Eső - irodalmi lap impresszum

Repülés hazafelé


Havas Noéminek

 

Aznap az isten szabadnapos volt, vagy talán nem is létezett soha. De a vastag felhőrétegen keresztül amúgy sem láthatott volna le rám, amint a földön üldögéltem a sárkányrepülő szárnyának takarásában, és vártam, hátha jobbra, vagy legalábbis számomra megfelelővé fordulna az idő.

Előttem szelíden lejtett a domboldal, majd besimult a külváros tömbházai közé. A tetőkön antennák meredeztek, a közéjük kifeszített drótokra teregetett ruhát a legjámborabb szellő sem lebbentette: reménytelennek látszott, hogy a hegyek felől feltámadjon az északi szél. Igyekeztem nem gondolni semmire, de tekintetem folyton a központban álló tízemeletesek körül lézengett. És elég volt egyetlen pillantás, többé nem tudtam parancsolni a szememnek, hogy a számtalan, tompán fénylő ablak közül ne keresse ki azt, amelyik mögött megannyi tétlen délutánt töltöttem el a dombot és tetején a közveszélyes, rogyadozó messzelátót kémlelve.

Akkoriban megütközve bámultam azokat az őrülteket, akik, alighogy beállt a szélcsend, máris feltűntek a domboldalon csupaszín kezeslábasaikban, fejükön bukósisakkal, hamarosan pedig ott köröztek a messzelátó körül, egyre szélesebb ívben, mígnem a város fölé merészkedtek, és úgy keringtek a magasban, akár holmi tarkabarka keselyűk.

Nekem nincsen védőruhám, de még ejtőernyőm sem, csupán egy síkesztyűt húztam a kezemre, hogy a rúd ne sértse fel a tenyerem. És a sárkányom sem valami szakszerű, de egy zöldfülűnek amúgy is mindegy, mivel repül, és különben is, ha zuhanok, többé nem szeretnék fölkelni már.

Valójában ezért vagyok itt. Teszek a repülés örömére: egyéb céllal keresem én a magasságot. Persze választhatnék ezeregy más módszer közül is, de mindig az eredetiségre esküdtem. Mert egy művészlélek mégsem végezheti be akárhogy, nemdebár?

 

Akkoriban bárhová léptem, puhára léptem, bármerre jártam, bármit csináltam, ott éreztem a gondviselés tenyerét a talpam alatt. Nemrég jelent meg az első könyvem, melynek inkább a hozadéka volt jelentős, semmint a benne található tizenkilenc novella: jóformán le sem vedlették a nyomdaszagot a lapok, máris szerződést ajánlott a következő kötetre az egyik legnevesebb kiadó; könyvbemutató könyvbemutatót ért, csuklóm sajgott a temérdek szirupos ajánlástól, amit minden cafkának odafirkantottam az első lapra, akinek tekintetében megcsillant egy szikrányi kacérság. Aztán pedig elmerültem bennük, elmerültem a fejem búbjáig, hisz erre vágytam mindig is, legalábbis úgy hittem.

Csak a hajnalokkal nem számoltam, amikor a korai fény felfedi a lepedőn meg az arcon a gyűrődéseket. Olyankor szedelőzködnöm kellett sürgősen, indulni, ki az utcára, bárhová, csak léghuzat legyen meg friss levegő. A kancaszag a pórusaimba ette magát, beférkőzött a bőröm alá, órák hosszat kellett a zuhany alatt állnom, és dörzsölnöm magam, míg végre megszabadultam tőle.

Kézenfekvő magyarázat volt, hogy mindezt heveny világundoromban teszem, ez jól áll a magamfajtának, mondhatni kötelező, de egy idő után kénytelen voltam beismerni, fölösleges a világot hibáztatnom, ha benne egyes-egyedül magamat gyűlölöm. Súlyos nyavalyából kellett kilábalnom, amin már nem segíthettek a másnapba egyre görbébben belehajló éjszakák, az egymás nyomán a derekam köré fonódó lábak, a bagószagú, alkoholtól fűszeres leheletek.

