A Mars

 

 

„Bárhonnan nézzünk is engemet,

nekem nincsen semmi értelmem.

Mesterségesen létrehozott én,

elfajzott emberszabású vagyok.

Olyan lény, amilyen elméletileg

nem is létezhetnék. Személyiségem

vázlatos csupán, kialakulatlan,

és csak szívtelenségem

lényegi és állandó.”

(Bret Easton Ellis, Amerikai Psycho,

Fordította Bart István)

 

A hetvenes években általános volt az a vélemény, hogy az ezredfordulóra, de legkésőbb kétezer-tízre robotok fognak dolgozni az emberek helyett, megoldódnak az üzemanyag-problémák, nem lesz többé éhezés. Egészében a technika uralma, ezzel együtt az általános béke és jólét ideje következik. Az emberiség meghódítja a világegyetemet, kilépünk a Naprendszerből, távoli bolygókon kolóniákat hozunk létre, és új fajokkal vesszük fel a kapcsolatot. Végül az emberiség elhagyja a Földet, és más bolygókon telepszik le.

A gimnáziumi technikatanárom szerint ekkorra az emberek, mivel már nem kell dolgozniuk, mutálódnak. Úgy képzelte, satnya testük és aránytalanul nagy fejük lesz. Mint a vízfejjel születő szellemi fogyatékosoknak vagy mongolidiótáknak, csak még nagyobb. Az egyes rasszok eltűnnek, és olyan keverék emberfaj jön létre, mint amilyen Michael Jackson lett a kilencvenes évek végére: se nem fehér, se nem fekete, se nem férfi, se nem nő, se nem felnőtt, se nem gyerek. Erre néhány sportoló osztálytársam megjegyezte, hogyha az embereknek már nem kell dolgozniuk, több idejük lesz mozogni. Így biztosan szebbek és izmosabbak lesznek. A technikatanár nem válaszolt semmit, pontosabban csak nézett maga elé, és azt mondta: lehet. A történethez hozzátartozik, hogy ezt a tanáromat korábban eltiltották a fizikaoktatástól, éppen az ilyen és ehhez hasonló fantazmagóriái miatt, így nem mindig vettük komolyan, amit mond.

A sci-fi magazinok pályázatokat írtak ki arról, milyennek is képzeljük a jövőt. Az iskolákban fogalmazásokat kellett írni, vagy rajzokat készíteni a huszonegyedik századról. Általános iskolában én is írtam egy fogalmazást Élet a Marson címmel. Rajzokat is készítettem hozzá. Úgy gondoltam, az emberiség meghódítja a Marsot, és telepeket hoz létre a bolygón. Az emberek egy nyelvet beszélnek majd, és nem léteznek többé a nemzetek. 

A rajzomon holdjárók és robotmunkások gyűjtötték a termeléshez szükséges kőzetet meg ásványi anyagokat, aratták le a termést a hatalmas üvegházakban. Az emberek természetesen nem dolgoztak, csak irányították a munkát, vagyis a robotokat. Ezenkívül semmit sem csináltak, csak szórakoztak meg sportoltak. Persze akkor, általános iskolás koromban, a szórakozáson inkább csak a játékot értettem. A félig földbe épített, bunkerszerű gyárépületeket lézerágyúk és robotjárőrök vették körül. Természetesen az emberek harcban álltak a marslakókkal, akik vissza akarták maguknak foglalni a bolygót. Az emberi kolóniák a föld mélyében voltak, így nem látszódtak a rajzomon. 

Farkas Bertalan, az első és egyetlen magyar űrhajós, miután visszatért a Földre, sokat szerepelt a tévében, járta az országot, és előadásokat tartott az űrről, a szebb és békésebb jövőről, az űrkutatás eredményeiről. Sajnos az én iskolámba nem jutott el, de a tévében mindig megnéztem, amikor szerepelt.

