Eső - irodalmi lap impresszum

Ifjúság, hatvanas évek, kultúra, könyvtár

 

Nemzedéki besorolásunk fiatal éveink alapján történik. Magamat az ötvenhatos nemzedékhez tartozónak mondhatom, mert tizennyolc évesen ott lehettem a MEFESZ megalakulásánál Szegeden, részt vettem az egyetemi ifjúság megmozdulásain, gyűléseken, tüntetéseken, és stílszerűen a forradalommal egyszerre éltem át életem első és legnagyobb szerelmét. Tíz évvel korábbi születési dátummal a „fényes szelek” nemzedékéhez számítanék, de az újjáépítés, szabadságmámor, majd gyorsan elpárolgó illúziók idején még gyermek voltam. Ha pedig tíz évvel később jövök világra, az úgynevezett „nagy generáció” tagjaként nosztalgiázhatnék a beatvilág születéséről, dacos szembefordulásról felmenőkkel, ósdi hagyományokkal stb. Bár a hatvanas évekre már túl voltam tinédzserkoromon, huszonegy-két évesen ehhez a korosztályhoz elég közel álltam.

 

Mindenesetre a hatvanas évek életem leghosszabban tartó, boldog periódusa volt. Bizonyos árnyékok itt-ott elsötétítették, sajgott még a szerelmi csalódás sebe is, de remek munkahelyem sok mindenért kárpótolt. Itt újrakezdhettem ötvenhatban megszakított tanulmányaimat, s kivételesen jó közösségbe kerültem, kisszámú, családias, baráti kollektívába, hasonló érdeklődésű emberek közé. Szolnokon a megyei könyvtár akkori munkatársai közt több korombéli fiatal lányt, asszonyt ismertem meg, mindnyájan okosak, csinosak, jókedvűek. Hárman egyszerre jutottunk be levelező hallgatóként az egyetemre is. Együtt buliztunk, jártunk fel Pestre a „színházi vonattal”: csaknem mindent láttunk a legjobb, ma már kultikusnak számító előadások közül. Kisfaludi Sándor, a könyvtár akkori igazgatója, aki Kaposvári Gyula múzeumigazgatóval együtt múlhatatlan érdemeket szerzett a város kulturális értékeinek megmentésében, nevükhöz fűződik a Jászkunság folyóirat létrehozása és sok más fontos kezdeményezés, szóval ő, Kisfaludi Sándor válogatta össze ezt a jó kis bandát, bevallottan azzal a céllal (s olyanokból, akik egyetemre kívánkoztak, tanulni akartak), hogy kinevelje, megalapozza a könyvtár későbbi meghatározó és vezető gárdáját. Mi pedig életre szóló barátságot kötöttünk, amit vérszerződéssel is megpecsételtünk, nagy nevetések közt, az első „hatos bulin”.

 

A könyvtár hőskora volt ez. 1962-ig a tanácsháza néhány helyiségében szorongtunk (a későbbi esküvői terem volt az olvasótermünk), zártpolcos rendszerben dolgoztunk, a könyvek mellett diafilmet is kölcsönöztünk, a kis vaskályhába is mi gyújtottunk be. Aztán átköltöztünk a múzeumépületbe. Kezdetben kinőhetetlennek tűnt. Szabadpolcos kölcsönzést vezettünk be, az emeleti raktárból előbb a belső lépcsőn futkosva-cipekedve, később kézi erővel működtetett kerekes lifttel szállítottuk le-föl a könyveket. Nagy szó volt, amikor külön raktárost is alkalmaztak ehhez a munkához. A könyvek mozgatása (helyreosztás, később a külső raktárak kezelése, ide-oda költöztetése) hosszú évekig az olvasószolgálatos könyvtárosok, vészhelyzetben (például beázáskor) az egész kollektíva feladata volt. Vidékre a „művelődési autó” járt könyvet cserélni; a kollégák filmet is vetítettek az érdeklődő téesztagoknak.

Első főnököm az átköltözés levezénylése után, mindnyájunk bánatára, megvált a könyvtártól: belefáradt az állandó szekatúrába a megyei pártbizottság és tanács fejesei részéről. Gyanús személynek számított, nevét a szolnoki ötvenhatos történésekről, illetve azok előzményeiről összeállított „fehér könyv” is többször említette. Ez a gépelt anonim kézirat zárt anyag volt, a magamfajta mezei dolgozó nem olvashatta, én azonban valahogy hozzájutottam, s nem győztem hüledezni képtelen feltételezésein, primitív stílusán, s a hemzsegő helyesírási hibákon.