 

A lepedő még őrzi tested melegét, amikor kinyitom a szemem, fejed nyomától süpped a párna; arcomon egy hajszálad pihen, a reménytelen éjszakai dörgölőzés emléke. Most könnyű mozdulni a paplan alatt, az ágynemű régóta nem tapad izzadságtól nyirkosan reggelente.

A rádiót sem kapcsoltad be, pedig régen ez volt az első dolgod, amint kikászálódtál az ágyból. Szeretted, ha veled egyszerre kezdem a napot, mostanság azonban lábujjhegyen surransz el a fürdőszobáig, nem is hallszik egyéb, csak a csap morcos hörgése, majd a kagylóba ömlő víz csobogása. Pohár koccan, a fürdőajtóban állsz féloldalt nekem, ádámcsutkád szaporán ugrál, ahogy a hideg vizet nyeled. Aztán ráereszkedsz a vécére, bugyidat térdeid közé szorítod, vizeleted úgy csörgedezik, mint könnyű bor egy frissen elmosott üvegkancsóba.

Tekintetünk csupán egyetlen pillanatra villan össze, te máris emeled a lábad; a hirtelen berúgott ajtó fehéren olvad a falba, mintha nem is létezett volna soha. Én meg nem merek felállni és benyitni, mert talán a kilincs sincsen ott már.

 

Első és egyben utolsó találkánkat viszkivel kezdtük, és teával fejeztük be; meresztette is a szemét a pincérnő, amikor a tömény után két Earlgrey-t rendeltem, de hosszú idő óta először szerettem volna józan maradni, és önerőből lecsapolni a bátorságot a következő lépéshez.

Alighogy elhagytuk a kocsmát, szemetelni kezdett az eső, javasoltam, húzódjunk be a legközelebbi kapualjba. Nem jutván jobb eszembe, tanítgatni kezdtelek, hogyan kell elpöckölni a csikket, hogy a szétomló parázs szikrái még jó ideig ott derengjenek a kövezeten. Cigarettáról cigarettára gyújtottunk, úgy látszik, lyukat kell égetnem a tüdőmre, hogy a társaságodat élvezhessem, mondtad egyszer, én meg zavaromban ismét odakínáltam a csomagot, noha a cigaretta felénél sem tartottál. Örültem, ha tüzet adhattam neked, jó volt látni a láng lobbanásában az arcod, nagy, szikrázó macskaszemed, amúgy sötét volt minden, az utcalámpák sápadt fénye a kapualjba nem tudta bevonszolni magát.

Szakadó esőben indultunk tovább éjfél előtt tíz perccel. Tizenkettőkor kapuzárás, magyaráztad, ez a rigolyája a vénasszonynak, akinél laksz, és ha nem akarom, hogy az utcán kelljen töltened az éjszakát, kísérjelek haza most. Levetettem a kabátom, és a fejünk fölé borítottam, futva tettük meg az utat hazafelé, talpunk alatt pocsolyák csattantak szét, te meg szüntelen kuncogtál.

Nem volt hová beállnunk a ház előtt, melynek a földszinti szobáját laktad. Behívnál, mondtad, nyaranta nyitva szoktad hagyni az ablakot minden eshetőségre, de ahhoz túl hideg van most még. Miféle eshetőségekre, kaptam fel a fejem, de úgy tettél, mintha meg sem hallottad volna a kérdést; kértél még egy cigarettát, én is rágyújtottam.

Rohamosan gyűlt meg a füst a kabát alatt, a két parázsszem bevilágította a szűk teret. Hosszasan, merengve szívtál bele a cigarettába, szájad sarkában mindentudó mosoly bujkált. Zavaromban fecsegni kezdtem, hogy miről, nem emlékszem már, mondataimat széles taglejtésekkel kísértem, megfeledkezve az ujjaim közt füstölgő cigarettáról. Valami égni fog, vetetted oda mintegy félvállról, de én csak bohóckodtam tovább, s csak az arcomba sugárzó hőtől eszméltem rá, nem félresikerült poénjaim nevettetnek meg téged, hanem azok az aprócska, de egyre jobban hízó lángok, melyek falánkul rágták át magukat a vattabélésen, és már a kabátom posztóját kóstolgatták.