Egyszer apámmal is próbáltam beszélgetni a jövőről meg azokról a dolgokról, amiket a jövőről olvastam. Azt mondta, hogy faszság az egész, amivel a tévében, az újságokban meg az iskolában tömik a fejünket. Sosem jutunk el sehova, mert a világűr végtelen. Idegenek pedig nincsenek, mert ha lennének, már rég elfoglalták volna a Földet. A robotok – már ha lesznek – majd fellázadnak, és az emberek ellen fordulnak. A vízből készült benzint pedig a nácik már feltalálták, csak a dokumentumokat az amerikaiak ellopták a második világháború végén. A képlet most is megvan, de az Egyesült Államok, a Szovjetunió, az arabok, az izraeliek, a nagy autógyárak meg olajtrösztök összefogtak, és nem engedik nyilvánosságra hozni.

Szerinte a nemzetek sosem tűnnek el. Mindig is voltak, és mindig is lesznek. Nézzem meg az eszperantót, amit a kommunisták találtak ki, de még ők sem beszélik. Tanácsként hozzátette, tanuljak inkább németül, angolul vagy legalább oroszul. A nyelvtudással lehet valamit kezdeni az életben.

Viccesen megjegyezte, hogy ott van a Szovjetunió, de az oroszok még egy kávéfőzőt sem tudnak rendesen összerakni, nemhogy robotokat építeni. Gyerekfejjel ésszerűnek tűnt, amit apám mond. Éppen akkor láttam egy második világháborús filmet, amiben az amerikaiak tényleg megszerezték a vízből készült hajtóanyag képletét a németektől. Arról meg, hogy a szovjet ipar és úgy általában a Szovjetunió mekkora nagy szar, elég sok viccet hallottam.

Titokban mégis azt reméltem, apámnak nem lesz igaza. Kiszámoltam, hogy az ezredfordulón leszek harminc-, kétezer-tízben negyvenéves.  

A nyolcvanas évek végén összeomlott a Szovjetunió és a teljes keleti blokk. A videokorszakkal együtt nálunk is megjelentek a Mad Max-filmek, sötét jövőt jósolva az emberiségnek. Ekkor már szó sem volt a béke és bőség időszakáról, a munka nélkül megélő emberiségről, a vízzel hajtott autókról és a robotmunkásokról. A gimnázium végére műszaki érdeklődésem is megcsappant. Matematikából és fizikából csak közepes lettem. Az érettségi után a jogi karra vettek fel.

Az egyetem után egy nemzetközi ügyvédi irodában helyezkedtem el. Gyakran reggel kilenctől éjfélig dolgoztam, néha hétvégén is. Harmincéves koromra megházasodtam, és annyit kerestem, hogy amikor a feleségemmel beköltöztünk az új lakásunkba, felvásároltam a fél Ikeát. Negyvenéves koromra partner lettem ugyanannál a nemzetközi irodánál, ahol az egyetem után elhelyezkedtem. Elváltam, és majdnem feleségül vettem a titkárnőmet, de végül meggondoltam magam. A válás után új lakásba költöztem, de ezt már egy lakberendező rendezte be méregdrága art deco bútorokkal. Bejárónőm volt és saját sofőröm a szolgálati kocsimhoz. Tíz órára jártam be a munkahelyemre.

 

Augusztus eleje van, és csütörtök délelőtt. Az irodámban az ablak előtt állok. A két tenyeremet rányomom az üvegre, és az ujjaim közötti résen át bámulom az irodám alatt a Rákóczi úton a forgalmat, ahogy a zöld jelzésre vonaglik egyet, aztán megint megmerevedik. A nap lágyan ringatózó vörös pont a szmogban. Az üveg meglepően meleg, annak ellenére, hogy az irodámban kellemes hűvös van. Az előbb állítottam be a klímát tizennyolc fokra. Izzadok. Leveszem a kezem az üvegről, és a tenyerem után ottmaradt zsíros folton át nézem tovább, ahogy egy repülőgép elhúz a szemben lévő irodaház felett.

A telefon csengése visszazökkent a csütörtök délelőttbe.  A kijelzőn látom, hogy a titkárságról hívnak. Ezek szerint nem az egyik kollegám keres. Nem veszem fel. A titkárnőm újra próbálkozik a kapcsolással. Megint kicsöng, aztán újra. Nem bírom tovább, kimegyek a szobámból. Még a folyosón is hallom, ahogy újra és újra megszólal a telefon.