Akkoriban minden gyanús és megtorlandó volt, ami kicsit eltért a vaskalapos szabályoktól. A rendőrök este válogatás nélkül igazoltatták a fiatalokat az utcán, a parkban, feljogosítva érezték magukat otromba kérdésekre, kioktató hangon erkölcsi prédikációt tartottak; utálta is őket mindenki tiszta szívből.

A forradalom utáni első évek általános légköre egy ideig a mi munkahelyünket is mérgezte. Túl gyakran történt hivatkozás (s minden csip-csup ügyben) „forradalmi munkás-paraszt kormányunk”-ra, s aki Sartre-ot vagy Camus-t olvasott Nyikolajeva helyett, kegyvesztett lett, és nem kapott jutalmat. A mi kis hattagú körünkből kerültek ki elsősorban a renitens elemek, akik nyilvánvaló ironizáló szándékkal szocialista brigádot alapítottak, összejöveteleiket legalizálandó. Az eseményt magasabb fórumon is megtárgyalták, s ami, azt hiszem, példátlan dolog volt annak idején: nem engedélyeztek, betiltottak egy szocialista brigádot!

„A butaság árnyékában” azonban, hogy egy kedves barátom szóhasználatával éljek, lehetett üdvös dolgokat is véghezvinni. Példaként hozta fel a cselesen megrendezett Kondor-kiállítást, amelyet „munkásművelődés” címszó alatt sikerült az örökösen gyanakvó felsőbb pártvezetőségnek „eladni”, hogy aztán az egész országból Szolnokra járjanak megnézni. De a kulturális élet egésze kezdett ez idő tájt lendületesen kibontakozni. Említettem budapesti színházi kirándulásainkat; hát helyben sem lehetett ok panaszra! Berényi Gábor évtizedében sorra kerültek színre magas nívójú előadásban klasszikus szerzők; valóságos Shakespeare-kultusznak lehettünk tanúi (Othello, Hamlet, Lear király, Rómeó és Júlia, III. Richard, Tévedések vígjátéka, szinte minden évadra jutott egy), ezenkívül Molière, Schiller, Hugo, Csehov  bemutatói, de modern, huszadik századiak is: Shaw, Steinbeck, Brecht, Garcia Lorca, O’Neil, Miller; legtöbb közülük magyar nyelven korábban ismeretlen: ezeknek az éveknek irodalmi és színpadi szenzációi.

 

Természetesen magyar szerzők, klasszikusok és kortársak is műsorra kerültek, Szigligeti, Madách, Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Fejes Endre, Jókai Anna, Örkény. Jókai Anna első színpadi műve (regényátdolgozás Fejünk felől a tetőt címen) ősbemutató volt, ez és Örkény Tóték című színműve mintegy előzménye a következő évtized nevezetes Örkény-előadásainak, köztük két ősbemutatónak. A hetvenes évek: Székely Gábor igazgató-főrendező „aranykora” szorosan a korábbi évtized alapjaira épült; Székely egyébiránt a hatvanas évek végén már a Szigligetiben rendezett, ő vitte színre a Tótékat is. És meg kell említeni a Pódium Színház indulását, valamint az Árkád presszó irodalmi estjeit, s név szerint legalább néhányat a színtársulat nagyszerű művészei közül, akik a hatvanas években végig, vagy legalább egy-két évadban a mi színházunkban játszottak: Mensáros László, Somogyvári Rudolf, Mádi Szabó Gábor, Kozák András, Téri Árpád, Gera Zoltán, Gelley Kornél, Gyöngyössy Katalin, Upor Péter, Győri Ilona, Hegedűs Ágnes, Horváth Sándor, Győry Emil, Halász László, Hollósi Frigyes és még sokan.

Ezekben az években a Szolnoki Művésztelep élete is megújult. Az 57-es évtől fiatal képzőművészek egész sora települt Szolnokra, a húszas évek óta városunkban élő, immár a hatvanas éveiben járó Chiovini Ferenc és az ötvenes években is itt alkotó Baranyó Sándor mellé csupa huszonéves-harmincas fiatal festő: Mészáros Lajos, Berényi Ferenc, Meggyes László, Fazekas Magdolna, Bokros László, Palicz József, Antal Ilona, a grafikus Gácsi Mihály és a szobrászok: Nagy István, Simon Ferenc, Szabó László érkezett. A Damjanich Múzeumban pedig (ahol egyébiránt szintén akkor kezdte pályáját a későbbi tudós munkatársak jó része) végre megnyílt a Szolnoki Galéria állandó festészeti kiállítása.

