Thorn Abbey délután, nem sokkal három óra előtt érkezett vissza a jövőből.

A folyamat gyors volt, és kínokkal teli. Thorn a besötétített dolgozószoba padlóján térdepelt, aztán hányingerével küszködve megpróbált feltápászkodni. Nem ment könnyen. Amikor már többé-kevésbé biztos lábon állt, az izmaiban zsibongó fájdalmat legyűrve elvigyorodott. Sikerült! A birtokában volt az emberiség ezeréves jövőjének, annak minden titkával, varázsával egyetemben!

Thorn lehunyta szemét, és elmosolyodott. 

Sikerült! Az időgép működik!

Működik, hisz épp most tért vissza a jövőből. Ott járt, és látott mindent.

A szobában csak saját zihálása visszhangzott, és nem látott szinte semmit maga körül. Indulás előtt merő elővigyázatosságból besötétített: nem akarta, hogy bárki is megláthassa, mire készül. Az időutazók mestersége szégyenlős, magányos mesterség, legalábbis Thorn így élte meg élete nagy kísérletét.

Kirekesztette a külvilágot, de lehunyt szemmel is érzékelte, hogy a vaskos függönyök mögött egy egész metropolisz nyüzsög.

Sok millió ember, aki még nem tudja.

Nem tudja, hogy ő, Thorn Abbey alig néhány perce tért vissza a jövőből, s ezzel a világegyetem legfontosabb utazását tette meg.

Hangosan felnevetett. Fáradt volt, és boldog, s talán éppen ezért nem vette észre, hogy nincs egyedül. Egy ideig csak bámult maga elé, aztán felkúszott a kanapéra. Tekintete néha révetegen a sötétségbe burkolózó időgépre rebbent. Aztán hirtelen megdermedt.

Valaki figyelte a sötétből.

– Van... Van itt valaki? – kérdezte remegő hangon.

Nem jött válasz, de Thorn pontosan tudta, hogy lapul ott valaki. Ott ücsörgött a szemközti bőrfotelben, unott testtartással. Azóta figyelte minden mozdulatát, hogy az időgépből a szőnyegre rogyott.

– Ki maga? – Thorn tétován felállt. – Hogyan jött be ide?

– Nyugalom! – A fotelben ücsörgő alak kezében gyufaszál izzott fel, s ahogy a gyufát tartó kéz a keskeny szájban fityegő cigarettához emelte, a szikár arc vörös maszkként fénylett fel.

– Te vagy az? – kiáltotta Thorn. – Az ég áldjon meg! Halálra rémítettél! Mondd csak, mit képzelsz, Lance?

Elcsuklott a hangja, mert ahogy a fotelben gubbasztó férfi elrázta a gyufát, másik kezében egy pisztoly csöve csillant meg. A vörös fénygömb kihunyt, s a következő pillanatban a cigaretta parázslott fel.   

– Az a helyzet, hogy régóta vártalak – Lance hosszan, kéjesen letüdőzte a füstöt. – Tudod, mindig azt hittem, úgy fog történni, mint a filmekben. Az időgép eltűnik, körvonalai elhomályosodnak a szobában, de a következő szempillantásban megint megszilárdulnak, mert az időutazó természetesen pontosan ugyanabban a pillanatban tér vissza, amelyből elindult. De ez butaság. Most a szemtanúja lehettem, hogy egyáltalán nem így megy.

Thorn hitetlenkedve megrázta a fejét, de egyelőre nem mert közelebb lépni a fotelben ücsörgő alakhoz. Végtére is egy pisztoly szegeződött rá.

– Honnan tudtad meg? – kérdezte halkan. – Honnan hallottál az időgépemről, Lance?

– Nem volt nehéz kitalálni, öregem, hogy min dolgozol. Két éve nyilatkoztál annak a vacak kis lapnak, hogy az időutazás tudományos megoldása jóval kézenfekvőbb annál, amit a nagy tudósok gondolnak. Persze, azt a lapot kevesen olvassák, Thorn. Néhány sci-fi-rajongó, mint amilyen én vagyok, és amilyen te voltál nem is oly rég.