Bemegyek az egyik vécébe. Megmosom a kezem. Kintről hangokat hallok. Valaki engem keres. Ketten arról beszélgetnek, hogy mit csinálnak hétvégén. Valaki a vécé ajtaja előtt beszél a mobilján az ügyfelével. Mindenféle tanácsokat ad neki egy örökösödési ügyben. Arról, hogy mit hova rejtsen az adóhatóság elől, ha az esetleg kijönne az örökhagyó lakásába. Elmagyarázza neki, hogyan szerezzen tanúkat, akik ezt meg azt fogják majd bizonyítani, ha más örökös is jelentkezik az eljárás során. Megígéri, hogy az ügyfél gyorsan túl lesz az egészen. Amikor leteszi a telefont, azt mondja hangosan: barom. Erre valaki felnevet. Lecsukom a vécéülőke tetejét, és ráülök. Néhány percig még hallgatom kintről a hangokat, aztán befogom a fülem.

Valaki elkezdi rángatni a vécé ajtaját. Nem szólok neki, hogy bent vagyok. Tovább rángatja, és közben hangosan azt kérdezgeti, hogy van-e bent valaki. Egy másik hang megkérdezi tőle, hogy mi a probléma.

–  Semmi – mondja az első hang. Azután hozzáteszi: – Reménytelen.

Hallom, hogy elmennek, és közben az előző estéről beszélgetnek. Várok. Valaki megint megáll az ajtó előtt, és azt kérdezi egy másiktól: mi van? Nem hallom, hogy a másik válaszolna. Gondolom, mobilon beszélnek. Aki az ajtó előtt áll, azt mondja a másiknak, este nyolckor nálad. Megpróbál benyitni. Majd hangosan, hogy én is halljam, azt mondja: bocs. Elmegy. Megnézem az órámat, tizenegy óra. Üzenetet akarok küldeni a mobilomról, de az íróasztalomon felejtettem. Most senki sincs a vécé előtt. Csendben ülök. Unatkozom. Megszámolom a készpénzt, amit a nadrágom zsebében találok. Azután vécépapírral betekerem a fejem, és megpróbálok aludni. A papír szúrja az orromat, és minden mozdulatnál le akar esni a fejemről. Három-négy perc után leszaggatom a fejemről, és beledobom a kagylóba. Kezet mosok, megigazítom a hajam, és csendben visszamegyek a szobámba. 

A következő félórában pornófilmeket nézek. Amikor elunom magam, kimegyek a titkárságra. Percekig a titkárnőket bámulom. Megpróbálok velük szemkontaktust teremteni. Sikertelenül. Végül megkérdezem tőlük, mi a tervük ma estére. Az egyik aerobikra megy, a másik a Hajógyári-szigetre a barátnőivel, a harmadiknak semmi. Válasz közben nem néznek rám. A számítógép képernyőjét bámulják. Azt hiszem, valamilyen beszélgetős oldalon lóghatnak. Hol csak bámulják a képernyőt, hol gyorsan legépelnek pár szót, aztán megint várnak, megint gépelnek. Egy ideig még nézem őket, aztán visszamegyek a szobámba.

Délig a szobámban vagyok. Elolvasok néhány vicces e-mailt, és továbbra sem veszem fel a telefont. Amikor a titkárnőm bejön, hogy aláírasson velem egy beadványt

– amit természetesen nem én készítettem –, unalmamban elkezdem faggatni, hogy mit olvasott mostanában.

–  A Hitler szeretőit – válaszolja.

–  A nácik szeretői – javítom ki bátortalanul.

–  Nem, ez a Hitler szeretői. 

–  Azt hittem, Hitler aszexuális volt, és Éva Braunon kívül nem volt kapcsolata nőkkel.

–  Nem, ez tévedés. Több nővel is folytatott kapcsolatot.

–  Tényleg?

– Igen – válaszolja, majd megerősítésként ránéz a dossziéra, amelyen egy ügyfelünk neve áll, majd nagyon komolyan hozzáteszi: – A könyv írja.