Felváltva röhögtem és káromkodtam, hogy zengett belé az utca, miközben a földre dobtam a kabátom, és megpróbáltam eltaposni a tüzet. Fejünk fölött ablak csattant, a házinéni rikácsolásából alig értettem valamit, most azzal voltam elfoglalva, hogy cipőm talpáról lefejtsem a néhai kabát ráégett cafatjait. A vénasszony már a rendőrséggel fenyegetőzött, amikor végre rád pillantottam: talán az egész testedet rázó nevetés tette, hogy sosem tapasztalt bátorság ömlött el bennem, és öklömet rázva, teli torokból felüvöltöttem az ablak felé, hogy jobban jár, ha most azonnal befogja a pofáját, hacsak nem akar úgy járni, mint az imént a kabát.

Nem csoda hát, hogy egy hét múlva nálam laktál.

 

A kezdeti makulátlan időszak olyannyira elhúzódott, hogy azt hittem, örökre úgy maradunk. Talán egysíkú tökéletessége tette, hogy fejemben csupán néhány pillanatfelvétel maradt meg erről az időszakról, egy-egy villanás közös momentumaink sokaságából.

A kedvencem talán az, amelyik az első nálam töltött éjszakád utáni reggelt őrzi. Arra ébredek, hogy fény bántja a szemem, a függöny cérnarácsa szürke eget szabdal ezer apró darabkára, a melegedő fűtőtestben víz csörgedezik. Légzésedből hallom, te is ébren vagy, mégsem szólalunk meg, csak fekszünk egymás mellett mozdulatlanul, hosszas némaságban, míg a déli harangszó rá nem ébreszt, hogy kettőnkön kívül is létezik a világ.

Aztán ott van a számtalan, egymáshoz szinte megszólalásig hasonlító, nyugtalan éjszakákat megörökítő kép, melyeken gyakorta megesett, hogy a te elfojtott szisszenéseid térítettek magamhoz. Mert álmomban akaratlanul is markoltam a melled, mintha az lenne az egyetlen támpont egyre eszelősebben kavargó rémálmaim és a valóság közt; te pedig hagytad, sosem fejtetted le magadról a szorítást, még ha nagyon fájt is neked. Csak akkor költöttél fel, ha kínomban nyögdécselni kezdtem, és már képtelen voltál elviselni vergődésemet, amúgy kivártad, míg felriadok magamtól, tudtad ugyanis, hogy ha felébresztenek, hiába szenderedek el a legnagyobb békében, a rémlátomások óhatatlanul visszatérnek, és nem eresztenek el mindaddig, amíg ki nem tombolták magukat rajtam. Mégis nyugodtabban aludtam veled, mint bárkivel valaha – még rosszat álmodni is mertem melletted.

Magam sem tudom, miért, de a nappalokról jóval kevesebb kép maradt fenn. Bárhogyan is kutakodom, néhány jelentéktelen sétán, kávézáson kívül szinte semmit nem tudok a felszínre hozni. Ha nappal szeretnélek látni, a buszpályaudvart kell felidéznem, annak is az egyik első peronját, ahol hosszasan, egészen az indulásig búcsúzkodtunk. Fogalmam sincs már, hová utaztál, talán haza anyádékhoz vagy valami továbbképzőre, a sofőr percek óta járatta a motort, aztán nagyot sóhajtva az ajtó is becsukódott. Tisztában voltam vele, hetekig kell meglennem nélküled, mégsem tudtam a szemedbe nézni. Nem mintha kerültem volna a tekinteted, dehogy, csupán megbabonáztak a busz ablakában tükröződő felhők, melyek, amint az üveghez tapadva engem néztél, a te arcodat is elborították. A járat lassan kifarolt a peronról, te meg magaddal vitted azt a darabot az égből, és én nem tudtam egyébre gondolni, csak hogy még a felhők is jól állnak neked, s kis híján eltűnt szem elől az egyre gyorsuló busz, mire feleszméltem, és utánad küldtem egy félszeg intést.