– Csakhogy ez nem science fiction többé! – nyelt egyet Thorn. – Ez a valóság, Lance!

– Témánál vagyunk. Éppen erről van szó.

 Thorn nem értette.

– Várj egy pillanatig! Mit akarsz azzal a pisztollyal? Egyáltalán miért jöttél ide?

– Szerintem kézenfekvő – vont vállat Lance, és újabbat szívott a cigarettából; a sötétben megint felizzott a vörös pont. – Természetesen azért, hogy megöljelek!

Thorn szíve eszeveszett gőzmozdonyként kezdett zakatolni a mellkasában. Nem a lehetőség rémítette meg, hogy kiolthatják az életét, hanem az, hogy elvehetik tőle legféltettebb kincsét…

Az időgépet!

Milyen ostoba volt! Nem árulta el senkinek, hogy két esztendeje ezen dolgozik! Nem akadt ismerőse, aki komolyan érdeklődött volna, mivel is tölti magányos napjait. Hát most megnézheti magát! Lance, az átkozott Lance valahogy kiszimatolta, és most…

– Ha megölsz, semmire sem mész vele! – nyögte ki, miközben hátrált egy lépést a gép felé. – Csak én ismerem a működésének titkát! Ha most megölsz, Lance, nem fogod tudni használni…

– Ezzel én is tisztában vagyok!

Thorn elbizonytalanodott.

– Valóban? Akkor hát mégsem ölsz meg?

– Sajnos nincs más lehetőségem, Thorn. Ha nem tévedek, éppen most jártál a jövőben, igaz?

– Néhány nap alatt végigutaztam az emberi történelem eljövendő évszázadait! – Thorn hangjában még ebben a kétségbeejtő helyzetben is büszkeség csengett. – Láttam a jövőt, Lance! Hát nem érted?

– Nagyon is értem – a másik hangjában viszont szomorúság lappangott. – Éppen ezért vagyok most itt. És éppen ezért kell most meghalnod.   

– A gép kell? Az időgép? Tudom, hogy erre fáj a fogad! – Ahogy hátrált, Thorn keze önkéntelenül is a szerkezet üvegbúrájára siklott. Remegő kézzel végigsimította.

– Ohó! Azt hiszem, értem már. A jövőről van szó! A jövőt akarod!

Lance író volt, science fiction író. A legjobbak egyike. Úgy látszik azonban, ennél többre vágyott. Thorn fájdalmas vigyorral az ajkán bólogatott; Lance nyilván megneszelte, hogy mivel kísérletezget, valahogy bejutott a lakásba, és most… Ő akarja learatni a munka gyümölcsét!

A gondolatok lázasan kergették egymást agyában. Igen! Ez a magyarázat! A gépet akarja! A jövőt akarja látni! Azért akarja látni, hogy megírhassa! Megírhassa, mint tudományos-fantasztikus álmokat, mint a jövő eposzait! Ismerni fogja a jövő háborúit, az időgépem segítségével megjósolhatja őket, és valami istenverte Nostradamus szerepében tetszeleghet! Megismerheti a jövendő költeményeit, műveit, s mindent megírhat, mielőtt költőik, íróik megszületnének! Úgy alkothat, hogy pontosan tudja, mire lesz igény néhány év múlva, néhány száz év múlva! Lance megtalálta a legrövidebb utat a halhatatlansághoz…

Thorn most rémült csak meg igazán.

– A jövő prófétája akarsz lenni, igaz? Ezt tervezed, Lance?

A férfi a fotelben nem felelt, szájában újra felparázslott a cigaretta.  

– Nem fog menni! – folytatta kétségbeesetten Thorne. – A gép titka az enyém! Csak az enyém! És biztosíthatlak, belőlem nem szedsz ki semmit! Ha kell, magammal viszem az időutazás titkát a sírba! 

Dacosan felemelte a fejét, de ahogy végigmérte a fotelban ücsörgő alakot, ráébredt, hogy rossz úton jár.