Megkönnyebbülök, amikor kimegy. 

 

Aznap délben a Liszt Ferenc téren a Carma teraszán ebédelek Jánossal és Zsolttal. Mindketten jogászok, és egy másik nemzetközi ügyvédi irodánál dolgoznak. Jánossal együtt jártunk egyetemre. Zsolt akkor volt másodéves, amikor mi végeztünk. Meleg van, a szél sem fúj. Az étterem falára szerelt ventillátorok jeges vizet permeteznek ránk, ennek ellenére mind a hárman jól láthatóan izzadunk. Valójában ebédelhetnénk szemben, a Menza teraszán is, ahol kellemes árnyék van, de éppen előtte kocsik járnak el, és a szűk járdán kevesebb a járókelő is.

Ebéd közben mindenféle érdektelen dolgokról beszélgetünk. Való Világ-versenyzőkről, akik egyik csatornától a másikhoz szerződtek át. A pénzről, amit majd az új csatornánál keresnek. A perekről, amelyeket majd a régi csatornájuk indít ellenük szerződésszegésért.

János éppen azt meséli, hogy múlt pénteken egy órát állt sorba az Ötkert előtt, és amikor bejutott, még fél órát várt a pultnál, mire italhoz jutott. Megjegyzi, hogy a hely egyébként tele volt gimnazistákkal. Erre mindannyian megegyezünk abban, milyen jó ötlet volt, hogy a Romkertbe korhatárt vezettek be. Azután a kocsikról beszélgetünk. Kicsit össze is veszünk azon, hogy kinek van menőbb kabriója.

Az ebéd végére kínos csönd áll be. Valamennyien hallgatunk, és a szomszédos asztalnál ülő két szőke lányt hallgatjuk. Az olasz pasikról beszélgetnek, hogy azok mennyire korrektek, hogy tudnak udvarolni és mennyire kifinomult az ízlésük. Az egyik lány szerint Európában az olaszok a legsármosabb férfiak. Ő ugyan még nem beszél olaszul, de már sok mindent ért. A másik szőke ocelotmintás nadrágban néhány olasz szót mond, mint: „si, come stai”, meg ehhez hasonlókat. A másik elkezdi sorolni azoknak az olasz városoknak a nevét, ahol már járt. Végül az a szőke, aki nem ocelotmintás nadrágot hord, kijelenti, hogy a legjobb lenne hol Olaszországban, hol meg Floridában élni.

Pár perc után megfordul bennem, hogy Zsoltnak és Jánosnak mesélek a Hitler szeretőiről, vagy elmondok néhány viccet, amit még délelőtt kaptam e-mailen, vagy beszámolok a legújabb pletykákról, hogy honnan és kit rúgnak majd ki. Bármit, csak a két lányt ne kelljen tovább hallgatnom. Azt hiszem, végérvényesen megutáltam az olaszokat. Végül Zsolt hirtelen felkiált.

– Egy kínai egy BMW-ben! Ezt nézzétek, ez hihetetlen!

És tényleg, előttünk az utcán egy fekete BMW megy el nagyon lassan, egy aranykeretes szemüveges kínai vezeti. Még a két szőke is odanéz, azután ránk. Végül újra az olasz pasikról kezdenek el beszélgetni.

– Állítólag rosszul vezetnek – mondja Zsolt.

– Igen, igen, és bizonytalanul is – teszi hozzá János.

– Meg ott a sok kínai büfé, ahol kutyahúst kevernek az ételbe, és egyébként sem fizetnek adót – mondom én.

Mind a ketten rám néznek, helyeslően bólintanak. Majd arról vitatkoznak, hogy a japánok vagy a kínaiak a rosszabb vezetők.

 

Még aznap ebéd után elhatározom, hogy nem megyek vissza az irodába. Helyette beugrom a Westendbe bámészkodni. A legnagyobb meglepetésemre régi valóságshow-sztárok lépnek fel. A színpad körül harminc-negyven néző bámészkodik. A szereplők a színpadon félkör alakban felállított székeken ülnek. Mellettük a műsorvezető és egy feltűnően jól öltözött, visszafogottan sminkelt nő foglal helyet. A nőt a műsorvezető a show állandó meghívott pszichológusaként mutatja be.

