Eső - irodalmi lap impresszum

Jekyll és Hyde szindróma (Benedek Szabolcs: A vérgróf)

Benedek Szabolcs: A vérgróf. Libri Kiadó, Budapest, 2012

A vámpírregényeknek a 19. század elejéig visszanyúló, azt továbbvivő modernkori hagyománya (pl. John Polidori, Bram Stoker, Anne Rice), a kortárs szépírókat megihlető szerkezete (pl. Szécsi Noémi) és a young adult irodalomban tomboló, romantikus színezetű divatja (pl. a Twilight-trilógia, a Vámpírakadémia-sorozat) mellett nehéz eredeti vámpírtörténetet alkotni. Benedek Szabolcs Vértrilógiájának első része, A vérgróf azonban ügyesen talált rá arra az egyéni hangra, amivel sajátossá teheti a műfajt annak ellenére is, hogy megőrzi az elhasznált kliséket, felhasználja a toposzokat. A vérgróf a klasszikus krimi és a polgári regény eszközeivel nyúl a ma különösen divatos, önmagával nehezen kibékülő, spleenes vámpír figurájához.
Aki a vámpírtörténetek felől szeretné olvasni A vérgrófot, nagy valószínűséggel csalódni fog: a regénybe, a szerző bevallása szerint, a vámpír minden tudatosság nélkül került bele, egyszer csak ott a készülő polgári regényben, 1910 Budapestjén – ennek megfelelően szerepe is mellékes marad. Benedek Szabolcs a klasszikus vámpírregény kliséi közül egyedül a vámpír fizikai tulajdonságait tartja meg: vérrel eteti, metszőfogait meghosszabbítja, bőrét pergamenfehérre színezi. A vérgróf vámpírja minden másban a vad, folklorisztikus keleti vérszívó ellenpontja: aszexuális, önmegtartóztató, démoniságát szégyellő, ezért a világtól magát elzáró, elegáns, úri hős, egy „jó szándékú démon”. A regény ezzel párhuzamosan szelídíti meg az erőszakot is: a szereplők (és az olvasók) már csak belebotlanak a hullákba, helyszíni jelentésekből értesülnek a gyilkosság körülményeiről, a borzalom kizárólag domesztikált formában ér el hozzájuk. Bár ez a fajta vámpírtematika merőben eltér a klasszikustól, újnak és egyedinek mégsem lehetne nevezni: már a modern vámpír is részben ilyen volt (ld. Anne Rice Interjú a vámpírral című könyvét), a kortárs lányregények vegetáriánus vérszívóit pedig még puhábbra rajzolják. A vérgróf sajátosságát a démoniság sokféleségének ábrázolása adja, a vámpír figurája a kettős én, az emberben lakó szörnyeteg toposzát segít kibontani az önmegértés, a krimiszál során.
Bár nem lehet visszatérni ahhoz a tiszta modellhez, amelyet a 20. század elején a nagy történelmi és társadalmi traumák előtt követtek a klasszikus krimiszerzők – a „nagy detektív” figurája, a zárt helyszínekbe zárt cselekmény vagy a bűnügy teljes megfejtése, a „rend” maradéktalan helyreállítása – az alapséma a kemény, a rendőrségi, a törvényszéki, a romantikus, a történelmi stb. változatokban továbbra is jól használható. A kortárs krimik esetlen, gyarló, de elszánt nyomozói, rendőrei azt sugallják, hogyha bár el is oszlott azon „rend” illúziója, amelyben Conan Doyle vagy Christie hősei éltek, az igazság(osság) nyomában járó figura nem tűnik el, nem adja fel küzdelmét a leglehetetlenebb, amorális körülmények között sem. Ha a teljes rendezettség már nem is lehetséges, az olvasó nyugalma, komfortérzete így mégis biztosítva van. Ennek az igénynek Benedek Szabolcs is eleget tesz.
