Eső - irodalmi lap impresszum

Mentsvár a vers (Rékasy Ildikó költészetéről)

Rékasy Ildikó költészete

Az életben vannak szerencsés találkozások. Ugyanúgy vannak, ahogyan az irodalomban is. Rékasy Ildikó életében és munkásságában szintén nagy szerepet játszanak az ilyen szerencsés egymásra találások. Hogy rögtön ilyen közhelyes megállapításokkal kezdjük! Rékasy Ildikó életútjának és pályájának megítélése nem is tűrné a fontoskodó vagy tudományoskodó bonyolultságot és homályosságot. Szerző és költészete egyszerűen levet magáról mindenféle művészieskedő allűrt és manírt, mindenféle túlbonyolítást és fölösleges agyonmagyarázást. Levet minden hamisságot és hamiskodást, mert leginkább olyannak szeretne megmutatkozni, amilyen ő a maga valójában és valóságosságában. Emberileg és költőileg egyaránt. S hogy akkor milyennek is szeretnevalójában megmutatkozni? Nos, leginkább és nagy valószínűséggel: hétköznapinak és egyszerűnek. Olyannak, akit szeretni lehet, és olyannak, akit szeretni engednek. Számára a költészet nem önmegvalósítás és nem világmegváltás, nem üzenettovábbítás és nem erkölcsjobbítás. Több is és kevesebb is annál. Az életben maradás még megmaradt egyedüli értelme és esélye. Egyfajta mentsvár vagy menedék. Ez a leszűkített, földön járó költői célkitűzés már első, beszédes című, Belesimulva kötetében megfogalmazódik az olyan verssorokban például, mint: „Nem olyan extra lelkiállapotban / készül a vers, mint ahogy azt / a laikus hiszi.” (Ihlet),  vagy az olyanokban, mint: „Miért bántjuk annyit a közhelyeket? / Hiszen a szegény közhely / is egyszer zsenge és friss / gyümölcs mindenki ínyén.” (A közhely védelmében), vagy éppenséggel a kötet címadó versében: „Nem kell, hogy kihallatsszék / a kórusból a hangod. / Nem kaptál szólószerepet; / arra ügyelj inkább, / hogy jobban belesimuljon. / Észrevétlen izmosítsd / a dal szárnyát: testvéreiddel / együtt röpítsen a magasba.” Sokáig érlelt, pontosan körülhatárolt, megfontoltan kialakított és megalapozott élet- és költészeteszmény ez! Annyi szent!

S hogy mi jelenti, mi jelentheti ennek a biztos élet- és költészeteszménynek az alapját? Ennek megértéséhez újabb szerencsés találkozások megismerése juttathat közelebb. Az egyik ilyen „találkozás” feltétlenül a könyvek és az irodalom iránti rajongás. Rékasy Ildikó szívesen emlékszik vissza arra, hogy kisgyermekkorától fogva mennyire vezérlő elve volt az olvasás szeretete. Elmeséli például, hogy egy leánygimnazista osztály tagjaként csak azért is képes volt lemondani arról, hogy elmenjen a műszaki egyetemista fiúk báljára, hogy még aznap este be tudja fejezni a Bűn és bűnhődést! A másik, ennél is személyesebb, de nem kevésbé egy életre kiható találkozás a Szathmáry Györggyel való megismerkedése. Szerelmében természetesen egy személyben véli megtalálni Az új földesúr Garamvölgyi Aladárját, no meg az És mégis mozog a föld Jenői Kálmánját. A minden szülői ellenkezés dacára létrejött házasságuk azután hamar zátonyra fut ugyan, de az egyszerre füveskerti hős és költő örökre szóló emléket és természetesen sokáig nyomasztó terhet is hagy maga után a társban, vagyis a mai költő utódban. Rékasy Ildikó verseinek máig mindegyre visszatérő motívuma vagy gondolata egyfajta bűntudat, hiányérzet, az önmagára rótt és vállalt kötelességteljesítési kényszer: emberként és költőként utólag is meg kell tudnia felelni az imádott, tisztelt és kényszerűen korán elveszített egykori hitvesnek. Miként a legfontosabb témáit (család, szerelem, időmúlás, magány) az első kötetnél sokkal inkább konkretizáló, A régi roffi kert című második kötetének egyik kulcsversében nyíltan kimondja és bevallja: „Kik egymásnak szerelmet adtak, / szétválva is egyek maradnak. / Mint makacs nap a felhős égen, / ki-kisütnek egymás szívében. / Rabul ejtve a másik álmát, / egyikük túléli halálát. / Élő részed velem is itt van / holtomiglan: holtodiglan.” (Holtodiglan).

