Hidak, Eső
Hidak
A Tisza Szolnoknál megszelídült,
elveszett bizalmunk jött ma vissza.
A mélységbe taszíttatni önként
József Attila hídja se tiszta.
Odébb gyaloghíd szárnya látszik,
mintha mélyből bújnának elő a méhek.
E szárnyakkal röpköd Európa
a Tisza fölött, mint ének.
Az ősök a sztyeppén ültek nyeregben.
A vízen kunok, jászok eveztek.
Most ott lüktet az éltető campus,
ahol valaha nagy dolgok estek.
Hidak legyenek mindenütt,
mint testek-lelkek között a húrok.
Ahogy a hegedűre ráesik
az éj, izzanak a regék és a blues-ok.
Eső
Kockaházak között
sűrűbb a fű, mint kertben,
ülünk egy padon, eszegetünk ketten,
az adjunktus és jómagam.
A város nyugodt, gondtalan,
egy diáklány közelít,
elmerengünk Rékán,
kit tenyerén hord a dékán.
Itt a lényeg, mondta, sok más között
tudásom szakdolgozatként megkötött,
bár a szerves egység kicsit törött,
ne védekezzen, mondom,
míg a negrót kibontom,
aztán átlapozom, bambán belenézek,
mint belekből jósló polinézek.
Elered az eső,
közben tényeken túl gondolkodom,
majd meglátjuk, jegyzem meg szelíden,
az adjunktus vállamnak dőlve pihen.
A kis hölgy szerelmet vall,
még csókot is dob, hagyom.
A dékán úr kegyeltje. Kedves hatalom.
Az adjunktus felriad, a cseppek zuhognak.
Irány a tanterem. Szolnoki szokott nap.
Vissza a tetejére