– Ami azt illeti – sóhajtott Lance –, éppen azt szeretném, hogy magaddal vidd az időutazás titkát a sírba!

– Hogyan? Téged nem is érdekel a jövő?

– Már hogy az ördögbe ne érdekelne, idióta! Ez a munkám! A jövőről írok, amióta csak az eszemet tudom!

– Hát akkor? Akkor mit akarsz? Ez itt egy időgép! Én tudom csak kezelni, s én eljutottam vele az emberiség jövőjébe! Olyan dolgokat láttam, amit mai ésszel fel sem foghatunk! A jövő varázslatos, Lance! Lenne miről írnod, hidd el! A jövő! A jövő maga a csoda! Amit ma még nem tudunk. Ó, Lance, hogyan önthetném szavakba a tökéletességet és a vérpezsdítő ismeretlent, ami ránk vár a messzi jövőben! Mintha öt-hat szóval kellene elmesélnem az emberiség eddigi történelmét! És Lance! A történelem csak most kezdődik! El sem hinnéd, mi minden vár még ránk! Olyan fiatalok vagyunk! A csillagok pedig annyi szépséget tartogatnak számunkra!

– Elég! – förmedt rá Lance. – Elég ebből az átkozott ömlengésből!

– Na, de…

– Nem akarom hallani! Nem érdekelnek a részletek!

– Ezt nem mondhatod komolyan! Hogyhogy nem érdekelnek?     

Az alak, aki a fotelben ücsörgött, szárazon felnevetett.      

– Mindketten tudjuk, hogy odaát nem csak szépet és jót láttál. Igaz?

Thorn elkomorult.

– Igaz, ami azt illeti… sok-sok idő telik el keserves nyomorban… Pusztító háborúk… Ó, Lance, el sem tudnád képzelni, mi mindenen megy még keresztül az emberiség!

– Ha egyetlen konkrétumot kiejtesz a szádon, azonnal golyót eresztek a koponyádba, Thorn, és akkor még csak azt sem tudod meg, hogy miért történik az, aminek meg kell történnie.

Thorn megszeppenve nézte a fotelben ülő alakot, és a feje körül bodrozódó füstfelleget.

– Te tényleg meg akarsz ölni? Hé! Barátok voltunk, Lance! Együtt kezdtük a pályafutásunkat!

– Csakhogy te már nem vagy közénk tartozó – vont vállat Lance. – Nem foglalkozol már science fictionnal, csak a kutatásaidnak élsz!

– Ezer bocsánat, hogy a parttalan képzelgés helyett a valós élet tudományos problémáinak szenteltem az utóbbi éveimet! Azért külön elnézést kérek a világtól, hogy eközben egészen véletlenül felfedeztem az időgépet. Való igaz, mekkora egy állat vagyok!

– Maradjunk annyiban, hogy jobban jártál volna, ha a sci-fi mellett maradsz – vont vállat Lance, s közben a pisztolyt folyamatosan Thorn fejére irányozta. – De mielőtt túldramatizálnád a helyzetet, jobb, ha tudod, itt nem a te, vagy az én életemről van szó.

– Hanem?

– Magasabb érdekekről, Thorn.

A kutató újabb dühös kiáltásra nyitotta a száját, de aztán mozdulatlanná dermedt. Amikor kifújta a levegőt, hangja szánalmasan visszhangzott a szobában.

– Ó, te jó ég! Most értettem csak meg, miről van szó! A jövőből jöttél, igaz? Onnan küldtek. Azért küldtek, hogy szemmel tarts, és ha kell, közbelépj, ha túl messzire jutottam volna a kutatásaimmal. Ugye, most beletrafáltam, Lance? Nem üdvös az emberiség számára, ha túl korán felfedezzük az időutazás titkát. Esetleg az időutazással valami visszafordíthatatlan kárt okozunk a jövő társadalmának, igaz?

Lance elgondolkodva hallgatott, ezért Thorn tovább fűzte a szót.