l965-től a megyei könyvtár értékrendje is helyére billent. Imre Lajos, a könyvtár új igazgatója támogatta munkatársainak tanulásra, továbbfejlődésre, publikálásra irányuló törekvéseit. Ő maga jeles irodalomtörténész, Petőfi-kutató, író volt, bár szépirodalmi munkássága kevésbé ismert: kötetben, együtt csak posztumusz, 2010-ben jelentek meg elbeszélései, kisregénye egykori gimnáziumi növendéke, Bistey András előszavával. Nosztalgiával gondolok vissza a könyvtárunkban tartott, hihetetlen érdeklődéssel kísért író-olvasó találkozókra, könyvheti rendezvényekre: a kortárs magyar irodalom szinte minden jeles képviselőjét vendégül láthattuk ekkor és a következő évtizedben, hogy csak Illyés Gyula, Tamási Áron, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Szécsi Margit, Sánta Ferenc, Fodor András nevét említsem.

A hatvanas évek egy másik, számomra mindennél fontosabb élményéről, egyetemi tanulmányaimról szeretnék még megemlékezni. A levelező oktatás 1960-ban indult (mi a legelső évfolyam voltunk), és hat évfolyamig tartott. A nappalin, ha nem hagyom abba, akkor még négy év alatt, éppen 1960-ban végeztem volna. Nem mondom, hogy nem sajnáltam később a vidám kollégiumi élet és társaság elszalasztását, de hát választanom kellett, s győzött a szerelem. A legnagyobb csalódást ezzel a szüleimnek okoztam, s később szilárdan elhatároztam, hogy eredményeimmel valamelyest kárpótolom őket is.

Két barátnőmmel az ELTE-re, magyar-könyvtár szakra jelentkeztünk, de kiderült, hogy a könyvtár szakhoz megkövetelik a két év szakmai gyakorlatot. Nem volt ínyemre még egy évet várni, így kerültem a szegedi egyetem bölcsészkarára, magyar-történelem szakra. Úgy terveztem, hogy az első év után különbözeti vizsgával átigazolok én is az ELTE-re, de a sikeres kollokviumok miatt nem volt szívem a történelem szakot lehagyni, és akkor még nem volt kötelező a könyvtári szakképesítés a könyvtárakban. (Persze, mikor már ötödéves voltam, kijött a rendelet, s ez nekem újabb három évembe került.)

Munka mellett bizony nehezebb volt, de én mindig szerettem tanulni. Az első évben különösen felkészültem, hiszen nem tudtam, milyen tudást követelhetnek meg. Jelest kaptam a félelmetes Wittmann Tibor professzortól is, pedig az ókori történelem a rengeteg adattal a legnehezebb tárgyunk volt, s a professzor úr maga mondta, hogy nála a nappalisok átlaga is kettes az első körben (szívesen ijesztgettek bennünket, mert bizalmatlanul fogadták a levelező hallgatókat), szóval ő, úgy látszik, kifejezetten kedvelte a pótvizsgáztatást. Sohasem felejtem el a hajnali utazásokat két átszállással, ahogy a nagy hóban dideregve vártuk a csatlakozást. Olyan bagolytermészetnek, mint én, nem is érte meg előző nap lefeküdni. A délutáni konzultációkon – kiadós ebéd és sörözés után – néha leragadt a szemem; a vizsgák előtt bezzeg éberen izgultunk.

Vizsga után, szolnokiak, összevártuk egymást, s a vonat indulása előtt lehajtottunk egy fél rumot a restiben (az volt a hatvanas évek itala, lásd Makra).  Egy ízben nagy sérelem ért: nem akartak kiszolgálni, kiskorúnak néztek engem, az önérzetes, válófélben lévő asszonyt – pár évvel később bezzeg örültem volna. Hárman jártunk Szolnokról két néplapos újságíró társammal, sajnos, az utolsó két évben elszakadtam tőlük, külön vizsgaidőpontokat kaptam, mert egy miniszteri rendelet kitűnő és jeles hallgatóknak lehetővé tette két év összevonását, s én megpróbáltam élni az engedéllyel. Pedig az egyik szigorlatos év volt, nem is tudtam felkészülni, de hihetetlen szerencsémre csupa jó kérdést kaptam, világirodalomból például legkedvesebb regényírómat, Thomas Mannt. Egyébként az igen megterhelő összevonással nem mentem semmire: a szakdolgozatom megírása már végleg nem fért bele az időmbe, úgyhogy csak a következő (hatodik) évben készültem el vele, egy időben a többiekkel.

