő a méhek.

E szárnyakkal röpköd Európa

a Tisza fölött, mint ének.

Az ősök a sztyeppén ültek nyeregben.

A vízen kunok, jászok eveztek.

Most ott lüktet az éltető campus,

ahol valaha nagy dolgok estek.

Hidak legyenek mindenütt,

mint testek-lelkek között a húrok.

Ahogy a hegedűre ráesik

az éj, izzanak a regék és a blues-ok.

Eső

Kockaházak között

sűrűbb a fű, mint kertben,

ülünk egy padon, eszegetünk ketten,

az adjunktus és jómagam.

A város nyugodt, gondtalan,

egy diáklány közelít,

elmerengünk Rékán,

kit tenyerén hord a dékán.

Itt a lényeg, mondta, sok más között

tudásom szakdolgozatként megkötött,

bár a szerves egység kicsit törött,

ne védekezzen, mondom,

míg a negrót kibontom,

aztán átlapozom, bambán belenézek,

mint belekből jósló polinézek.

Elered az eső,

közben tényeken túl gondolkodom,

majd meglátjuk, jegyzem meg szelíden,

az adjunktus vállamnak dőlve pihen.

A kis hölgy szerelmet vall,

még csókot is dob, hagyom.

A dékán úr kegyeltje. Kedves hatalom.

Az adjunktus felriad, a cseppek zuhognak.

Irány a tanterem. Szolnoki szokott nap.