A költői pálya alakulástörténetének harmadik nagyon fontos találkozási pontja: a szakmával, a kritikával való szembesülés. Rékasy Ildikónak az egészen rendhagyóan késői pályakezdés (első verseskötete 61 éves korában jelenik meg!) és a teljes ismeretlenség ellenére ebben is szerencséje van. Olyan pályatársak és kritikusok figyelnek fel költői színrelépésére, akik vagy maguk is szolnokiak, s szívükön viselik a városban egy pezsgő és változatos irodalmi élet kialakulását, vagy pedig maguk is hisznek – a posztmodern jelzővel illetett, kevesek számára megközelíthető irodalmi kánon évadán – egy emberközelibb és megközelíthetőbb megformálásmód létjogosultságában. Bemutatkozása lényegében véve egybeesik a Torkolat című szolnoki antológia megjelenésével és az Eső című szolnoki irodalmi lap megindulásával, s mindkettő – utóbbi azóta is folyamatosan – örömmel közli a verseit. Bekerül az Ezredvég akkori szolnoki számába, s meghívást kap a Körmendi Lajos által szervezett Berekfürdői Írótáborba is. Köteteiről olyan pályatársak szólnak elismerőleg, mint Bistey András, Jenei Gyula, Kárpáti Kamil, Lackfi János, P. Nagy István, Nagy Zoltán Mihály, Szentmártoni János. Napjaink egyik legfelkészültebb és legalaposabb irodalomtörténész-kritikusa, Szepes Erika pedig arra is vállalkozik, hogy első három kötetének – valójában tehát addigi egész költészetének – átfogó jellemzését adja (Női hang a kórusból, Eső, 2007/4). A dolgozat szerzője elsőként veszi számba a Rékasy-költészet „szecessziós nosztalgiájának”, személyes vonatkozásainak (magány és depresszió), fiktív és valóságos kapcsolódásainak, valamint iróniájának és öniróniájának legjellemzőbb jegyeit és megnyilvánulási formáit. A költészet középponti és általános, ha tetszik, szimbolikus teréül és tárgyául, teljes joggal, az első három kötet keretéül szolgáló, egyszerrevalóságos és absztrakt teret és tárgyat: a kertet jelöli meg. Álláspontját a következőképpen összegezi: „Rékasy minden kötete tele van kertekkel, mondhatnám, minden vers kertben születik, kertről szól. Az első kötet, amely hangjával és szerénységével a magyar irodalomba belesimulást hirdeti meg, tele van kert-motívumokkal, mint az elmúlt gyermekkor emlékeinek helyszíneivel. A régi roffi kert (2002) már meghatározza a kert helyét és benne időzésének időpontját, és a lírában oly otthonos költőnő rátalál kedves költőinek hasonló hangulatokat közvetítő kert-motívumaira. A felfedezés olyan elementáris erejű, hogy hatására elkészül a harmadik kötet, a Volt-e a Kert? (2007), amelyben lelki rokonainak szavait, sorait átemelve, velük együtt teszi fel a címbeli kérdést, amely egy Borges-sor (»Volt-e a Kert, vagy álom szállt a Kertre?«) eleje. A kérdés ismét költői: volt a Kert, valamiféle Kert biztosan volt, amit ki-ki a saját személyes mitológiájához simítva alakított. Ezek a különféle kertek sok tekintetben hasonlóak, ezért lehetett belőlük szonettkoszorút fonni. A mesterszonett minden egyes sora idézet, amely szerepel a neki megfelelő számú szonett első (ill. utolsó) sorában. A Volt-e a Kert? műfajteremtő kötet, verseit korrespondenciáknak mondanám, ha nem volna már foglalt a szó Baudelaire szintén műfajteremtő verseire. Ezért használom inkább magyar fordítását, a Kapcsolatokat, és értem ezen a Rékasy-versek kapcsolódásait a példákhoz, mesterekhez, a szonettkoszorút pedig egy olyan kapcsolatrendszernek, amely idegen és saját sorok összefűzésével jött létre.” (Nem véletlen, hogy a tanulmányt a költő eddigi valamennyi kötetének kiadója, a Stádium olyan jelentősnek ítéli, hogy azt a negyedik kötet végére, amolyan utószóként illeszti.)

