A felszín alatt

 

A nagymedence mellett már melegítettek a vízipólósok, reklámtáblával szambázott a gyepen a hotdog-árus. A sörkerti pincérlányok serényen törölgették a vaslapú asztalokat. Néhány vendég csak azért kelt korán, hogy a délelőtti csúcs előtt a legjobb fekvésű napágyakra dobott csíkos törölközővel jelezze territóriumát. A kisebb versenymedencében néhányan lézengtek. Egy úszószemüveges deltabajnok, egy lassan tempózó öregúr és egy középkorú, teltkarcsú nő, frizuráját szakszerűen a felszín fölé tartva.

Rocsker Ádám pályát választott. Épp oly megfontoltan, mint tizenkét éve, az érettségi előtt. Ezúttal a hetes mezőnyre esett a döntés, a sportember és a bácsi közé. A döntő érvet a molett hölgytől számított maximális távolság szolgáltatta. Semmiképp nem akart konfliktusba keveredni a friss dauerra fröccsenő klóros víz örvén.

Lassan eresztette magát a hideg közegbe. A fejessel nem is próbálkozott. Bár röhögőgörcsös emlékek fűződtek hozzá, még a hatodikos osztálykirándulásról, a sok vízilabdás és az izompacsirta közelében jobbnak látta feltűnés nélkül cselekedni. Az úszószemüveges a szomszéd pályán épp bukózott, mikor Rocsker nyakig merült. A fordulóval járó fröccs telibe kapta Ádám fülét, orrát és szemét. Szíve szerint káromkodni akart, mégis inkább alámerült. Ha már egyszer úgyis vizes a hajam – győzködte magát, amíg csak el nem hitte, hogy ez a valódi ok.

Nem nyitotta ki a szemét a víz alatt, tempózott kettőt-hármat, majd feljött levegőért. A fatörzsekre aggatott hangszórók épp recsegni kezdték: „Reach out and touch faith… Your own… Personal… Jesus…

Ha lett volna mersze, kimászott volna, vadul rázni magát a ritmusra, a lábmosóban. De nem volt mersze. Jobb híján kitartotta ő is a fejét a vízből, mint az öreg hölgy, így nem mulasztott el egyetlen hangot sem. Ütemesen húzott, majdnem önfeledten, egész a „Flesh and bone by the telephone…”-ig. Ekkor hirtelen harsány röhögés vágta el a varázslatot. A vízilabdások voltak. Rocsker nem hallhatta, mi a nevetség tárgya. Így arra következtetett, hogy ő maga. Ki más lehetne? Az ok is kézenfekvő: ezek azt hiszik, nem tud rendesen úszni. Nem tudják, hogy csak a zenét hallgatja. Ezek azt hiszik, hogy képtelen minden kartempó után szabályosan bemeríteni a fejét a víz alá, majd izomból kiemelkedni, és vissza. Méregetik, az öreg hölggyel vetik össze, végül röhögnek az eredményen. Az egyetlen megoldás, ha jól megmutatja nekik valódi úszástechnikáját. Jó lett volna a szám végét is hallani, de mindegy, már úgysem élvezi.

Rocsker Ádám tempózott egy igazán szabályosat. Jól meghúzta a karjait. Bedugta a fejét a vízbe. Kiemelkedett. Kartempó. Alámerül. Kiemelkedik. Kar. Alá. Ki. Kar. Alá… Nekiment a falnak. A vízilabdások már odébbálltak, ugráltak bele a másik medencébe, ügyet sem vetve senkire. Ádámnak viszont még mindig a fülében visszhangzott a gúnyos nevetés. Ráadásul az ütéstől a feje is szédelgett. Nem úszhat csukott szemmel, ez nyilvánvaló. Kibotorkált a fürdőköpenyéhez, előcibált egy viharvert úszószemüveget. Lopva körülnézett, mielőtt benyálazta a karcos műanyaglencséket. Párásodás ellen. Egy késésben lévő vízilabdás persze épp ekkor kocogott el mellette. Széles vigyorral nézett a szemüveget nyalogató Rocsker Ádámra, az egész világba. Ádám ettől is zavarba jött. Biztosan teljesen szakszerűtlenül nyalhatott. A vízilabdás ezt most el fogja mondani a haverjainak, akik megtoldják a korábbi sztorival, miszerint úszni sem tud rendesen. Bezzeg azt már nem látták, amikor klasszikusan tempózott! Pont addigra széledtek el. Rocsker beugrott a medencébe. Ha a kinti levegő egy fél fokkal is melegebb lett volna a víznél, azonnal faképnél hagyja a sportot, és hazavágtat. És ha nem lett volna olyan drága a belépő. És ha ez nem számítana nyilvános megfutamodásnak, amivel az egész uszodaintézmény tisztában van, beleértve a gazdaságiakat is, a jegypénztár fölötti irodában. Le kell úsznia legalább nyolcszáz vegyest, talán kibírja addig a vízben, amíg a pólósok aznapra befejezik az edzést.

