Két szonett


1. Világvég

 
Beköszönt a perc, hogy nem csak halottak

napján halljuk lelkiismeretünket:

akkor éppen azt látjuk majd igaznak,

a végén épp azt látjuk elevennek,


amit a túlélt földi szédületben

nem fogtunk fel. Most már nem mind a négy

égtáj felé gurulsz, most már elég

nyugton belátnod, hogy nem volt egyetlen


pillanat, melyben ne lett volna látszat,

ami láthatatlan. De a lidércek,

a szűk idők végül megsemmisülnek:


az Úr épp akkora, mint az igazság.

A test üres lelket keres magának,

hogy ágyát a semmiben újraszabják.

 

2. Helyzetjelentés, 2012

 
Idő, mikor elkerülnek a dolgok,

tótágast állnak barna évszakok,

beszédhibásak kezelik a szót,

mozdulatlanokból hibbant bolyongók


válnak, országok ketrecben találnak

helyet maguknak szabadság helyett,

és téboly lappang már a gyerekek

szívében. Mert bőrünk alatt az állat


röfög most, megsúgni mindenkinek:

utolsó vagy az aljban, a magasban,    

íme, az ember: lásd be, tarthatatlan –


vetemedj picit, s minden a tied…

a jó, a rossz egyformán láthatatlan –                     

ahol mi vagyunk, semmi van, pokol van.

 

Vissza a tetejére