Meglehet, a nappali képek gyűjteménye azért olyan szegényes, mert, mi tagadás, jól ment az írás, talán túlságosan is. Muszáj volt leváltanom az addig hűségesen szolgáló hamutartóm, helyette egy öblös levesestálban gyűjtöttem a csikkeket, hogy még egy hamutárca-ürítésnyi időre se kelljen a billentyűzet elől félreállnom. Sosem tapasztalt könnyedséggel bújtak elő ujjaim alól a mondatok, nem kellett már hosszas töprengéssel, kimért pötyögéssel előcsalogatnom őket. Te voltál az első, aki nem zavart munka közben – legalábbis nem túlságosan –, jó volt hallgatni, ahogy a lakásban teszel-veszel, és ha nagy ritkán hozzám szóltál, megkésve bár, de feleltem neked. Hajlandó voltam még afölött is szemet hunyni, ha mondat közben szakítottál meg, azt azonban neked sem tudtam elnézni, ha kurta válaszomért egy frappáns szófordulat, leleményes mondatkezdés elvesztésével kellett megfizetnem.

Talán észre sem vetted kezdeti dörmögéseimet, a megannyi elharapott szentségelést, azért ütköztél meg annyira, amikor egyik alkalommal végül kifakadtam. Valami jelentéktelen csacskasággal zaklattál, nem tudtam megállni, hogy mindkét öklömmel az asztalra ne vágjak, majd hosszasan meredtem magam elé, mintha a billentyűzet réseiben keresném az elvesztett szavakat. Csak miután eloszlott a dühöm, néztem fel a képernyőre, a szövegszerkesztőben csonkán maradt mondatra, s jó időbe telt, míg a fekete háttér tükrében megpillantottam megrökönyödött arcod. Hiába pattantam fel székemből, és szorítottalak magamhoz, ahogy végigsimítottam az arcodon, éreztem, vonásaid ellágyulnak ugyan, de alattuk, a bőröd alá örökre befészkelték magukat az imént rád zúdult gorombaságok.

 

Órák hosszat ültem tétlenül a sárkány alatt, lassacskán a második csomag cigarettának is a végére jártam, amikor az északi szél küldött végre néhány fuvallatot, melyek alighogy megcirógatták az arcom, heves lökésekké erősödtek, végigborzoltak a domboldalt borító füvön, majd a tömbházak antennáival és a köztük száradó ruhával keltek birokra. Pár másodperces szélcsend következett, épp elegendő ahhoz, hogy feltápászkodjam, és készenlétben tartva a sárkányt, várjam a következő hullámot.

Jóformán neki sem kellett futamodnom, olyan erős taszítást kaptam a hátamba – mintha a szél esélyt sem hagyott volna, hogy meggondoljam magam. Botladozva rohantam, kevésen múlott, hogy orra nem buktam, de ekkor egy minden addiginál erőszakosabb lökés kirántotta lábam alól a talajt, és másodpercek alatt a domb fölé emelt. Gondoltam, megteszem a szokásos bemelegítő köröket a messzelátó körül, de a szelek ellenkezést nem tűrve megfordították a sárkányt, és kézről kézre adogatva, nagyokat dobva rajtam, sodorni kezdtek az iparnegyed gyárkéményei felé, bele egyenest a füstbe, az alattam búgó szirénák süvöltésébe.

Meg sem próbáltam irányt változtatni, ugyan, minek? Tudtam jól, mit akarnak, merre visznek az északi szelek.