Az ütött-kopott úszószemüveg új világot nyitott meg előtte. Már nem is dugta ki minden tempónál a fejét: két-három karcsapást is húzott, mielőtt a felszínre bukkant. Figyelte a saját teste körül örvénylő buborékokat. A medence alján a repedéseket. Először csak néhányat látott, pár perc múlva többet. A következő hossznál még többet, mintha a medence fokozatosan öregedne, minden megtett kar- és lábtempóval. Rocsker kidugta a fejét. Az öreg bácsi még mellette úszott, laza, levezető háton. Az ő teste is barázdált, mint az aljzat. A többieket nem látta.

Az újabb víz alatti tempónál megcsillant valami odalent. Rocsker habozott. Biztosan pénz. Vagy gyűrű. Egy gyereknek még csak elnézik, ha lebukik a medence fenekére vadászni, de ő már rég nem gyerek. Mégis vonzotta az a valami. Erőnek erejével emelte ki a fejét, és tempózott. A ragyogás azonban egyre erősebben áradt odalentről, elviselhetetlenül kísértve őt. Ádám kénytelen volt letekinteni, majd újra alábukni, szakszerűen; ekkor már nem tudta elfordítani a tekintetét. Kissé lejjebb merülve tempózott, s közelebbről már jól látta a régi érmét. Telefonálni lehetett vele egykor, a pénzbedobós utcai készülékek idején. Aztán a gyűrűt látta meg, pár méterrel odébb. Köves bizsu, óvodás ujjára való. Amott szakadt ezüstlánc darabja sárkánymedállal. Öltözőkabin szekrénykulcsa. Másik gyűrű, felnőtt ujjra való. Minél közelebb úszott a medence aljához, annál több tárgy bukkant elő. Arena feliratcafat, talán egy úszósapkából. Tucatnyi műanyag divatkarkötő, mind más színben. Vízhatlan pénztárca. Napolaj kupakja. Fél pár gumipapucs, banánzöld keresztpántos. Ősrégi. Tusfürdő leázott, foszló címkéje. Strandbérlet műanyag tokban. Úszószemüveg. Hajcsat. Hajgumi. Hajráf. Hajháló. Hajpánt. Hajcsomó. Újabb papucs, sötétkék, hajlíthatatlan. Rengeteg strandpapucs. Az egész aljzat egy domború lábbeliszőnyeg. Alattuk itt-ott kivillan a frissen betemetett, apróbb tárgyak rétege.

Rocsker ijedten behunyta a szemét, megpróbált felszínre evickélni, de nem haladt. Mikor újra körül mert nézni a víz alatt, már nemcsak a tárgyakat látta, hanem azok történetét; az őket készítő, árusító, birtokló, elveszítő embereket, az ő egész életüket; ahogy úsznak egyre közelebb, az arcába nevetnek némán, torzan felé sikoltanak.

Kisebbeket terrorizáló tízévesek közeledtek gonoszul, a nyáron is dolgozó szülők tehetetlensége két hónap úszó napközire ítélte őket. Püffedt öregasszony intett felé, a medence szélén szédült meg. Fejét a rajtkőbe ütötte, a strandolók csak nézték, hogyan csúszik le lábáról a papucs, bele a vízbe. Mentőt senki nem hívott. Már nem kellett megérnie, amint a fia félmilliárdnyi adósság miatt felköti magát a börtönben. Rocsker elfordul, de hiába. Amarról bikinis kislányok közelednek, arcukon undor és döbbenet, köztük negyvenes pedofil férfi, aki úszás közben combjaik közé nyúlkál. Emitt gólyatábori feladatmegoldók: egymást a víz alá birkózó elsőévesek részeg fuldoklása. Zúzott vállú szőke lány, a medencében öntötte el a menzesz, de még így is boldog, hogy most nem esett teherbe anyja élettársától, aki titokban hetente is megerőszakolja. Minden irányból közelednek, s mögöttük egyre többen. A partról ruhástul beugráló koszos kis kölykök csapata, lopni zavarták le őket a strandra. Bolyhos törölközőkre lépnek sáros lábbal, mindenkibe belekötnek, senkitől nem félnek, csak a nagyhangú, pocakos úszómestertől, de ő épp szabadnapos.