Végezetül, a tisztesség és őszinteség is azt kívánja, nem kerülhetjük meg, nem hallgathatjuk el Rékasy Ildikó életének és költészetének eddigi legfájdalmasabb, legtragikusabb „találkozását” sem. Kézzelfogható, kitapintható találkozását a halál tudatával, az elmúlás nagyon is valóságosan átélt érzetével. Az érintett erről is a tőle megszokott nyíltsággal és őszinteséggel beszél a Jenei Gyulának az Eső 2011-es karácsonyi számában adott vallomásában. (A lapnak ez a száma egyébként is kiemelt figyelmet és terjedelmet szentel Rékasy Ildikónak és költészetének. A szerzőtől 18, ha az Öt haikut külön számoljuk, akkor 22 verset közöl, mintegy keresztmetszetét adva a teljes költői életműnek. Ezenkívül mintegy 15 oldalon át szerepelteti az említett mélyinterjút, valamint a jó barát, Fecske Csaba egész oldalas köszöntő versét A berekfürdői utcákat járó költőhöz, s Dobozi Eszternek köszönhetően, Meditáció és játék címmel, alig néhány héttel a megjelenés után, már kritikát is közread a negyedik, az Egy foltnyi ég című kötetéről!) Az interjúban az érintett arra a kérdésre vagy állításra, hogy „Pár hete megjelent új könyvedbe kórház-, illetve betegségversek is kerültek”, szigorú tényszerűséggel a következőképpen reagál: „Az utóbbi évben komoly betegségen estem át, s nem is vagyok rajta még túl. Ennek a lenyomata az a két kis ciklus. A haláltéma korábban is megjelent nálam, a második kötetben például egész sok ilyen vers kapott helyet, és a szonettkoszorú is arról szól, hogyan képzelem el a jó halált. Ezalatt most nem az eutanáziát értem, hanem hogy a halál méltósággal viselhető legyen, ne pedig valami szörnyűség. De ezek csak olyan gondolatfutamok, olyan valakiéi, aki csak távolról töpreng a halálon. Most viszont, hogy tényleg a közelébe kerültem, más. Ilyenkor kevesebbet filózik az ember, mert az köti le a figyelmét, energiáit, hogy túlélje. Amikor megtudtam, hogy lett ez a betegségem, még az operáció előtt úgy éreztem, nagyon közel kerültem a véghez. Ez az érzés, félelem, belenyugvás fogalmazódik meg a Naplóféle első részében. Újabban viszont kevésbé foglalkoztat a halál. Az is lehet, hogy kiírtam magamból. Nem tudom.” A maximális őszinteségre törekvés mellett nagyon is érthető a megfogalmazás bizonytalansága. Nagy valószínűséggel ez a nyilatkozó által megfogalmazni próbált érzés, fájdalom és kín az, amelyet az ember, lett légyen akár költő is, végérvényesen soha nem tud kiírni magából. A soha el nem felejthető érzést, az átélt fájdalmakat és kínokat enyhítheti ugyan egy-egy sikerültnek vélt mű megalkotásával, ezt a meghatározó érzést, fájdalmat és kínt egész hátralévő élete során tovább kell (tudni) cipelnie önmagával és önmagában. Mégis, éppen mert költő, mindegyre kísérletet kell tennie most már ennek az érzésnek, fájdalomnak és kínnak a művé, művészetté formálására. Így lesz, csakis így lehet a vers számára valóban mentség, menedék, ha – sajnos – nem egészen abban az értelemben is, mint ahogyan azt kései pályakezdésekor hitte és remélte.

