– Egy kulturális eseményről írni csakis úgy lehet, ha végignézed az előadást – öblögette baritonját a Liszt Ferenc-ábrázatú Valkó Mihály, a Néplap főszerkesztő-helyettese nem sokkal azután, hogy gyakornokként először nyomtam le a kilincset a Kossuth téri épületben. – Mert úgy járhatsz – fűzte hozzá –, mint az az egyszeri újságíró, aki a finálé előtt elrohant a színházból, és…

Ekkor hallottam először a szakmai sztorietalonnak mondott történetről, amely a legendaképződés kagylóhéjából kipottyanva hamisítatlan gyöngyszemként gurult végig Európa poros útjain. Minden ország valamirevaló színházában megesett, hogy a függöny legördülése előtt a nézőtér mennyezetéről leszakadt a csillár, és agyonütött pár embert. Mindenütt akadt egy olyan újságíró, aki jóval a vastaps előtt vette a kalapját, megírta a kritikát, és nyugodtan hajtotta álomra a fejét.

Arról már nem szól a fáma, hogy másnap reggel, amikor a társlapokba kukkantott a sok ország sok újságírója, a sok kávéba mártogatott sok falatnyi kuglóf a torkukon akadt-e vagy sem.

A példázatot elraktároztam magamban, Valkó Mihály pedig, akit mindenki Tanár Úrnak szólított a városban, az újat mondás derűs elégedettségével dőlt hátra a karosszékében.

Fél év sem telt el, és elkezdett Zsanként emlegetni, amit nem fogadtam felhőtlen örömmel, hiszen a névről mindenkinek a Zsan-viccek inasa ugrott be. Szerencsére nem voltam egyedül a „keresztségben”. Lévén franciás műveltségű, Valkó Mihály jó pár kollégát nevének francia megfelelőjével illetett: Zsül lett a Gyula, Zsorzs a György, tán még Zsozefet is hallottam tőle.

Nyolcvanhét szeptemberében arról beszélgettem vele, hogy elmegyek a diósgyőri rockfesztiválra tudósítani a Néplapot. Érdeklődést mutatva faggatózott.

– És mondd csak, Zsan, kifélék, mifélék tobzódnak majd ott? – kérdezte némi malíciával. Soroltam az ország híres zenekarainak nagy részét, a Skorpiót, a Hobo Blues Bandet, a Beatricét, az Eddát meg másokat. Szentül meg voltam győződve, hogy azt sem tudja, eszik-e vagy isszák ezeket a bandákat. Leesett az állam, amikor kiderült, hogy ötvenhét évesen sem viseltetett közömbösen a magyar könnyűzene iránt. Az Edda szereplésére kiváltképp felfigyelt, mert korábban látott a tévében egy portréfilmet Pataky Attiláról, és nem volt valami jó véleménnyel az énekesről.

Vonattal utaztam Diósgyőrbe, a futballcsapat stadionjába, ahol hetvenháromban tartották az első nagyszabású beatkoncertet. A nyolcvanhetes felélesztési kísérlet sem sikerült rosszul, a közönség tódult az ország minden tájáról. Reggeltől estig dübörgött a színpad.

Későre járt, indult az utolsó vonatom vissza, Szolnokra. Már csak négy együttes, élén az Eddával, volt hátra. Láttam is Pataky Attilát, amint a háttérben a szervezőkkel diskurál.

Miskolcon lekéstem az utolsó vonatot. Vissza már nem akartam menni, stoppolásra adtam a fejem. Az autós férfi, aki felvett, szófukar volt, csak nyomta a gázpedált az éjszakában, rám sem hederített. Egerszalók környékén vakkantott egyet, hogy a hőforrást megnézzük, ha nincs ellenemre. Azt sem tudtam, hogy van arra ilyesmi.

Az úttól nem messze fehérlett egy szabadon megközelíthető magaslat, amelynek egyik medencére emlékeztető mélyedését a hegyről lecsorgó meleg víz töltötte meg, s benne nők és férfiak fürödtek meztelenül. A holdvilágnál jól kivehető volt, hogy körülöttük hemzsegtek a borosüvegek, jóval hangosabbak is voltak a kelleténél, de mit számított ez ott, a sólerakódástól fénylő hegyoldalban, szombaton éjfélkor, távol minden falutól és várostól?

