Nulla óra tíz. Élő csalit ad a vitorláshalainak. A tubifextől kiszínesednek, lenyugszanak. Cigarettára gyújt. Újabb pohár vodkát tölt. A cigarettától élesedik a hallás. A vodkától tisztul az agy. A felesége nem vitte el magával az akváriumot. Sosem szerette. Különösen a vitorláshalakat utálta, amiért élő eleséget kapnak. Mindig is macskát akart. Pornót néz, ahogy szokta. Nincs ebben semmi. Más hírműsorokba, zenecsatornákba, véget nem érő természetfilmekbe süpped apatikusan. Őt a pornó az, ami nyugtatja. Egyszer, fiatalabb korában elment egy válogatásra is. Egyből ráküldték egy dögös-bögyösre, aki rá sem nézett, csak széttette a lábait, kivette a szájából a rágógumit, és a füle mögé ragasztotta. Úgy viselte a meztelenséget, mint valami páncélt. A meztelenség a legnagyobb anonimitás. Persze nem őelőtte. Őelőtte minden és mindenki kitárulkozik. Ez a szakmája. Már akkor is ez volt. Ráadásul akkor még nem volt berozsdásodva. Akkoriban úgy mozgott a nappalt az éjszakától elválasztó szürkezónában, mint valami ragadozó. A közel és a távol egyaránt vonzotta. A dögös-bögyös keze bütykös volt, tehát korábban valami háztáji gazdaságban dolgozott. Az írisze körüli világos kör akut sóhiányról tanúskodott. A szem alatti árok dehidratáltságról. Az erek állapota kezdődő magas vérnyomásról. A vastag nagy lábujj szerint gazdája uralkodni vágyó és önző, a kéz kisujjának görbe perce szerint pedig viselője komolyan veszi a napi horoszkópot. A lábfej, valamint a csukló-könyök távolság arányából eséllyel feltételezhető, hogy priuszos. Vagy az lesz. És akkor ott van még a koponyatan, az arctan, a kéztan, az asztrológia, a leheletanalízis. Tanulóéveiben felszívott és elraktározott mindent, hogy majd egyszer a sok széttartó motívum összeáll egyetlen, végső alakzatba. Tanulóévei után türelmes volt. Úszott. Vadászott. Ragadozott. Hivatali előmenetele példásan alakult, mert erős volt és hajlékony. Tévedhetetlen. Tízoldalas esettanulmányt írhatott volna a dögös-bögyösről is, aki az ágyról pislogott feléje, és vértelen szája széle a türelmetlenségtől egyre mélyebben ráncolódott. Ő maga tisztában volt vele, hogy a napi forgatás előtt kapott pár percet egy mellékszereplővel, hogy bizonyítson, s bár látszólag minden a szokott mederben folyt – tőle pár méterre egy vézna, fiatal lány azon ügyködött, hogy egy férfimodell erőre kapjon, az operatőr sportújságot olvasott –, azért fél szemmel valamennyien őt figyelték: az amatőrt, aki egy próbajátékra beugrott. A próbajáték elmaradt.