A show címe: Kikopottak. Ötletesnek tartom. Régi valóságshow-szereplők mesélik el, mi történt velük show után. A műsorvezető bevezetőjében elmondja, hogy elsősorban olyan szereplőket hívtak meg, akiket már a show elején kiszavaztak. Számomra csupa ismeretlen arc, de a nézők nagy része ismeri őket. Amikor elkezdenek magukról mesélni, a nézők közül néhányan hangosan fújolnak, vagy éppen megtapsolják őket, bármit mondanak is. Gyorsan kiderül, hogy a médiában nem sikerült ugyan elhelyezkedniük, de a civil életbe sem tudtak visszailleszkedni.

A magánéletben is egy párt alkotó fiú és lány a műsorvezető kérdésére elmeséli, hogy önálló show-val járják az országot. A lényege, hogy a fiú, Fefe, a közönség előtt leüti a lányt. A lányt Trixinek hívják. A budapesti Love Parade után jutott az eszükbe az ötlet, ahol az egyik zenecsatorna kamionján léptek fel. Fefe saját bevallása szerint is sokat ivott, és egy szóváltást követően leütötte Trixit. Most vidéki diszkókban lépnek fel, egy este három, négy helyen is. Persze nem akarják a végtelenségig csinálni. Fefe fitneszedző szeretne lenni, Trixi pedig aerobiktanárnak tanul egy főiskolán. –  Ha minden igaz, idén diplomázom – mondja mosolyogva. Látszik rajtuk, hogy szeretik egymást. A közönség sohasem fujol, amikor ők beszélnek. Elhatározom, hogy elmegyek az egyik Leütő Show-ra.

A többiek közül néhányan üzleti vállalkozásba kezdtek, de nem tűntek túlságosan sikereseknek. Az egyik lány pornózott, amit a műsorvezető szavaival élve „bevállalt”. Egy másik lány, aki Ibizán él, elmeséli, hogy korrekt úriemberek fizetik a lakását meg általában az egész életét. Amikor a műsorvezető rákérdez, hogy mit is csinál ezért, csak annyit mond: – Semmi olyat, amit ne tudnék felvállalni majd a gyerekem előtt.

Amikor befejezi, hosszan és szépen mosolyog a közönségre. A nézők tapsolnak, sőt néhányan még a nevét is kiabálják. Legalábbis feltételezem, mert nem értem pontosan, mit mondanak. A fiúk közül ketten éppen most szabadultak az előzetes letartóztatásból. A műsorvezető szerint erre csak félreértésből kerülhetett sor, és biztos benne, hogy nemsokára tisztázzák magukat. Az egyik kopasz, agyontetovált srác, rövidnadrágban, ujjatlan pólóban és strandpapucsban, bevallja, hogy valóban drogdíler, nem történt félreértés. Kis szünet után hozzáteszi, vállalja a felelősséget, mire a közönség tapsolni meg sípolni kezd. A műsorvezető megkérdezi a tetovált srácot, hány év börtönre számít. A srác komolyan elgondolkodik, és azt válaszolja, teljesen mindegy, mennyit kap, mert ez az egész lehet, hogy nem is róla szól. A volt szereplők nagy része nem szólal meg, vagy csak tőmondatokban válaszol a műsorvezető kérdéseire, körülbelül ennyit: Jól vagyok. Még mindig a médiában akarok elhelyezkedni. Még keresem önmagam. Azt hiszem, a pár hét alatt, amit bent töltöttem, sok mindent megtudtam magamról.