Ádám már csak maga elé mer nézni. Fáradt galambok fertőzött potyadékai, csíbortetemek, foszló kiflivég, penészes pizzaszél lebeg a szeme előtt, mint gyilkos laboratóriumi tartályban. Már nem is víz: sűrű, híg olajos naptejjel kevert ondós vizelet; mindenki valaha beleeresztett mindenében kapálózik. Rocsker hányna, ha tudna levegőt venni. Közben hozzáér a hátához a szétroncsolt kínai házaspár, hétvégenként kék strandpapucsokat árultak a volt KGST-piacon, mígnem egy drogháború mezsgyéjén tévedésből halálra gázolta őket egy elsötétített Land Rover. Fordul a világ, szédül; itt a Fülöp-szigeteken dolgozó csontsovány lány, márkás úszószemüveg-lencsék karimájára illeszt puha szivacspárnákat hajnali négytől este tízig, egy levegőtlen, dohos csarnokban. Öt kisebb testvérére keres, idősebb húgára már nem kell, őt tavaly elhurcolták prostituáltnak Bangladesbe. A szüleiket cunami vitte el. Az anyjuk szép metszésű, kimeredt szeme előtt néhány buborék táncol lassan, a medencealjzat repedéseiből szivárog felfelé, ahol az alapba betonozott zsaroló teste bomlik, s vele az örök titok: hogyan varázsolta el együtt a város vezetősége és az építőipari maffia az uszoda felújítására szánt közpénzeket?

Elsötétül a massza. Rocsker Ádám körül bezárult a gyűrű. Elengedi az utolsó adag levegőt, gyomra még egyet rándul, megadóan behunyja a szemét.

A keze hideg csempébe ütközik. Az arcába fújó csípős szélért hálás. A rajtkőre festett csodaforma hatos vakító fekete kontúrjáért. A kristálytiszta vízért, tükörsimaságáért, jéghidegségéért. Frissen lendül a partra, a néma, rozsdás hangszórók alatt szalad, mezítláb a friss hóban; ki tudja, honnan az égből került oda, talán onnan, ahová a hotdog-árus és a pincérek, a pólósok és a csíkos törölközők eltűntek. Rocsker mosolyog, eszébe jut, milyen nap van ma. A ruhákat épp csak magára kapja a kihalt öltözőben, vizes, csapzott hajjal, boldogan lélegezve siet az ég alacsony homloka alá, szalad az üres medencék mellett, a csodás dallamot nyikorgó ősrégi forgóajtón át, ki a tág világba. A házakat vastagon benőtte a borostyán, az utak kongóan üresek. Öreg, gazdátlan autók mellett rohan a szűz hó lepte felhajtókon. Bezárt üzletek, poros kirakatok, betört lámpatestek; övé az összes első lábnyom a járdán. 

Egy telefonfülke bukkan fel a sarkon, Rocsker Ádám már alig győzi futva, feltépi az ajtót. Pénzes, öreg készülék. Ádám a zsebébe nyúl, a forgalomból rég kivont érme csúszik izzadó ujjai között, nehezen talál a nyílásba. Pörög a ragacsos tárcsa a lekopott számok felett. Világvégi búgás úszik be messziről. Ötször, tízszer. Ma először jutott eszébe a dátum, mióta megtudta. Talán még nem késett el. Kattanás. Odaát felvették a kagylót. „You know I’m a forgiver… szűrődik egy távoli, másik világ hátteréből. Talán egy rádió. Majd az ismerősen csengő hang, amit úgy szeretne szeretni, végre, halló, tessék.

Ádám megkönnyebbülten lehunyja a szemét, mielőtt válaszol:

– Boldog születésnapot!

Vissza a tetejére