Nulla óra tizenöt. Az előirányzott napi negyvenből a harmincnyolcadik cigarettánál tart. Egész nap esett. Késő délutánra kisütött a nap. Éjjelre fojtó párahurkák csavarodtak a bűzös lakótelep házaira, és a lakókat fojtogatták. Gatyára vetkőzve áll. Nézi a várost. Valahol nyilván éppen meghámoznak valakit. Nem szerette az embereket. Aki annyi bűnügyi helyszínen járt, mint ő, annak elvész a szótárából az a szó, hogy humanitás. Lilásra festette az akvárium vizét az ózonlámpa. Földöntúli fényben szikrázott benne a beletelepített zöld növényzet. Órákig ült az üvegkalitka előtt, és a színeket csodálta. A szürkezónában nincsenek színek. A szürkezónában a kifolyt vér is fekete-barna. Tizenöt éve már, hogy oktalan és érthetetlen kegyetlenkedések elkövetőinek indítékait kutatja. Kétszer volt gyomorvérzése. Mindkétszer lábon hordta ki. A környezete semmit nem vett észre a dologból. Legfeljebb azt, hogy a szokottnál is élesebb volt, hideg, mint a borotva. Csak belenyúlt az őrizetesek kavargó gyomrába, és az elrejtett igazságot öt perc alatt kihalászta.  Csúcsra jutott. A cigarettától javul a morál, a vodkától pörög az agy. Vigyáznia kell, nehogy megint eszméletlenre igya magát. A végén még rátörik az ajtót. Jelenlegi formájában a lakásban aligha fogadhatna látogatót. De a lakás logisztikailag még működőképes. Mindennapi logikánkat add meg nekünk ma, és bocsáss meg… Nincs miért bocsánatot kérnie. A gyengék korán halnak.

Nulla óra harminc. Szemben, lent a sötét moziépület egy beugrójából egy árny bukkan elő. Fiú. Látszik a mozgásáról. Bár ezzel csak óvatosan! Kettővel felette, a hatodikon lakóról hónapokig azt hitte, hogy lány. Néha segített neki felvinni ezt-azt. Kicsit megbámulta a hosszú combokat. Elidőzött a vörösre festett, vastag ajkak látványán, a rózsaszín nyelven, amely felpúposodott, amikor azt formálta feléje: „helló”. Fantáziált is róla. Aztán kiderült a lányról, hogy mutáns. Átmeneti. Titkos Béla. Ettől megzavarodott. Tudta, hogy a nemi identitásváltásnak ma reneszánsza van, de ha ez tendencia lesz, akkor összekeveredhetnek a dolgok. Ha minden mindennel összekeveredik, mihez kezd akkor a profilozó? Baromira nem jönne jól neki egy globális degeneráció. Már csak az hiányozna, hogy az állását elveszítse. Ülhetne ő is le a padra, a többi hernyó mellé. Gyűjthetne szemetet, koldulhatná ki a szupermarketek bevásárlókocsijaiból a húszforintost, lejmolhatna kajakra. Koldulni nem fog. Tudja, hogy megy ez: a járókelők először sajnálnák, mert látnák, hogy kezdő. Pénzt adnak félelemből, miközben félrefordítják a fejüket. De eltelne fél év, és odarongyolna mellé két tizenéves takony, az egyikük felmutatna egy százast, és azt mondaná neki: „Kell? Akkor táncolj, hernyó!” Nyakon vághatná, hogy kirepüljön a fülén az agya. Tanult wing tsunt, taekwondót, izraeli közelharcot, borneói boxot, egy kevés jeet kune dót és Fülöp-szigeteki botvívást is. De vajon akkor, abban a pillanatban, fél év utcalét után, hogyan értékelné azt a helyzetet? Ütne vagy táncolna?

