Eső - irodalmi lap impresszum

Azmit az cián alatt írt volt; s azmiben Zounuc vég vár és az Tyscia folyó rég múlt során tipródik

az Lucretia éneke nótájára

 

A víz fölött párzó, ízelt, kacsos kérész szép jácintszínben játszik.

Olyan, mint a város: egy ellentmondásos virág: a sárga jácint.

Önmeghasonlásban, elfedve a lilát – a halált a rajzásban –,

 

hiánytól viselős, magában hordozza, ami soha nem látszik:

a sárgában az ő komplementer párja, a cián a halmájban.

A Sadjava-torkolat is egy seb a tájban, mert élve operáltan

 

vezették máshová. És éktelenkedik a dzsámi, a minaret,

mert távollétével van jelen. Mert Zounuc alatt egy másik élet

kísért: kún, jász, sidó, török és arctalan pákászok, lápi népek

 

testén, és megannyi vérontáson, romon terül el ez a város.

Tzigány-sors és rideg szilajpásztor-élet keveredik a sáros,

szikporos vidékben. Rézágyú-roncs s kócsag-csontok összekavarva.

 

A millenniumkor nem a Megítélő jött el, hanem a cián.

Fényes, fekete nyák úszott nagy foltokban az áradt, szőke Tyscián.

A gymnasiumból néztem, ahogy azt a beteg víz elsodorta.

 

A harcsát ipari csörlővel húzták ki, a hal öregebb, mint én,

és akkora, mint egy másfél mázsás hízó, égési seb a fején,

pörög a láncon, de mégsem mozog, fehér hasa véresre marva.

 

Ez egy olyan város, ahol a halhalál hamarabb mutatja meg

magát és a folyó élő béltartalmát, mint a tölgy hídelemek

torzóját, az ország első Tyscia-hídját. Az emlék kitelepül:

 

van Tysciavirág híd – de inkább hasonlít lebegő halcsontvázhoz:

kimosta a húsát a zounuc-i szem, mert nem szokott a látványhoz;

kérésznek mondják az óriási szálkát, mi nem úszik, nem repül.

 

„Gyors röptű kérészem, vigyél át a vízen, vigyél átal a Tyscián,

gyorséltű kérészem, vigyél át a vízen, a zounuc-i nagy Dunán!”

„Nem lehet, angyalom, ragyogó csillagom, sötét zaj jő a Tyscián.”

 

„Törökről maradott kardom néked adom, vigyél át szép kérészem!”

„Nem lehet, a vizet itt hagyom, kérésed jövőre teljesítem.”

„Kérésem, kérészem, most add meg, mert többé tysciavirág nem terem!

 

Zounuc-ot feladom, magamat megadom, meghalok remény nélkül.

A halvér mocskától, a vegyi salaktól a folyó elfeketül,

jő a halszőnyeg is, bűzös habzását a Sadjava mossa egyedül.”

 

Ha a szín sírni tud, Tysciánk úgy sikít, mint a réti csík, ha főzik,

Zounuc nem hallja őt, a halálba menőt, csak néz s mentegetőzik.

Sárgul a szeme, de elkékül a szája, és magát kiokádja.

 

Ül a természetes magaslaton, s büszkén trónolva elidőzik,

elfelejti, hogy e terület csak egy sérv – kifakad majd, s eltűnik.

Olyan lesz, mint önnön török hídja: ledől, s elnyeli a vad Tyscia.

 

Visszaveszi földjét a nád, a zsombékos láp a Tyscia-ligetben,

és a lakótelep egy zsongó fenyér lesz; a gát iszap a vízben;

a pláza romja a gulipánok fészke a vizenyős cserjésben.

 

Zounuc kihalt, mint a török s minden avar, és üres itt az élet,

mint a zsinagóga, a Halcsont csak vízzel köti össze a vizet.

De egyszer jön majd egy mérges ár, elviszi a Haldögöt, s eltemet;

 

és soha nem lesz több Tysciavirág. Ciánkék lesz a sugárzó ég,

és ha lecsapolja a mocsarat egy új, emlékezettelen nép,

megleli Pelicanus még iszapot vérző, torz, vasbeton tetemét.

Vissza a tetejére