Mogadishu

 

Egy elhagyatott épületben húztuk meg magunkat. Korhadt fából voltak a falak, a lavórban poshadt víz. Kidugtam a fejem az ablakon, amihez fel kellett nyomni a zsalugátereket a magasba. Kinéztem, és csak azért, hogy néhány tétova mesterlövész puska dumdum golyói tar kobakomtól alig centiméterekre csapódjanak be az épületbe.

Tudják, mit csinál az ilyen az emberi bőrből? Egyetlen nyughatatlan kis töltény?

Jó ideje forrongott már a vidék. Mogadishu mindig is zajos hely volt, hosszú, perzselő nappalokkal és kurta éjjelekkel tagolt kavalkád. Az itteni lakosok jól tudtak alkalmazkodni a mindenkori viszonyokhoz. Márpedig alkalmazkodásra most nagyobb szükség volt, mint valaha.

Korhadt fák, a lavórban poshadt víz. A vízben betegség, a levegőben malária. Az állatok húsához évtizedek óta nem nyúlt senki. A kukorica lassan adaptálódott az éghajlathoz.

Amikor először belovagoltam, kitértek patáim elől a parasztok, és némán mormogtak maguk elé. Jól tudok szájról olvasni, azért értettem. Azt mondták: „Jaj nekünk! Itt van a Tiszteletes!”

Önök most azt kérdik, mégis hogyan tudtam leolvasni ezt a nagybetűs tiszteletest az elnémult ajkakról. Javaslom, tanuljanak meg szájról olvasni.

A város már régóta haldoklott, nyögte a lisztimádó hadurak igáját, pusztító szeszélyeit és harci gépezeteik súlyát. Az érkezésem csak még inkább felkavarta ennek a lassú haldoklásnak a porát, zaját, egyre halkuló, de sosem véget érő sikoltásait. Nagy, kürtőben végződő hangelszívót illesztettek a bádogviskókhoz, mert hát ki akarja hallani a saját pusztulását? Főként ha ennyire sivár és egyhangú, akár bármelyik szomszédé?

Amikor megérkeztem, félrehúzódott előlem mindenki. Ismerték a nevem, az arcom, ismerték minden egyes verejtékcsepp nevét, amely végiggördült hatalmas, látóhatárnyi homlokomon. Én vagyok Ng’waddyah, és azért jöttem, hogy rendet tegyek. Voltak embereim is, néhány lépéssel lemaradva követtek, szívták tüdejükbe a forró port. Tudtam, hogy az azbeszt lassan tönkreteszi alkalmatlan tüdőhólyagocskáikat. Nem számít. Nincs szükségem rájuk, egyedül is elfoglalnám a várost. Hiszen ki merészelne tüzet nyitni Ng’waddyah-ra? Ki vállalná, hogy megölje őt? A félelem a szívek mélyére fészkeli magát, és ez a félelem az én esélyem.

Idővel mégis lett egy riválisom: Kt’laaw, aki folyton a Napra mutogatott.

A születésem után nem sokkal történt, hogy sáfrányszín kabátot húzott magára a Nap. Lebukott a távoli láthatár alá, és amikor újra feljött, vörösebb fénnyel ragyogott a falvakra. Forróságot hozott magával, korábban ismeretlen perzselő hőséget, amit csak a legerősebbek tudtak elviselni.

Most itt vagyok, hogy megküzdjek ellenségemmel. Kt’laaw kiterjesztette a befolyását a városra, és rendelkezett a napelemek begyűjtéséről és bezúzásáról. Szerinte „nem vehetjük el a Napról, ami az övé”. Nem ő az első, akit a sáfrányszín, perzselő korong látványa a téboly szélére sodort.

Kt’laaw napkultuszának bizonyos elemeit érthető okokból nem fogadhattam el. Azt hirdette, ő maga is a Napból vált ki, és végtelen hatalma van a Föld felett.

Jelentős csapatokat sikerült maga köré gyűjtenie, az igaz. A robotjai is erősebbek voltak az enyémeknél. Egy ideje már harcoltunk egymással, de ennek most vége volt. A háború perceken belül véget ér.

– Ng’waddyah! – hangzott fel a kiáltás odakintről.

Úgy hallottam, ez maga Kt’laaw. Újrahuzalozott ujjaimmal megragadtam a fegyverem.

– Régi ellenségem! Bújj elő, légy férfi! – hallottam ismét.

Alig féltucatnyi katonám sérülten feküdt a forró köveken. Utolsó erejüket összeszedve próbáltak közelebb húzódni az árnyékokhoz, hiába. Könyörgő tekintetükkel arra kértek, végezzek velük.

Ehhez azonban nem volt elég töltényem.