A Titkos Béla-eset is mutatta, hogy tisztánlátása elveszett, és ő már csak egy farkasvakságban szenvedő halálos fegyver. Felfüggesztve. Fénykorában harminc percig bírta jeges vízben, utána még lőtt egy teli tízest és két érintőt. Három lövésből. Nem mintha nem jutott volna már eszébe, hogy csatlakozzon azokhoz ott lent. Azok ott lent esténként összegyűlnek. Cigarettáznak. Lármáznak. Piásak és hangosak, de nem félnek. Ő fél. Ők ott lent már tudják, hogy az élet nem hullámvasút, hanem építkezéseken lezúduló sitt útját egyengető gégecső. Azok ott lent: lezúdultak, de felálltak. Élnek. Dohányoznak. Piálnak. Szökőkútban mosdanak. Bagzanak. Nem hernyók, hanem hősök. Ő is lehetne hős. Akkor a felesége is visszajönne. Mindenki az erőshöz húz. Ők ott lent a kergetőző kutyáikkal azt üzenik, hogy van még perspektíva. A perspektíva több, mint egy bérfurgon, rajta sok-sok banános doboz. A perspektíva több, mint egy levelesládába hajított kulcscsomó. A perspektíva és a profil szervesen összefüggő dolgok. Ha nincs profil, nincs stratégia. Ha nincs stratégia, eluralkodik a fejetlenség. A fejetlenségből születik a káosz. Káosz az, amikor valaki becsönget, a tulaj ajtót nyit, és aztán történik közöttük valami közrenden túli dolog. Pedig az illogikus esemény mögött muszáj, hogy legyen egy logikus eseménysor. Hogy mindenki megnyugodjon. Ezt a rejtőzködő igazságot tárja fel a profilozó. Munkája elismerésre méltó és felbecsülhetetlen, mert mit eredményezne, ha csak úgy maguktól történnének meg a dolgok? Hihető volna-e különben, hogy megvédhet bármitől is egy harminc centiméter vastag téglafal vagy húsz centi zsaluzott alagútbeton? Vajon mit köthetne össze akkor víz, cement, sóder és homok, ha a szilárdnak hitt elemi részek közé keverednek rendszeren kívüli dolgok? Ha csak úgy átjönne a szomszéd, és kienné a frigót. Vagy a pénztáros, ahelyett, hogy beütné a pénztárgépbe, egyszerűen a vevő szívébe szúrná a szőlőkarót? Az a kihalás felé vezető első lépést jelentené. A profilozó nyomkereső. Takarító. Agysalátasebész. Végelszámoló. Időjós. Rendszerellenőr. Ideggondozó. Egyszer ő is hős lesz. Leteszi a piát. Újra kedves lesz és megbízható.

Mindig problémát okozott neki a közvetlen kommunikáció. Az emberek idegesítették. Azt hitte, ez valami lelki defektus. Komolyan fontolgatta, hogy elmegy egy dilidokihoz. De a szakiskolán egyszer azt mondta az előadó, egy törzszászlós asszony, hogy az átlagember napi tíz-tizenkét percet beszél. Ez a napi összes kommunikációnak kevesebb, mint a harminc százaléka. A többi testbeszéd. Akkor ő tulajdonképpen megfigyelő, aki a maradékból olvas. Végre megnyugodott. Attól fogva szenvedélyesen figyelt, gyűjtött, értékelt. Úgy átlátott a legbonyolultabb személyiségeken is, mint az üvegen. Az emberekről áradó információ mennyisége már-már zavarba ejtő volt. Elvette feleségül a tanárát. Az később azzal vádolta, hogy folyton kukkol. Pedig ő csak őrt állt, hogy készen érje, ha majd komolyan görbülni kezdene a dolgok. Mert görbülni fognak, abban biztos volt. Az a hosszúkabátos szomorúfűz is bizonyíték a nyolcadikról. Félrelógó haj. Petyhüdt arc. Minden fekete rajta. Még a szája is. De az legalább fiú. Majd megnősül. Az oltár előtt kiveszi a szájából a kapcsokat. A hátából a csavarokat. A füléből a tágítógyűrűt, mindezt a pap kezébe adja, és az áldását kéri. Az levágja a fiú haját, megmossa a lábát. Mindenkit megáld, aztán leviszi a szemetet.