 

Most már tudom, viszonyunk fokozatos romlása akkor kezdődött, amikor befejezted az asszisztensnőképzőt, és állást kaptál a kórházban. Persze addig is be kellett menned ügyeletezni néha, a tanterv része volt ez is, de irányító orvosaid öregek voltak és morcosak, panaszkodtál is rájuk eleget. Nekem pedig későn, túlságosan későn tűnt fel, hogy munkavállalásod óta hiába nyúlnak egyre hosszabbra az éjszakai robotolások, hiába térsz oly gyűrötten haza, hogy elmondásod szerint még a saját érintésedtől is viszolyogsz, nemhogy az enyémtől, zokszó mégsem hagyja el a szád, de még az ajkadat sem biggyeszted le, ha szóba kerül a szakmád és az azzal járó nehézségek.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú ideig képes leszek eltussolni aggályaimat, de tudtam, ha hagyom őket erőre kapni, könnyen elveszíthetem az egyetlen dolgot, ami képes a jól végzett munka örömével eltölteni. És mivel a készülő könyvem regény volt, attól féltem, ha egyszer lankadni hagyom, soha nem fog újraéledni bennem a lendület, a nyakamon maradt történet pedig nem tűri meg, hogy újba kezdjek, míg őneki a végére nem jártam.

De talán nem is a folyamatos gyanakvásnak tudható be, hogy ujjaim alól végül kivesztek a mondatok, inkább a kialvatlanság volt az, ami miatt lassacskán már attól is iszonyodtam, hogy a számítógép elé leüljek. Napról napra kevesebbet írtam és egyre silányabban, mígnem azon kaptam magam, hogy többet verem ököllel a billentyűzetet, mint ujjbeggyel. Te meg, hiába kérleltelek, egyre több éjszakázást vállaltál, mit sem számított, hogy megvoltunk a nélkül a kis többletkereset nélkül is, csak azt hajtogattad, nem akarsz a kitartottam lenni, a kelleténél így is jóval többet tettem érted már.

Az éjszakákat én is ébren töltöttem, a nappalokat félkómásan hevertük végig egymás mellett. Nem voltál több nekem, mint napi két kulcszörgés: úgy jelezted a fém csörgésével késő esti távozásod és kora reggeli érkezésed, akár egy láncait rázó, kísérteni járó szellem.

 

Hogy mivel múlattam az időt éjszakánként? Nevetnél, ha tudnád. Minden bizonnyal úgy képzeltél el – már ha eszedbe jutottam a viharos ügyeletek valamelyik szabadabb pillanatában –, hogy szétzilált hajjal járkálok fel-alá a lakásban, jóformán ki sem alszik kezemben a cigaretta, máris újra gyújtok, és tehetetlenségemben az ajtókat csapkodom meg nagyokat öklözök a falba.

Pedig semmi ilyesmi nem történt – ennél jóval szánalmasabb voltam. Talán százszor is meggondolod, mit teszel, ha tudod, hogy egész éjszakákat töltök el az ágyon fetrengve, és fülemtől egy pillanatra sem engedem le a telefont. Zsinórban tárcsáztam a számod, és nem értettem, hogyan van szíved magamra hagyni az üres kicsengések sorozatával, melyek egyre tompultak és nyúltak, csakúgy, mint az éjszaka órái. Ha nagy ritkán fölvetted, először bele sem mertem szólni, csak a háttérben csapongó férfibeszédre, nevetésre figyeltem, mely egyre erősödött, mígnem teljesen betöltötte a telefont, és hasztalan füleltem, te sehol sem voltál már.

A hajnali órák voltak a legnehezebbek. Az éjszakát a nappalba átkísérő fényben tudatosult bennem igazán, mennyire magányos vagyok: egyedül voltam, egyes-egyedül, akárcsak az isten.

 

Végső elkeseredésemben a ruháidban kezdtelek keresni. Elsőnek abba a neked túl bő, nekem túl szűk trikóba fúrtam az orrom, amit tőlem kaptál, amikor hozzám költöztél, mert a pizsamád a vénasszonynál felejtetted. De bárhogyan is igyekeztem megkapaszkodni illatod foszlányaiban, a keserű gyógyszerszagon és az éjszakai műszak verejtékén kívül semmit sem sikerült megragadnom. A szekrényben tartott blúzokba, sálakba molyirtó szaga költözött, hiába túrtam fel a polcok legrejtettebb zugait is, a naftalin szúrása mindenhol megelőzött. Egyetlen reményem a szennyeskosár maradt, de ott a fehérneműben és dohányfüstös ingekben lakó bűzök uralkodtak.