Nem maradt választásom, elő kellett bújnom fedezékemből. Bíztam Kt’laaw szavában. Őrült fickó volt, annyi szent, de híresen adott arra, hogy becsületes embernek ismerje meg az utókor. Ez is a kultuszához tartozott. Mogadishuban a szélerőművek mellett már felállíttatta trónját, amelynek talapzatába ezt vésték: „Kt’laaw, az aranyszájú”.

Megnyomtam ezt-azt még az övemen óvintézkedés gyanánt. Az áramkörök a lefulladás határán voltak, de a generátorpajzsom még működött.

Feltápászkodtam, jobb kezembe fogtam a negyedik generációs COB-félautomata fegyveremet, a balomban pedig drótszállal egymáshoz kötözött gránátokat tartottam. Mély levegőt vettem, majd kiléptem rejtekemből.

Kt’laaw nem hazudott, valóban visszaparancsolta az embereit. Ott állt a szemközti, megroggyant épületegyüttes előtt. Mi tagadás, tiszteletet parancsoló jelenség volt. Három méteresre is megnőtt, arca értelemről és eltökéltségről árulkodott. Csak úgy dagadtak rajta az izmok, és a homokban tekergő farkán lévő mirigyekből zöldes méreg szivárgott, amely erősebb volt a skorpióméregnél is.

– Kössünk békét, Ng’waddyah! – A hangja rekedtes volt és halk, mégis betöltötte a térkockákat. Mintha a fülemhez egészen közel csendült volna.

Egyelőre nem tudtam mire vélni a dolgot. Felvontam a szemöldököm.

– Belefáradtam a harcba. Uraljuk együtt Mogadishut – folytatta.

Ez biztosan csel, gondoltam. Maguk is erre gyanakodnának a helyemben, nem igaz?

– Láttam a trónodat, Kt’laaw – mondtam végül. – Nem úgy tűnt, hogy két ember is elférne rajta.

– Valóban. Neked majd máshonnan kell felügyelned, hogy jól menjenek a dolgok.

– Igazán? – Izzadt a tenyerem, de bíztam magamban annyira, hogy a következő pillanatban rászegezzem a fegyvert, és egyetlen lövéssel kifüstöljem a homloklebenyét, ha szükség lesz rá.

– Így van… Te nagykövet leszel egy távoli birodalomban, amely sokkal hatalmasabb Mogadishunál…

A levegő remegni kezdett. A forróság elviselhetetlenné vált. Felpillantottam, de még a kicserélt retinám ellenére sem láttam mást, csak vakító fehérséget.

Mintha a Nap közelebb húzódott volna hozzám.

– Minden rendben, Ng’waddyah! Egy percig se félj! Csodás égtájak várnak rád. Tengerek, amelyekben megmártózhatsz… örökké fújó szelek, amelyek simogatják majd bőröd… számtalan új faj, köztük olyanok is, amelyeknek értelme jócskán meghaladja a tiédet, az enyémet is akár…

Megpróbáltam felelni, de nem tudtam megszólalni. Helyette a vakító fehérségből kinőtt egy, ha lehet, még sugárzóbb és élesebb fénycsóva, és becsúszott a számba, utat talált a szívembe, a gyomromba.

– …beszélünk majd egymással, egyeztetünk. Ne aggódj, Ng’waddyah! Az út alig négy és fél percig tart majd… és utána…

A végét nem hallottam. Nem láttam, nem éreztem semmit. Forróság, amely nem volt többé forróság, mert a tűz kiégette az idegszálaim.

Négy és fél perc? Próbáltam számolni az időt, de nem sikerült.

Lehettek volna évszázadok, egy pillanat, de az is lehet, hogy tényleg négy és fél perc volt. Bár szerintem tovább tartott. A lényeg, hogy megérkeztem. Kt’laaw-nak igaza volt. Az idő eltűnt, és nem tért vissza. Nincsenek rá szavak, hogy mi mindent láttam. És láttam azt is, ahogy ő lent igyekszik rendbe tenni a kopár, füstölgő földeket. Igazán nem irigyeltem érte, mert nem volt könnyű dolga.

Bezzeg nekem! A fotoszféra tele volt barátságos teremtményekkel. Minden, amit Kt’laaw mondott, igaz volt: amikor elindultam, a kromoszférában idővel felfedeztem a nálamnál bölcsebb lényeket is. Megannyi idegen isten. Befogadtak maguk közé, hogy tanítsanak engem, a Tiszteletest. Gondolták volna?

A Föld közben hárommillió évenként átalakul. Kt’laaw még mindig odalent uralkodik Mogadishuban, a trónja is áll. Bár időközben letört a sarkából egy rész.

Vissza a tetejére