Nulla óra ötven. Ezt a poharat most ki kellene hagyni. Ha így folytatja, hamarosan lekerül róla az alsógatya is. Pedig ha ezt az utolsó szalmaszálat elengedi, a halál völgyébe lép, és nem biztos, hogy onnan van kiút. Felröhög. Ezt a mondatot például egy felsőfokú vállalatvezetési kézikönyvben olvasta. A mondat a legváratlanabb helyzetekben is működött. Akkor kapott rá a témára, amikor a felesége télakolt, ő pedig tudta, hogy sürgősen valami újba kell fognia. Valamibe, ami kizökkenti, és ami értelmetlen. Mint az emberi kapcsolatok. Így talált rá a vállalati menedzsmentre. A folyamat-reengineeringet taglaló komoly szakkönyvekbe temetkezett a válás sötét hónapjaiban. Pornót nézett és Bill Gates-et olvasott. Egy idő után úgy elemezte már a feleségével együtt eltöltött időt, mint valami vállalat ciklusát. Az eredmény siralmas volt: kettejük közös élete tipikus „döglött kutya” volt, a stratégia és megvalósulás kapcsolata pedig „lassú halál”. A vállalati gazdálkodásról és a folyamatszabályozásról szóló vaskos könyv végeredményben róluk szólt, így békésen megfért az „alapművek”: a Porno Stars In Action jubileumi DVD-válogatása, valamint a Star Trek puhafedeles kiadásai között.

Delejesen hatottak rá a csillagok. Gyerekkorában egész éjszakákat árvirrasztott, tekintetét az éjszakai ég végtelenjébe fúrta, míg szeme előtt a csillagdarával teleszórt égbolt vibráló, tejszerű ködfolyammá nem változott, ő pedig égi csónakba szállva hajnalig ringott és sodródott. Hiányzott belőle a mai tudás, máskülönben néven is nevezhette volna mindazt, ami a kálváriadomb tetején hanyatt fekve a lelkében kavargott, megrészegülve a valódi éjszakától, ami annyira más érzéseket ébresztett benne, mint a tikkadt délidőben felhangzó harangszó. Biztos volt benne, hogy élete során nagy dolgokat visz majd végbe, és neve biztosan ott lesz majd az első csillagközi űrutazásra jelentkezők nevei között. Így lett Star Trek-rajongó.

Most, harminc évvel később egy bonyolultabb univerzum térbeli metszéspontjában áll. Három világéban, mely egy egyenlő oldalú háromszöglapokkal határolt gúlát alkot. Suzy Diamond, Bill Gates és Miszter Szpok egyszemélyű hármas istensége uralja e világot, és vigyázza őt, az őrzőt. Miszter Szpok kedvéért klingonul is megtanult. Vonzotta a nyelv, amelyben a világot úgy mondják: „go”, a hűséget pedig „HartaHghach”. Nem mintha Miszter Szpok klingon lett volna, éppen ellenkezőleg. De ez volt az egyetlen nem emberi nyelv, amit szabadon tanulmányozhatott. A nyelv, amit az Enterprise űrhajón mindenki megértett, közöttük nem utolsósorban Miszter Szpok.

Egy óra tíz. Ma öt éve, hogy a felesége összepakolt. Hogy lehet válságmenedzselni egy ötödik évfordulót?! A moziépület sötétjétől újabb árny lép el: egy lány. Csatlakozik a fiúhoz. A két árny összeér. Ha szerencséje van, sokáig maradnak, és ő megfigyelheti őket. Elhatározza, hogy rájuk ereszt egy kisrutint. Egy fiú, egy lány: a kapcsolat friss. Ma találkozhattak először, látni a mozgásukról. A gesztusaik még nem célirányosak: kalandoznak, megtorpannak, engedélyre várnak. Nem gyümölcspezsgő-vodka-sörös ismeretség ez, aminek gyors búbolás a vége egy bokor tüskéi közt. Ezek ott lent várnak valamit egymástól. Fölösleges fáradozás.  A ma ünnep. A holnap: dominanciajátékok. A holnapután segélykérő telefon. Aztán jön a bérfurgon.