Így hát a hajnal legtöbbször egy kupac ruha kellős közepén ért. Orrom olyannyira belefáradt a szaglászásba, hogy muszáj volt elmennem otthonról, és hosszú sétákat tennem a folyópart jótékony huzatjában. Néztem a kutyáikat sétáltató korán kelőket, a céltalanul tántorgó egyetemistákat, aztán az első villamossal hazaindultam. Egyik ilyen utamon nyomta a kezembe valaki azt a szórólapot. El sem olvastam a szöveget, figyelmemet a mellékelt illusztráció ragadta meg, merészséget és férfiasságot kölcsönzött a képnek a sárkányrepülő szárnya és a patyolattiszta égbolt közti kontraszt.

A kiadótól kapott előlegből épp futotta egy használt, de nem túlságosan tönkrevert sárkányrepülőre, a többi meg csak sallang, gondoltam. Attól kezdve legalább a nappali órák nem voltak üresek: eleinte pár tízméternyi nekifutamodás után is orra buktam, aztán egyre tovább maradtam talpon, mígnem egyszer azon kaptam magam, hogy lábaim a levegőben kalimpálnak. És minél jobban eltávolodtam a talajtól, annál inkább megnyugodtam. Mert a leszállás miatt csak a föld közelében érdemes aggódni – egy bizonyos magasság után édes mindegy, hogyan jut le az ember.

 

Meg sem próbálok ellenszegülni a szelek akaratának, hagyom, hadd sodorjanak, amerre kedvük tartja. Az ipartelep után a központi park felé lódítanak, majd végigtaszigálnak a folyó mentén, árnyékom sötéten siklik a víz felszínén, vadkacsák rajai riadnak meg tőle, és röppennek fel a magasba. Aztán a temető következik és a trolipihentető sivár aszfaltsíksága, az égnek meredő fémcsápok után pedig feltűnik a játszótér, ahonnan még a csúcsforgalom zajában is fel szokott hallatszani a zsibongás az én tizedik emeleti lakásomba, melytől alig néhány méter választ el most.

A fürdőszoba szellőzőnyílásán vécétartály szörcsögése szűrődik ki, a szoba ablakát elborítja szárnyaim tükörképe. A sötétítők elhúzva, noha téged zavar a fény, ha alszol. Elsőre fel sem ismerem az arcod, mert nem lehet a te köpenyed az, aminek gombjain azok a hosszú, nőies, sebészujjak matatnak, nem lehet a te melled az, amelyik beleveszik a hófehér tenyerekbe, nem, te nem lehetsz az, aki ilyen szenvtelenül néz rám az üveg mögül, miközben a nyakára tapadnak az idegen ajkak.

Tehetnék még egy kört, de leselkedésemnek semmi értelme immár. Újabb görbe éjszakák várnak rám, a csípőmet felsértő csontos térdek, vagy inkább a zuhanás utáni csönd? Garázsokra esni jó lehet, a vékony, könnyen beszakadó fémtető bevégzi a zúzódások munkáját. Már látom is a hullámbádog barázdáit.

Hogy a halálfélelem kerekedik felül az utolsó pillanatban, netán a talaj menti szelek rántják fel a sárkányrepülőt – nem tudom eldönteni. Tompa szögben emelkedem ki a tömbházak közül, túlhaladok a székesegyház tetején, majd a tévétorony csúcsát is magam mögött hagyom. Ha már idáig eljutottam, talán van értelme továbbmenni még.

A város térképpé zsugorodik alattam, a szántók foltok a föld ruháján. Párafoszlányokat szabdal a sárkány szárnya, nyakamba víz csöpög, ruhám merő lucsok. Hamarosan a felhők következnek. Vastagon tornyosulnak egymásra, de korántsem áthatolhatatlanok. És onnan nincsen egyéb hátra, csak az ég. Az pedig már maga a tisztaság.

Vissza a tetejére