Májusi várkertben, Hazafelé
Májusi várkertben
Miután újra állástalan lettem,
Szerencsre utaztam, hogy bejelentsem
a dolgot az állandó lakcímem szerint
illetékes munkaügyi központban.
Aztán sétára indultam, míg végül
a várkertben kötöttem ki, hogy ott
egy padon üldögélve üssem el
maradék időm a busz indulásáig.
A tavacska körül mindent rendben
találtam, napsütés, többszólamú
madárének, és egy gyerekcsoport
játékos zsivaja fogadott, egyikük
papírhajót bocsátott vízre nagy
gonddal, kisebb káromkodások
közepette. Tőle balra szibériai
nőszirom nyílt, odébb pitypang
és egy boglárkaféle, távolabb
talán jégszívűeknek szánt tűzvirág.
Elméláztam hivatalos irataim fölött,
és amikor egy helyen azt olvastam,
hogy szabadságmegváltás, eszembe
jutott a Rákóczi-család, kiknek hajdani
birtokán voltam éppen, aztán szeretett
kurucaim, bujdosó betyárok, hazátlan
szegénylegények, és már hallottam is
a tárogató messze hangzó kesergését,
oly közel jött, hogy bennem visszhangzott –
engem kinek nevezzenek, engem kinek nevezzenek?
Hazafelé
Ahogy sétáltunk a temetőn keresztül,
megfogta a karomat. Akkoriban
vettem észre, hogy összesúgnak
a háta mögött. Lassítottunk, nagy
fájdalmai lehettek. Szólt, hogy nem
bírja tartani, és egy tujához tötyögött,
nadrágján nedves folt. Miközben
könnyített magán, odaköszönt
egy sírt gondozó asszonynak,
váltottak néhány szót az időjárásról.
Néztem az öreget, de már nem
gyerekkorom huncut titánját
láttam, hanem egy hirtelen ősz,
önmagába zuhanó bánatot, ahogy
szigorú, de olvadó tekintetével
felém fordul, egészen közel jön,
és azt mondja, tudod, milyen
életet éltem, fiam? Hát azért büntet
az Isten; de most kivallom neked,
hogy mindvégig mamit szerettem.
Később elnémult, aztán levágták
az egyik lábát. Még néhány hétig
csöndesen mosolygott, olykor
könnyezett kicsit, vagy csak plafont
bámulva feküdt. Egyik éjjel kezét
a mamiéval összekulcsolta,
tekintetük egymásba fonódott.
Egyik sem engedte a másikat,
kapaszkodtak közös életükbe,
végül az örökkévalóságba.
Vissza a tetejére