Rékasy Ildikó ez idáig utolsó verseskötete 2011-ben jelenik meg (ezúttal is a Stádium Kiadónál), Maurice Denis egyik szecessziós festményének illusztrációjával (mint talán az elsőnél és a másodiknál is), kemény borítóval (mint a harmadiknál), díszes, ízléses, mégis visszafogott formátumban (mint minden korábbi kötet esetében). Látszólag a kötet felépítése és hangvétele is változatlan. Minden az évek során tökélyre fejlesztett formában és módon valósul meg. Először is (Jelentések címmel) jönnek az élet és a költészet alapkérdésein elgondolkodó meditatív költemények, köztük most már Ars poeticaként megerősítve a pályakezdeti hitvallás: „És akkor mentsváramra rátaláltam. / Megértettem, hogy tünékeny világom / – csakis a nyelv – újjáteremtheti. […] S talán a margón én is hagyhatok / – testis vitae – egy szerény »láttam«-ot.” Azután külön fejezetbe kerülnek a bravúros köszöntők, tankák és haikuk (Berekfürdőn együtt), melyek mind valamilyen módon a költővé válás helyszínéhez, a Berekfürdői Írótáborhoz és annak közreműködőihez kapcsolódnak. Az Ec, pec, kimehetsz… már címadásával előlegezi a könnyed, játékos, tréfás hangvételt, s a végén a Nyolc limerick vitriolos világát és a Ki-ki esti dala parafrázisát. Az ez utóbbiban kurziváltan kiemelt „koppintani” szó pedig már közvetlen megelőlegezése a Koppintani készül című zárófejezetnek, amelybe kedves költők nevére, tulajdonságára, modorosságára írott irodalmi paródiák kerülnek Ady Endrétől Varró Dánielig. Látszólag működik tehát minden, annak rendje és módja szerint. Rékasy Ildikó ennél a színvonalnál, könnyedségnél és sokszínűségnél alább soha nem adta, és nem is tudja adni. Csak éppen időközben alapvetően megváltozott valami. Az élet ugyanis egy pillanatra győzedelmeskedni látszott a költészeten. A költő megjárta a „pokol tornácát”. Mindössze olyasvalami történt, ami alapjaiban rengette és rengetheti meg a továbbiakban is az életét és a költészetét. Mindössze… A változásról a második, Sziszüphosz című fejezet tanúskodik, amelybe két részből álló, 13 rövid verset tartalmazó úgynevezett Naplóféle s egy 6 rövid versből álló, valójában szintén ciklusnak tekinthető füzér kerül. (Nem véletlenül ez a kötet egyetlen fejezete, amelyben nem minden vers kezdődik új oldalon, s nem véletlen, hogy még így is ez a kötet leghosszabb fejezete.) Ez a tulajdonképpen három ciklus a kórházban töltött időszak, a halállal való szembenézés személyes-érzelmi lenyomatát adja. Egyfajta költői (ön)diagnózist, látleletet. A fejezet, ebben a formájában, önmagában még nehezen áll(na) meg (nyilván ezért az önkritikus „naplóféle” és nem „napló” műfajmeghatározás), a benne kirajzolódó nyomasztó (bel)világ mindenesetre óhatatlanul átminősíti a többi fejezet tartalmát és hatását is. Az ars poetica folytathatósága egy pillanatra megkérdőjeleződik, a berekfürdői emlékekkel kapcsolatban az alcím válik hangsúlyossá (In memoriam Körmendi Lajos), a mondókákat és paródiákat meg hajlamos úgy értékelni az olvasó, hogy azokkal a szerző nem mást tesz, mint szándékoltan, szándékosan nyelvet ölt a halálnak. A gyakorlatban, persze, nyilván arról van szó, hogy a kötet anyaga már a tragikus esemény bekövetkezése előtt készen volt. A kötet szerzője azonban van olyan tisztességes, hogy hírt kíván adni a költői léthelyzetében időközben beállt változásról is. Szakmailag meg van olyan felkészült, hogy tudja, ezt a változást költészetileg egyszerűen valamilyen „naplóféleséggel” elintézni nem lehet, s legbelül azt is tudja, hogy ennek az alapvető változásnak az igazán méltó költői feldolgozásához az olyan mesteri módon (ki)művelt és az évek során tökéletesen funkcionáló dal, a magyar Lied műfaja már nem elegendő. Az említett mélyinterjúban maga meséli, mennyire csodálkozik azon, hogy egy-egy kötetében mindenkinek más-más verse tetszik, s hogy neki is megvannak a maga kedvenc saját versei. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy ahány ember, annyiféle ízlés. Pedig valójában nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy költészete műfajilag és modalitásában teljesen homogén, különbözzön bármennyire is egyes verseinek műfaji besorolása vagy hangütése. Az olvasó bármely könyvét bárhol üsse is fel, ugyanazzal a nagyon magas színvonalú, nagyon megnyerő költői világgal szembesül. Versesköteteiből hiányoznak ugyan a lejtők, de talán hiányoznak az emelkedők is. Talán…