Egy nálam idősebb nő kikászálódott a medencéből, meg sem törölközött, hanem csak úgy, csuromvizesen, gőzölgő testtel megkínált egy pohár egri borral. Te is éjjeli bagoly vagy? Hogy kerülsz ide? – tegezett le a legnagyobb természetességgel. Míg töltött, akadozó nyelvvel ajánlgatta, hogy mártózzak meg, hiszen ez gyógyvíz, csak kevesen ismerik. Nem fogom megbánni.

Tétován szorongattam a poharamat, és furcsán éreztem magam ruhában. A nő viszont már abban az állapotban volt, hogy nem zavarta az égvilágon semmi. Karjaival nagy kört írt a levegőbe, mintha repülni készült volna, s egyszer csak váratlanul felkiáltott: szabad vagyok!

Szinte sokkolt a jelenet. Ez is Magyarország, vagy maga a paradicsom? – bukott ki belőlem hangosan. Nudisták között toporogtam, előttem pőrén téblábolt egy jó alakú nő, aki a megnyirbált szabadságból a szemem láttára lépett át egy másik dimenzióba.

Vágytam követni.

A cipőmet rúgtam le először. Mezítláb a hallgatag autóshoz lábujjhegyeztem, és megköszöntem neki az addigi fuvart. Még egy darabig maradt, aztán eltűnt az éjszakában.

Jólesően engedtem el a testem a medencében, a karjaim könnyedén lebegtek mellettem, a fejemet hátraszegtem, és bámultam a csillagokat. Arra gondoltam, hogy Diósgyőrben épp most játszhat az Edda, de nyüstölheti akárki is a hangszereket, minden mindegy, minden messze van, minden elszáll az éterben, csak ez a földöntúli pillanat létezik itt, a medencében, meztelenül, bortól mámorosan.

Még nem volt hajnal, de egészen elbágyadtam. Többször belealudtam a többiek poénkodós visongásába, a játékos fröcskölésekbe.

Ideje volt felkerekedni.

Spiccesen újabb stoppolás következett Hatvanig, majd onnan Jászberény felé. Végül is Ceglédre keveredtem, de ott már senki sem akart felvenni. Megvártam egy reggeli vonatot, s azzal utaztam haza.

A vasárnap enyhe kábulatban telt. A tudósítást a keddi lapba kérte a szerkesztő. Hétfőn írtam meg Mini Woodstock Diósgyőrben címmel. A terjedelme talán az egy hasábot sem érte el. Megemlítettem benne az Eddát is mint fellépőt.

Másnap délután a szerkesztőségben Valkó Mihály bömbölve lépett ki a folyosóra. A szobáink távol estek egymástól, de jól hallottam, amint közeledik, és a vezetéknevemet üvöltözi egyfolytában. Hol volt ez a nazális hanggal zengetett, finom Zsantól, amihez korábban szoktatott! Azt is ordítozta még, hogy „gyere ki a szobádból”. Mintha csak egy kocsmai konfliktus lerendezésére hívott volna. Csülökre, haver!

Tettetett közönnyel sétáltam ki az ajtómon, ő épp ekkor fordult be a folyosó sarkán. Egy pillanatra megtorpantam, mert már messziről láttam, hogy az arca vásári kakasosnyalóka-színt öltött. A kezében Esti Hírlapot lobogtatott.

– Te Bourbon-ivadék! – kezdte a nyilvános marcangolást. – Hát semmit nem tanultál, és mindent elfelejtettél? Ezért téptem én a számat a csilláros történettel? Felléptetted az Eddát Diósgyőrben! Nesze, itt írja az Esti Hírlap, hogy nem is játszottak!

A markomba nyomta a lapot, és dühösen sarkon fordult.

Elnehezültek a lábaim, a fejem hirtelen akkorára dagadt, hogy aligha tudtam volna átbújtatni a pólóm nyakán. A szemem mintha bevérzett volna, nem láttam a betűket. Csak többszöri nekirugaszkodás után tudtam kisilabizálni, hogy Pataky Attila összeveszett a diósgyőri szervezőkkel, és az utolsó pillanatban lefújta az Edda-koncertet a helyszínen.

Megsemmisültem.

Valkó Mihály, aki indulatosságában is francia motívumot talált a korholásomra, a folyosó végéről visszatekintett, és nyugodtabb hangon azt mondta:

 – Itt az ideje, Zsan, hogy szakíts a Bourbonokkal!