Tizenkilenc-húsz-huszonegy: egyben húzza le a következő három vodkaadagot. Ugyanazzal a mozdulattal utána is tölt. Összefut a szájában a nyál: ez van. Letehetné bármikor. De nem most. Most zúzós éjszaka körvonalazódik. Azok ott lent biztosan színjózanok. Lehetetlen, hogy korábban ismerték volna egymást. Ide érződik, ahogy sistereg körülöttük a levegő.  A szemükből kiszálló pára szinte ködöt von köréjük. Dühítő. A fiú idősebb. Egész nap fűzte a lányt. Lám, máris lefűzte róla a kabátot. Nagy dumás. Ismerkedésük körülménye különleges volt. Villámcsapásszerű, különben a lány nem adná magát egy üres moziépület mellett. Ma délelőtt vihar volt. Nála is bevágta az egyik ablakot. A kitört cserepek még ott hevernek a földön valahol. Csak nem belelépni! Miért is ne? Még pár pohár vodka, és párává válik, akkor meg tök mindegy, mi van a parketton. Tehát azok ott lent napközben eláztak. Legalább is a fiú biztosan elázott. Csak az ázott felsőruházat lesz száradás után ilyen lehangoló. A fiún gyűrött halomban lóg a félig száradt póló, farmer, ballon. Azám, reggel még hideg volt.

Egy óra tizenöt. Csökkenteni kell a vodkabevitelt. De legalábbis a bevitel sebességét. Még be akarja fejezni ezt a profilt. Nem teheti meg, hogy félbehagyja a dolgokat. Csak aztán lehet letenni a tollat. Kézbe venni a pisztolyt. Ők ott lent biztos, hogy végzetesnek ítélik a találkozásukat. Különben egyszerűen telefonszámot cseréltek volna, és megbeszélnek egy következő randevút: szex-pap-ügyvéd-pisztoly… kisrutin. De nem tették. Tehát olyasmi történt velük, ami miatt muszáj volt a nyakukba venniük a várost. A fiún mintha itt-ott látszana valami festékfoltszerűség. Ekkora távolságból is kivehető, persze, csak az ő messzelátóján. Festékgyári munkás? Kétballábas, aki felrúgott egy festékesvödröt? Festőművész? Bérbohóc? A lány vékony testalkatú. Nem lehet bulimiás, mert akkor tartana a savas leheletétől, de ez a lány valósággal kiszaggatja a fiú nyelvét. Régen a felesége is így csókolt.

A fiú vékony, copfos. Könyvterjesztő alkat. Könyvből szerzett tudás. Szereti a látszatot.  Pedig megismerni valakit annyi, mint megismerni egy folyót.

Nem helybeliek, különben tudnának a mozi rossz híréről.  Hirtelen az a képtelen gondolata támad, hogy az egyikük korán meghal, és hogy halálának lesz valami köze egy gyorsan forgó tárgyhoz. Ez hülyeség! Mindenkinek van köze gyorsan forgó tárgyakhoz. A fiú csontos. Hajlamos a melankóliára. Pókszerű, göbös ujjak. Fejletlen mellkas, vagyis valószínűleg nem elég kitartó.

Egy óra huszonöt. Rettegve várta ezt a napot. Újabb pohár vodkát tölt. A DVD-film a vége felé jár, de a zajosan kibontakozó finálé most nem érdekli. A szekrényből teleobjektíves fényképezőgépet vesz elő, és a moziépület vélt homályában randizó ismeretlen párt veszi célba. Vajon meddig jutnak? Ők a feleségével idáig jutottak. Pedig mindent megadott. Ő legalábbis így hitte. És akkor, 2008. május 28-dikán 17 óra 43 perckor megtalálta azt a hívást az üzenetrögzítőn. A kommunikáció azon technikák összessége, amikkel saját felszínességedet másokkal megoszthatod. Lassítsunk, Miszter Szpok, és a logika cintányérjára szórjunk még egy marokkal.