Az egyetemi kitérő után visszatérek emlékezésem könyvtári színhelyére. Hattagú baráti társaságunkból mára egyedül maradtam. Illetve másodmagammal, még élő barátnőm azonban Münchenbe ment férjhez, s bár tartjuk a kapcsolatot, fizikailag mégis messze van. Ő az, akivel egyszer húsvétkor fiúruhába öltözve mentünk locsolkodni a kolleginákhoz (Jé, ezek lányok! – hallottuk az utcán a meglepett kiáltást a hátunk mögött), máskor fogadásból, rekkenő hőségben, hátizsákosan gyalogoltunk el Törökszentmiklósra, s még ugyanennek a napnak, egy augusztus huszadikának az estéjén magas sarkú cipőben vonultunk ki a Tisza-partra tűzijátékot nézni. Másik barátnőmmel egy névnapi összejövetel után éjszaka úsztuk át a Tiszát. A sok bolondos csínyre, vagánykodásra, tréfás helyzetekre jólesik visszaemlékezni. S ha már egymás közt nem idézhetjük fel többé, néhány emlékezetes sztorit – a könyvtárunkkal kapcsolatot tartók érdeklődésére számítva – itt közkinccsé teszek.

 

Egy alkalommal jóvágású, középkorú férfi lépett a kölcsönzőpulthoz. Miben lehetek a segítségére? – kérdeztem. – Kisfaludi Sándort keresem – válaszolta. – Az első emeleten található – igazítottam útba, a pasas azonban csak állt, és várakozóan nézett rám. Mi a csudát akarhat még? – Fáradjon fel a lépcsőházon keresztül! – magyaráztam, mint egy élhetetlen kisgyereknek. – Nem hozathatná le inkább ide, hölgyem? – kérte ő bizonytalanul. És bámultunk egymásra, mint normális ember a bolondra. Végre lesett a tantusz: ez Himfy-kötetet keres, nem a főnököt.

 

Legjobb barátnőm, Klári huszonévesen olyan szeles volt, akár egy süldőlány. A kuncsaftokkal rendkívül barátságos, szolgálatkész, mindig mosolygós. Előttem van, ahogy egy idős úrral beszélgetett az egyik polc előtt. Akkor még sok üres helyünk volt, s a polcok végén elhelyezett kerámiatárgyakkal töltöttük ki az űrt. – Milyen ízléses, szép váza ez, ugye, Gorka? – kérdezte a férfi. – Azt hiszem, igen, de mindjárt megnézem a talpán – készségeskedett Klári, nagy sebbel-lobbal lekapta, megfordította a vázát, s a véletlenül benne maradt vizet a kedves olvasó nadrágjára zúdította.

 

Akkori ruhatárosunk, egyébként jóravaló, kedves asszony, ha bosszúság érte, de jókedvében is, válogatott, cifra káromkodással és „csúnya szavakkal” kápráztatta el hallgatóságát – természetesen csak az illetéktelenek távollétében. Mi, „fruskák” nagyon hálás publikumnak bizonyultunk, tetszésnyilvánításainkkal egyenesen inspiráltuk Rózsikát. Sérelmezte többek között, hogy a főnökség gyakran hárított rá kellemetlen feladatot, szalasztották ide-oda, a rendezvényekhez széket hordattak vele. Egy kifakadását, társnőim mulattatására, időmértékes sorokba szedtem.

Mit szól, Ildike, drága, hát van a Földön igazság?

Bármi a vinnivaló, mindig a Rózsi cipel.

Itt a sok semmirekellő férfi, de egy se segít ám,

Trónol a hátsóján, s potyára mereszti f…t.

 

Aztán a furcsa olvasói kérések! Összeírtuk őket; sajnos valaki kezén elkallódott a füzet. Pedig ott volt ám tücsök-bogár: „partizánok tündöklése és bukása”, kurtizánoké helyett, egy olvasó cetliről silabizálva „hatodik Lenin” egyik művét kérte, római hatos számnak nézve Vlagyimir Iljics kezdőbetűit. Maupassant nevét pedig olyan sokszor ferdítették „Mószappan”-ra, hogy egy idő után magamnak is gondolkodnom kellett, mielőtt kiejtettem.

 

Külön fejezetet érdemelnének a megyei tanácsházán rendezett fejtágító előadások szövegei; a „foxi-maxi” egyetemen elhangzott bölcsességek és elszólások is ide sorolhatók – ezeket Klári szállította, mert ő, szegény, a könyvtár szak előtt azt is végigjárta. Befejezésül az egyik ottani előadót idézem. Valahogy szóba került, hogy valakik valamikor „elzarándokoltak Mekkába”. A tanár egyszer csak elbizonytalanodott: „Pardon, elvtársak, helyesbítek: Mokkába”.

Vissza a tetejére