– Most pedig, hogy nyilvánvaló vált: rájöttem az időutazás titkára, nem maradt más lehetőségetek, mint hogy végezzetek velem. Tiszta sor…

– Érdekes elképzelés – mormolta Lance. – Sokra vihetted volna, ha köztünk maradsz.

– Köztetek?

– De sajnos nem erről van szó. Nem a jövőből érkeztem. Az vagyok, akinek ismersz: Lance, a sci-fi-szerző.

– Ohó! Szakmai féltékenység. Mindig jobb író voltál nálam, de most rájöttél, hogy az időgép felfedezésével örök életre elhomályosítom a neved. Szánalmas egy fickó vagy, Lance! De valahol, bizarr módon, a saját szempontodból igazad van. A sci-fi-szerzők diadala múlandó. Ki olvas ma már Asimovot, Bradburyt, Clarkot, he?  A mai srácok azt sem tudják, kik ezek a vén szivarok. A nagy tudósok neve azonban örökkön-örökké élni fog. Newton, Einstein, Szilárd Leó!

Lance most elismerően biccentett.

– Közel jársz a megoldáshoz – sóhajtotta. – De a személyes sértettségem itt vajmi keveset számít. Ez az egész nem csak az én akcióm.

– Mi? Többen is benne vagytok? Többen is az életemre törtök?

– Megbeszéltük a srácokkal, hogy nincs más megoldás. Néhányan közülük itt várakoznak, a házad bejáratánál. Mások egy kocsiban ülnek a saroknál, és még jó néhányan vannak, akik egy kilométeres körben ugrásra készen állnak, ha esetleg ügyesebbnek bizonyulnál nálam, és valami történne velem. Ugye, érted, mire gondolok? Sajnos nem juthatsz ki élve innen. Ma meg kell halnod.

Thorn sápadtan bámulta a másik arcát, és a sötétben felparázsló tekintetből kiolvashatta, hogy Lance nem tréfál.

– És kik… kik ezek a fiúk?

Lance elsorolt néhány nevet, amiből Thorn azt is leszűrhette, hogy akik az életére törnek, valószínűleg megtölthetnék a világ legjobb sci-fi-szerzőinek legfrissebb antológiáját, már ha lenne olyan kiadó, amely egyetlen kötet számára meg tudná fizetni őket. A legjobbak voltak, a világ minden részéből.

Thorn megsemmisülten rogyott vissza a kanapéra.

– Semmit sem értek… – motyogta. – Miért? Miért csináljátok ezt?

– Nincs ebben semmi személyes – vont vállat Lance. – Mi több, én még kedveltelek is valamennyire. De itt, mint már említettem, magasabb érdekekről van szó, Thorn.

– Tartozol annyival, hogy elmondod, miért ölsz meg.

– A válasz egyértelmű. Azért kell meghalnod, mert felfedezted az időgépet.

– Lance, az időgép áldás az emberiség számára!

– Lehet. Mi mindenesetre nem így gondoljuk.

– Mi?

– Mi, sci-fi-szerzők. Tudod, furcsa kis csapat a miénk, kicsit divatjamúlt, olyasfajta népség, amelyre ferde szemmel szokás nézni. De te is tudod, hogy valójában – bármennyi ostoba kókler furakodjon is közénk –, valójában nagyon is helyén van az eszünk.

– Ebben most nem volnék biztos…

– Pedig így van. A világ, ahogy te is mondtad, a tudósokra néz fel. Newtonra, Szilárd Leóra, Darwinra, Einsteinre… Ők a haladás úttörői. De a haladás motorja nem a tudományos világ. A haladás motorja egy titkos kis társaság, amely szinte illegalitásban végzi a munkáját. Ők inspirálják a tudósokat, sokszor komolytalan eszközökkel. Éppen ez a lényeg. A világ nem veszi észre, pedig a tudomány mást sem tesz, mint ennek a titkos kis szövetségnek az elméleteit igyekszik igazolni vagy cáfolni.

– Miről zagyválsz itt összevissza? Miféle titkos gyülekezetről beszélsz?