A legtöbbjük annak ellenére sem tűnik boldognak, hogy újra szerepelhetett. A show végén a pszichológus, aki az egész beszélgetés alatt mosolyogva hallgatott, és néha az ölébe fektetett füzetbe jegyzetelt, megpróbálja összefoglalni a beszélgetés számára érdekes részeit. Szerinte a szereplők nagy része szerepjátszási zavarokkal küszködik, énképük torz, személyiségük folyamatosan távolodik a valóságtól. Hangsúlyozza a nárcisztikus jegyek felerősödését a személyiségükben, a valóság-én, a képzelet-lehetőség viszony torzulását. Felállva beszél, és végig mosolyog. A bőre nagyon barna. Miután befejezi, a műsorvezető valamennyi fellépő nevében elköszön a közönségtől. A kikopottak búcsúzóul a nyolcvanas évek nagy slágerével, a Power of love-val lepik meg a közönséget. A szám alatt néhányan együtt sírnak a szereplőkkel.      

 

A délután hátralévő részét a konditeremben töltöm. Csaba, az edzőm ahelyett, hogy velem foglalkozna, vagyis korrigálná a mozdulataimat, segítene a gyakorlatokban, megmutatná, hogyan kell helyesen végrehajtani őket, légzéstechnikai tanácsokkal látna el, segítene a súlyok le- és feltételében vagy csak egyszerűen biztatna, hogy jól csinálom, csak így tovább, fejlődök, egy padon ücsörög, és papírtörlővel izzadtságtól gyöngyöző homlokát törölgeti. Közben egy proteinszeletet majszol. A sorozatok közötti pihenőidőben meg azzal tömi a fejem, hogy számoljak le én is végre a következő tévhitekkel: az ösztönös edzésmódszerrel érhető el a leghatásosabb fejlődés, az izmok átformálhatók az izolációs gyakorlatok segítségével, ha naponta nagy ismétlésszámmal hasazol, végül szép bordás hasad lesz, a kis súllyal, magas ismétlésszám mellett végzett gyakorlatok definiálják az izmokat, ha abbahagyod az edzést, az izmokból zsír lesz, a késő esti étkezéstől hízol, a nehézsúlyos edzéstől izmaid elveszítik a rugalmasságukat, minél többet izzadsz, annál hatékonyabb a zsírégetés, a fehérje veszélyes a szervezetre, a túlzott folyadékfogyasztás vizessé teszi a szervezetet, a férfi és női edzésprogram eltér egymástól. Miközben hallgatom, azok az izom- és teljesítménynövekedést serkentő szerek járnak a fejemben, amelyeket az ő tanácsára vettem be, és most ott keringenek ellenőrizetlenül a szervezetemben. A Dianabol, amely nagy hatással van a fehérje- anyagcserémre, fokozza a proteinszintézist, elősegítve a fehérjebeépülést, ami elsősorban az izomtömegem növekedésében segít. A Deca-Durabolin arra ösztönzi az izomsejtjeimet, hogy több nitrogént tartalékoljanak, mint amennyit leadnak. Rendszeres fogyasztása az erőm és a teljesítményem növekedésében segít. A Sustanon 250-nek erős androgén hatása anabolitikussal párosul. Már viszonylag csekély adagtól is kiválóan nő az izmaim atletikus terhelhetősége. Az Anapolon a mennyiségi, a Danabol a minőségi izomnövekedésemet segíti elő.

Megcsinálok egy sorozat fekvenyomást, majd két férfit hallgatok, akik a halálbüntetés visszaállításáról beszélgetnek.

 

Még aznap éjfélkor a Rióban elveszítem Zsoltot, akivel egy vacsora után jöttünk ide. Összevissza iszom mindenféle ingyen italokat. Rosszul leszek, úgy érzem, hogy hányni fogok, de csak a mobiltelefonomat hagyom el. Azután addig tapogatok a földön, amíg meg nem találom. Valahogy odakeveredek az egyik bárpulthoz, és rendelek egy sört. Közben hallom, ahogy a dj a mikrofonba üvölti: nézzétek a csillagokat, nézzétek a csillagokat! Ez az este a tiétek, ez az este a tiétek!­

A sörrel a kezemben odakeveredek az egyik színpadhoz. Egy fekete hajú lány mezítláb, egy szál AC Milan-mezben sétál a színpadon, olaszul beszél, majd énekelni kezd. Valakitől megtudom, hogy egy olasz topmodell, akivel állítólag Berlusconi is lefeküdt. És tényleg, a háttérben egy óriás kivetítőn megjelenik Berlusconi. Valami beszédet mond olaszul, és csak most veszem észre, hogy az összes biztonsági őr meg mixer, pultos, pincér, hostess AC Milan-mezben van. A dj hangosan üvölti: allore andiamo, allore! A tömeg a dj-vel üvölt, aztán azt üvöltik: hajrá, Milan! Az olasz topmodell széttárja a karját, beszéd közben Berlusconit utánozva.

