Azmit az cián alatt írt volt; s azmiben Zounuc vég vár és az Tyscia folyó rég múlt során tipródik
az Lucretia éneke nótájára
A víz fölött párzó, ízelt, kacsos kérész szép jácintszínben játszik.
Olyan, mint a város: egy ellentmondásos virág: a sárga jácint.
Önmeghasonlásban, elfedve a lilát – a halált a rajzásban –,
hiánytól viselős, magában hordozza, ami soha nem látszik:
a sárgában az ő komplementer párja, a cián a halmájban.
A Sadjava-torkolat is egy seb a tájban, mert élve operáltan
vezették máshová. És éktelenkedik a dzsámi, a minaret,
mert távollétével van jelen. Mert Zounuc alatt egy másik élet
kísért: kún, jász, sidó, török és arctalan pákászok, lápi népek
testén, és megannyi vérontáson, romon terül el ez a város.
Tzigány-sors és rideg szilajpásztor-élet keveredik a sáros,
szikporos vidékben. Rézágyú-roncs s kócsag-csontok összekavarva.
A millenniumkor nem a Megítélő jött el, hanem a cián.
Fényes, fekete nyák úszott nagy foltokban az áradt, szőke Tyscián.
A gymnasiumból néztem, ahogy azt a beteg víz elsodorta.
A harcsát ipari csörlővel húzták ki, a hal öregebb, mint én,
és akkora, mint egy másfél mázsás hízó, égési seb a fején,
pörög a láncon, de mégsem mozog, fehér hasa véresre marva.
Ez egy olyan város, ahol a halhalál hamarabb mutatja meg
magát és a folyó élő béltartalmát, mint a tölgy hídelemek
torzóját, az ország első Tyscia-hídját. Az emlék kitelepül:
van Tysciavirág híd – de inkább hasonlít lebegő halcsontvázhoz:
kimosta a húsát a zounuc-i szem, mert nem szokott a látványhoz;
kérésznek mondják az óriási szálkát, mi nem úszik, nem repül.
„Gyors röptű kérészem, vigyél át a vízen, vigyél átal a Tyscián,
gyorséltű kérészem, vigyél át a vízen, a zounuc-i nagy Dunán!”
„Nem lehet, angyalom, ragyogó csillagom, sötét zaj jő a Tyscián.”
„Törökről maradott kardom néked adom, vigyél át szép kérészem!”
„Nem lehet, a vizet itt hagyom, kérésed jövőre teljesítem.”
„Kérésem, kérészem, most add meg, mert többé tysciavirág nem terem!
Zounuc-ot feladom, magamat megadom, meghalok remény nélkül.
A halvér mocskától, a vegyi salaktól a folyó elfeketül,
jő a halszőnyeg is, bűzös habzását a Sadjava mossa egyedül.”
Ha a szín sírni tud, Tysciánk úgy sikít, mint a réti csík, ha főzik,
Zounuc nem hallja őt, a halálba menőt, csak néz s mentegetőzik.
Sárgul a szeme, de elkékül a szája, és magát kiokádja.
Ül a természetes magaslaton, s büszkén trónolva elidőzik,
elfelejti, hogy e terület csak egy sérv – kifakad majd, s eltűnik.
Olyan lesz, mint önnön török hídja: ledől, s elnyeli a vad Tyscia.
Visszaveszi földjét a nád, a zsombékos láp a Tyscia-ligetben,
és a lakótelep egy zsongó fenyér lesz; a gát iszap a vízben;
a pláza romja a gulipánok fészke a vizenyős cserjésben.
Zounuc kihalt, mint a török s minden avar, és üres itt az élet,
mint a zsinagóga, a Halcsont csak vízzel köti össze a vizet.
De egyszer jön majd egy mérges ár, elviszi a Haldögöt, s eltemet;
és soha nem lesz több Tysciavirág. Ciánkék lesz a sugárzó ég,
és ha lecsapolja a mocsarat egy új, emlékezettelen nép,
megleli Pelicanus még iszapot vérző, torz, vasbeton tetemét.
Vissza a tetejére