A Vértrilógia első kötete, A vérgróf egy kevert műfajú könyv, amely a krimit, a vámpírregényt, a gótikus irodalmat és a polgári regényt gyúrja össze. A műfaji sokszínűség következtében a krimiséma sajátos színezettel egészül ki. A detektív figurája átértelmeződik: a kerületi rendőrkapitányságon dolgozó fiatal nyomozó, Mihucz Ervin mellett a címadó karakter, Saint-Germain tudós grófja is az igazság nyomában jár, eszközei emlékeztetnek a profi bűnüldözőjére (elvegyül a tömegben, segítőt vesz maga mellé, gondosan elraktározza a hallottakat). Benedek azzal, hogy Mihucz Ervin és a gróf sorsát több ponton is összekapcsolja, regényét az anti-detektívtörténetek felé is közelíti.  Bényei Tamás írja a Rejtélyes rendben a műfajváltozatról: „a detektív nyomozómunkája újabb metaforikus tükörképet olvaszt magába, a történészét; az anti-detektívtörténet kontextusában ez természetesen azt jelenti, hogy a detektív sikertelen tevékenysége a múlt rekonstruálásának módszereit és alapfeltevéseit kérdőjelezi meg.” (Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern. Akadémiai, Bp., 2000, 44.) Saint-Germain különös tudás birtokosa, „a racionalitáson túli világ” (449) képviselője, aki több ezer éve kíséri figyelemmel hol aktívabb, hol passzívabb szerepben, hogyan alakítják az emberek a történelmet. Ily módon különös, saját tapasztalatokból építkező rálátása van a múltra, számára tehát nem az a kérdés, mi történt, hanem hogy mi fog történni – méghozzá önmagával. Bár a rejtély szférája más, a módszer és a tét azonos. Ahhoz, hogy a gróf megértse a sorsát, nyomoznia kell: számba kell vennie a múltját, meg kell értenie a rendelkezésre álló jeleket – ahogyan Mihucz Ervin számára is ez a feladat a gyilkosságsorozat ügyében, és ahogyan a nyomozás az ő esetében is az önmegismerés eszköze lesz. Benedek könyvében a múlt rekonstruálása így egyet jelent az én megismerésével, a hősök saját, belső démonjaival való szembenézésével. A megértés felé vezető út pedig prostituáltak brutális módon széttrancsírozott, vértelen holttestén át vezet.
A vérgróf azonban nem alakul át teljesen anti-detektívtörténetté, bár okosan játszik a műfaji lehetőségekkel, nem fordítja ki teljesen a klasszikus formát. Nem teszi fel a posztmodern, kísérletező krimik alapvető kérdését a múlt rekonstruálásának lehetőségéről sem a bűntény, az identitás helyreállítására törekvő szereplők, sem a békebeli Budapest atmoszférájának rekonstruálásán dolgozó elbeszélő szintjén. A vérgróf egyértelműen szórakoztatni akar. A kortárs magyar krimi számára nagy vonzerővel bír az 1945 előtti világ, annak polgári miliője és eleganciája, súlyos társadalmi kérdései és problémái is – például Baráth Katalin romantikus vagy Kondor Vilmos kemény krimijeiben. A vérgróf több ponton is kapcsolódik a kortárs magyar krimi ezen irányához. A trilógia nyitó kötete a 20. század első évtizedébe helyezi a cselekményt, a békebeli Budapestre, a tervezett második rész az 1916-os Erdélybe, a harmadik pedig az 1918-as Magyarországra kalauzol majd. A cselekmény múltba helyezése automatikusan hívja elő az olvasóból a korról raktározott, inkább homályos, mint éles történelmi képeket. A regényben már sejteni a közelgő világégés rémét, az elbeszélő, a szereplők utalnak a társadalmi problémákra, mozgásokra a családi, az állami és a közigazgatási viszonyokon keresztül is. A vérgróf polgárosodó, fejlődő, épülő Budapestje, a századelő irodalmi, színházi, hírlapírói életének mára szinte mitikussá vált kulcsfiguráinak felbukkanása pedig még inkább egy rejtélyes, idegen, megismerésre váró Budapestet idéz meg a kortárs olvasó előtt. A titokzatosság így nem csak műfaji sajátosságként jelenik meg A vérgrófban: a krimit, a vámpírregényt, a gótikus irodalmat is vegyítő Benedek Szabolcs olyan terepet választott, amely maga is rejtélyes, ugyanakkor fenyegető. 