Két óra nyolc… Mi a rosseb?! Odalent a mozinál nagy keresések és nagy találások lehettek kibontakozóban, de valahogy lekésett a rögzítéssel. Mindegy. Azért készít pár sorozatfelvételt az éjszakáról. Gyűlöli a sötétet.  Kinyit egy üveg sört. Plusz van még egy üveg pezsgő a frigóban. Azt legutoljára hagyja. Ha azt megissza, csillagközi porrá omlik az agya. Nagy szemétség volt, hogy felfüggesztették. A negyvenedik cigaretta kifog rajta. Rágyújt, de azonnal el is nyomja. Refluxhullámokon szörföl. Az egyik átcsap rajta. Röhög. Miszter Szpok, a’szem, ma átugrunk pár univerzumon! Azok ott lent nem tudnak betelni egymással. Nem haragszik rájuk. A feleségére sem haragszik. Visszajön. Majd eljátszik a gondolattal. Hajnalban. Ha lesz ereje lekapcsolni a villanyt. Most az ismert galaxisok határán imbolyog.

Két óra negyven… negyvenegy… Vérzik a lába. Összekente vele a bútorhuzatot, a falat. Pedig le kéne menni ahhoz a lányhoz, és azt mondani: figyelj, kicsim, a vonatkozó döntések meghozatalánál fontos a környezeti trendek elemzése. Azt már meg sem kérdezem, hogy állsz a benchmarkinggal, de kurvára legyél résen, különben nagyon megszívat ez a gizda, aki most a pólódat nyomorgatja. Ez kicsinál, ennek az rá van írva az ujjaira. A kajla haja tövére van firkantva. A szemeibe van morzsolva. Ez téged a górcsöve alá vesz. Ennek te, ha megfeszülsz sem látsz az agyába, hiába tennéd fel rá a szánalmas kis életedet. Hallod? Húzz a picsába! Menekülj! Aztán oda kellene fordulni a gizdához, és azt mondani: látod, öcsém, ilyen az, ha valakit jól megtalálnak. De ez a lány, fiam, ez belefolyik az álmaidba. Ez ott akar majd lenni mindenhol, mint a szutyok a paplanon. Ez a kovászod akar majd lenni. Ez majd elhiteti veled, hogy valami nagyobb történésbe vagytok gabalyodva. Ez, fiam, kiépíti az állásait. Amit ez mond, az nem a falra lesz hányva. Ez neked jól megmarkolta, és ennek te jól megmarkoltad.  Suzy Diamond, Bill Gates és Miszter Szpok nevében: mossál kezet, és eredj haza! Takarodj!

Kibontsa a pezsgőt? Ünnepelje meg az évfordulót, vagy öntse a halakra az olcsó habzóbort? Kibontja. Röhög. Már nagyon gömbölyű a talpa. Kiléptek belőle, mint egy szaros gatyából! Rendszerelméletileg ez a kérdés nem lett időben iktatva. Előre kellett volna pozícionálni a megosztási nyilatkozatot. Előre a legelőre, Miszter Szpok! Valahogy nem áll össze… ez az egész… A lazac a nyolcadikról, a lila nyelvű Ilona a hatodikról, Miszter Spok szól rá az üzenetrögzítőből, ő is az ő felesége után kutat. Itt van, Miszter Szpok, itt van az egymásba csúszó galaxisok egyikében… Vízen kullogót keleszt, kabátbélést varr. Belekarikázza az akciókat a reklámújságba. Tonizálja az arcát a fürdőszobában: 'oH ghaH Dun!  Itt fekszik mellette a földön. Rendet kell tenni. Legalább fejben. Teoretikusan. Ha ez a szó jelent még valamit. Muszáj bevégezni a profilt. Akkor is kapaszkodni kell a logikába, ha már nincsen rajtunk gatya. A profil a védelmi rendszer utolsó bástyája. Ha az ledől, akkor arra, ami utánunk következik, arra mi már nem leszünk ráírva. Mi: egzakt vándorai Hiperűr Havának.

Lent a lány biztos nevetett. Gyöngyként gurult szét a hangja. Két kérdőjelként egymásba kapaszkodva valamikor továbbmentek. Mint minden, ők is belevesztek a csillagtalan, örök végtelenbe.

Öt óra kettő…

Hat óra… 'oH nuqDaq  ghoS? Hol vagy?