A kritikus nem szívesen von mérleget a költő helyett, s még kevésbé meri venni a bátorságot ahhoz, hogy beleszóljon a pályaalakításába. Annyi esetleg az eddigiek alapján azért elmondható, hogy úgy tűnik, Rékasy Ildikó életének és pályájának valamiféle határhelyzetéhez vagy határpontjához érkezett. Csak rajta múlik, hogy ezt a határhelyzethez vagy határponthoz érkezést költőileg miként dolgozza fel magában és a maga számára. Még leírni is borzasztó, de az ő sorsa és példája is azt erősíti meg: egyszer végre számot kellene vetnünk azzal a ténnyel, hogy a magyar költészet története valahol az „aki dudás akar lenni”-költészete is, s magyar költőnek valami rejtélyes oknál fogva a legtöbb esetben „pokolra kell menni” annak érdekében, hogy az igazán nagy verseit vagy nagyverseit megírja. Mégpedig azokat a nagy verseket vagy nagyverseket, amelyeket ő maga és a versértő közönség is egyformán és minden kétséget kizáróan jelentősnek, élet és pálya reprezentatív alkotásának tekint. Rékasy Ildikó az említett beszélgetésben maga árulja el titkos vágyát egy tervezett magánantológiáról, amelyet egyszer legkedvesebb, általa legkiválóbbnak tartott nagy versekből vagy nagyversekből állítana össze. Most ennél is fontosabbnak látszik azonban, hogy előbb a saját nagy verseit vagy nagyverseit megírja. Ha már a sors így hozta, a szükségből erényt kovácsoljon. Minden adottsága, minden felkészültsége és minden költői és emberi tapasztalata megvan hozzá, hogy ez így történjen. S még a receptet is ő tudja a legjobban ehhez. A „receptet” ugyanis ő fogalmazta meg egyik korábbi versében, amelyet nyilván nem véletlenül válogatott be saját legjobbjai vagy legszeretettebbjei közé hajdani gimnáziuma, a szolnoki Varga Katalin Gimnázium 2010-es évkönyvébe. A vers címe természetesen: A pokol tornáca. Az utolsó versszaka így hangzik: „Forró fürdő, hideg zuhany, / felfrissít, mint a szauna. / Porhüvelyed akaszd szögre; / hevítsd, hűsítsd a szellemed, / csak vigyázz, meg ne szokd nagyon, / csak le ne horgonyozz örökre.” Úgy legyen!

Vissza a tetejére