A vérgróf egyszerre távolságtartó és bennfentesnek tetsző elbeszélője alaposan rá is játszik a korszak iránti nosztalgiára: kultúr- és művelődéstörténeti kitérők, az irodalmi és a politikai élet kis színesei ékelődnek be a három nagy cselekményszálba (Mihucz Ervin nyomozó; Szállási Titusz, Rákóczi gróf famulusa és Tarnóczay Etelka kéjnő történetébe). A rövidebb jelenetek, hosszabb epizódok szerepe kimerül abban, hogy megteremtse a századelő Budapestjének kissé hamis atmoszféráját. Közhelyes irodalom- és világtörténeti jelenetek elevenednek fel, A vérgróf Budapestje főleg a századelő kommersz sztereotípiáiból épül fel. A spiritualizmus divatja, a bordélyházak világa, Thaisz Elek, a város első rendőrfőkapitánya alatt a korrupció melegágyává vált rendőrség, a császári titkosszolgálat működése nagyjából annyi figyelmet kap, mint Ady Endre hatodik ujja, Molnár Ferenc leheletfinom kézcsókja, Krúdy Gyula gyors feljegyzése a kávéházi asztalnál, vagy Lukács György nyers modora. A városi legendákban, személyi mítoszokban, történelemmorzsákban, irodalmi tényadatokban való tobzódás helyett talán érdemesebb lett volna azt a mértékletességet követni, amellyel a regénynyelv dolgozik. Az elbeszélő finom arányban keveri a századelő jellegzetes szóhasználatát, kifejezéseit az olvasmányos, gördülékeny mai szövegbe. A regény a nyelvi szintű atmoszférateremtés szempontjából ugyan nem törekszik teljességre, ezzel mégis hitelesebben, érzékletesebben idézi meg a kort, mint az 1910-es év kulturális-közéleti katalógusával.
A vérgróf a személyes történetek kibontásában, a karakterek bonyolultan felépülő, mégis magától értetődő kapcsolatrendszerének felépítésében nyújtja a legtöbbet. Rengeteg karakterrel dolgozik, mellékszereplői mégis legalább olyan kidolgozottak, mint a három központi hős: Mihucz Ervin, Szállási Titusz és Tarnóczay Etelka. A vámpíros, vérgrófos szál alárendelődik Mihucz Ervin nyomozó és Szállási Titusz gyengécske költő, hírlapíró útkeresésének – mindkettejük számára a vámpír, a belső jó és rossz harcának megtestesülése jelenti a kulcsot. De Mihucz és Szállási maguk is az önmegismerés, az önundorból való kigyógyulás lehetőségét biztosítják: a fiatal nyomozó egy Sára nevű prostituáltnak, Szállási Titusz pedig a népszerű, befolyásos kéjnőnek, Tarnóczay Etelkának, ketten együtt pedig a természetfeletti lénynek segítenek. Benedek Szabolcs könyve – hasonlóan Lengyel Péternek a Millennium idején játszódó, a krimisémával kísérletező regényéhez, a Macskakőhöz – Budapestet a személyes sorsok alakítójaként ábrázolja: a fénykorát élő város egyszerre jelenti a polgárosodás, a felemelkedés, az identitás bástyáját, valamint a züllés, a teljes ellehetetlenülés elkerülhetetlenségét. Budapest éppolyan kétarcú, mint A vérgróf szereplői: „szeretni való, de szertelen és felületes” (453), „minden tekintetben fényes (…) és okos” (400), ugyanakkor „egy elkényeztetett, terpeszkedő, hájas uraság, mindent és mindenkit megvet” (262). Budapest – akárcsak a regény hősei – a jó és rossz démon egy testben, hogy éppen melyik érvényesül, megjósolhatatlan, irányíthatatlan. Budapestnek és a benne élőknek meg kell tanulniuk együtt élni ezzel a dichotómiával, a mindent uraló Jekyll és Hyde szindrómával.
A vérgróf olvasmányos, de nem habkönnyű, szerencsésen találta meg azt a finom átmenetet, ahol a populáris irodalom szórakoztatása és a szépirodalom rétegzettsége találkozik. A nosztalgikus igényt kiszolgáló részletek, a romantikus klisék, a gróf néhol zanzásra sikerült ismeretterjesztő monológjai mellett a gondosan felépített központi hősök, a szereplők kapcsolat- és hatásrendszere, a szöveg különböző rétegeibe elhelyezett (sőt elrejtett) nyomok – például egy olvasmányélmény, a fizikumra való utalások, de akár egy apró mozdulat jelentésessége – teszik félpopulárissá, újraolvashatóvá a regényt.

Vissza a tetejére