Kiöntöm a maradék söröm, visszamegyek még egy italért a pulthoz, közben üzeneteket küldök lányoknak, akiket itt vagy más klubokban ismertem meg, de már csak halványan emlékszem a nevükre. Egyetlen választ sem kapok.

Egy hang bemondja, hogy a hátsó színpadon a Michael Jackson-hasonmásverseny öt perc múlva kezdődik. A hét hasonmás közül hat cigány. A hetedik versenyző állítólag kínai. Szerintem dél-koreai. Meg kell hagyni, a versenyzők kitettek magukért. A ruhák és a smink profi. Az egyik versenyző a nyolcvannégyes Victory-turné gyöngyökkel kivarrt ruháját viseli, egy másik öltözéke azokra a katonai ruhákra hajaz, karszalaggal, aranygombokkal, váll-lappal, amelyeket Jacko a History album megjelenése idején kezdett egyre gyakrabban hordani. A többi versenyző a klasszikus bokáig érő fekete nadrág, fehér zokni, ing, zakó karszalaggal és kalap-kombinációt hozza, kivéve a dél-koreai vagy kínai srácot, aki Jacko Jackson Five korszakából a fekete nadrág, fekete mellény, hófehér ing összeállításban lép fel. A kínai vagy dél-koreai kivételével valamennyinek az arca gumiszerű, fehérre maszkírozott. A versenyzőkön látszik, hogy nem először csinálják.

– Ez az álmok éjszakája, ez az álmok színpada – mondja a műsorvezető.

 A versenyzők néhány mondatot mondanak magukról és arról, hogy miért indulnak ezen a versenyen, mit jelent nekik Jacko, és milyen céljaik vannak az életben. Csupa olyasmit, amit valahol a tévében hallhattak: ez életem nagy lehetősége. Jó, hogy itt lehetek. Nekem Jacko a minden. Ő a legnagyobb. Nem hiszek a csodákban, de csodálatos a színpadon állni. Jacko örök. A kínai vagy dél-koreai (szerintem dél-koreai) srác csak annyit mond: hello.

A versenyt az a fickó nyerte, aki a Victory-turné gyöngyökkel kivarrt ruháját viselte. A kínai vagy dél-koreai (szerintem dél-koreai) a hetedik lett. Később összefutok vele a bárpultnál. Ettől annyira meglepődöm, hogy gratulálok neki. Nem sértődik meg. Azt mondja, jövőre újra megpróbálja, és már egy tucat könyvet kiolvasott Jackóról. Azt, hogy kínai vagy dél-koreai, nem merem megkérdezni tőle.

Két óra lehet, amikor megtalálom Zsoltot. Azt mondja, talált egy új helyet, nemrég nyílt. A neve most nem jut eszébe, de állítólag csak jó csajok járnak oda, és ha külföldi vagy, azonnal lefekszenek veled.

– Zsolt, mi nem vagyunk külföldiek – mondom neki.

– Nem baj – válaszolja. Rövid szünet után megismétli: – Nem baj, az nem számít. A lényeg, hogy úgy nézzünk ki.

Végül beszáll egy taxiba.

– Allore andiamo! – búcsúzom el tőle.

Egyedül maradok. Lesétálok a Duna-partra. Nézem, ahogy a hold fénye megcsillan a vízen. Hallom a dj üvöltését: nézzétek a csillagokat, nézzétek a csillagokat! Ez az éjszaka a tiétek!

Felnézek az égre. Felhőtlen, és tele van csillagokkal. Állok, és megpróbálom kitalálni, hogy a sok fénylő pont közül melyik a Mars.

Vissza a tetejére