– Természetesen rólunk, sci-fi-írókról. Mi vagyunk a jövő térképészei. A mi általunk festett, sokszor még pontatlan térképeket használják a nagy felfedezők, amikor az első lépéseket megteszik. Sőt! A legtöbb felfedező éppen azért lesz felfedező, mert mi adunk nekik hitet, mi öntünk beléjük lelkesedést a néha ostoba kis meséinkkel. Látod, ilyen egyszerű ez. A huszadik század nagy felfedezői Vernét és Wellst olvastak. A fantázia birodalma inspirálta őket, nem a száraz és unalmas valóság. Félreértés ne essék, mi nem tudományos magyarázattal, segédlettel szolgálunk. Bár köztünk legyen szólva, jó néhány példát tudnék említeni erre is. A te időgéped működési elve nagy vonalakban megjelent már egy réges-régi pulp magazin sci-fi novellájában. Gondoltad volna?           

– Nem hiszem – sziszegte Thorn. – Ez teljes képtelenség!

– Nem, nem az. Ez a csöndes, dicstelen igazság. Az atombomba, a robotok, a rakétatechnika, s később az űrutazások, a genetikai kísérletek, a klónozás, a távoli bolygók gyarmatosítása, Thorn, minden a fantasztikus történetek ösztönzésére indult el. Mi vagyunk a haladás motorja! Mi vagyunk a hajtóanyag, még ha ezt sokan tagadják is! Szilárd Leót Wells gondolatai és elképzelései ösztökélték, Engelberger robotelméleteit Asimov inspirálta, von Braunt és Ciolkovszkijt Verne és Wells álmai indították el a merész elképzelések ösvényén. A Mars-expedíció fedélzetén Bradbury- és Lance-köteteket olvasnak rongyosra. Érted? Az én könyveimet, melyek a Mars benépesítésének históriájáról szólnak! Az ötleteim egy kis része talán nemsokára valósággá válik. A szavunk önmegvalósító prófécia, Thorn. Nélkülünk, a fantáziánk nélkül a világ szegényebb lenne.

Thorn undorodva megrázta a fejét.  

– Micsoda kicsinyes nagyképűség! Én a jövő bizonyosságát nyújtom az emberiségnek ostoba mesék helyett. Hát nem látod a különbséget?

– De látom. Te megmutatod a célt, amiért azonban már nem kell küzdeni. Ott van, nézzétek emberek! Ta-damm! A jövő! Ez van... Nincsenek többé más álmok, nincsenek merész tervek, nincsen kétkedés, bizonytalanság. Ez a jövő, és kész. Vegyétek, vigyétek! A tiétek! Csakhogy a jövő messze van, Thorn, s ha megmutatod a célt, elpárolog az üzemanyag, ami eljuttathat minket oda.

– Miféle üzemanyag?

– Az emberi fantázia!

– Te beteg vagy! A jövő megmásíthatatlan! Amit láttam, az be fog következni, még ha a Föld összes sci-fi-szerzője felfordul, akkor is!

– Biztos vagy benne? És mi van, ha nem? Mi van, ha a cél felmutatásával másképp alakul a történelmünk? A jövő, amit láttál, talán az álmok révén formálódott olyanná, amilyenné lett. Megannyi fantasztikus elmélet, ötlet felvetése, hasznosítása vagy elvetése útján. A csalódások, a zsákutcák és a diadalmas sikerek együtt hozták létre a jövőt, amit láttál.

– Ugyan! A jövő alakulásának éppúgy része lehet az időgépem és a jövőben tett utazásom is.

– Talán. Talán nem. De vajon érdemes kockáztatni?

Thorn most másodszor dermedt mozdulatlanná.

A szavakat kereste, de nem találta.

A szavak elhagyták.

Örökre.

Lance várt még egy percet, aztán, mielőtt meghúzta a ravaszt, csak ennyit mondott:

– Szép álmokat, Thorn!

És az álmok megbocsátón újra befogadták Thorn Abbey-t.

És többé nem eresztették.