Emlékezni a sakálokra annyi, mint korona alakban összefogódzva elénekelni, hogy tartozunk. Mi voltunk a mocsárba görgő anyák, így nekünk kell megidézni a sakálokat, hiszen a riasztógyászukban értünk gémberedtek. Levegőbe gépelnünk arról, ahogy egymás ellen felkél diéta és daganat, varázslás és kóma lett, de csak mert üvöltés indult, és a hajak utána, mikor az alvagörgő sereg körül sakálok gyűltek össze. Műanyag forgószékeinken utaztunk a völgy felé, fekete, szürke és fehér csapadék szálait hullajtván a tájba, mígnem ezek a becsvágyó állatok átzuhantak velünk az ingoványon. A vér fehér, szürke és fekete rétegén, amelyek, amíg merültünk, mindig felettünk alvadtak, vízszintes kapuk. Azután a kísérők megfulladtak, de ha kétéltű tumorkergetésre vágyva hulláink nyomában úsztak is, legalább énekeljük el, hogy mi voltunk az ok. Legyünk most a hála. Emlékezni annyit tegyen, emelkedni, mint a szinkronúszók, a sűrűségből a sűrűség egyszerű gőzébe, hol az egyenlítés enyhülés. Azután megépítünk drótból, kicsi vezérsakál, hogy ha gerinced meghajlítjuk és koponyád összegöngyöljük, kezünket bemárthassuk újból a lápba. Hogy kenőcsöt gyűjthessünk a csavargó fémnek, hogy megragadjon a tested, amely műszőrből épül, amikor sárlepte parókáját ki-ki rád tapasztja. Visszatérni ráérünk, ha már készen áll az arcod. Majd összekulcsolódunk, elkezdünk befúródni nyugton, mígnem egy kedves idegen érkezik, ki a szobrod behajítja közénk, az anyafonatként visszamerülő koronába. Vagy bízzunk netán, hogy a majdani vendég a fiaink közül való, akiknek Tüdőrontó Erdejét, bár nekünk nevelték, elhanyagoltuk? Akiknek szemében soha nem leszünk többek, mint a csellengő zombik lusta kórusa? Egy biztos, kell, aki ránéz a mocsárra, ha egyszer időről időre kiköp magából egy élőhalott ünnepet.