Üzenet I., Üzenet II.

 

Üzenet I.

 

A világvége pillanata is elmúlt, mint minden, csend lett, a semmi csendje.

Városunkban az Arany János utcán sem történt többé semmi: mintha a vakolat sem mállott volna tovább lefelé a falakról, a hamuszürke levek is örökre dermedten lógtak a kiszáradt fák lekonyult ágain. Egy régebben villanypóznának nevezett betonoszlopon szolid eleganciájú plakát virított gyászos, fekete betűivel. Pontosan ez állt rajta, betűről betűre:

„Polgártársaink! Töltse a világvégét a Konzervatív Párttal! Polgármesterünk vezetésével gyűljünk össze a főtéren, mutassuk ki eggyétartozásunk, szolidaritásunk a világnak, a világ végének. Pártunk felvállalta annak a megszervezését, hogy a világvége zökkenőmentesen, a lehető leghumánusabban érkezzen meg városunkba. Ne feledjék: a mi tanácsosaink érték el azt is, hogy a világvége napján megtarthassuk a Köszönjük, Világ! Fesztivált, és a mi vezetőink anyagi támogatásával készült el az ugyanakkor felavatandó »A Vég« című, tizenöt méter magas köztéri szobor is! A Konzervatív Párt közelebb hozza Önökhöz a Világvégét! Csak a Konzervatív Párt-féle világvége az igazi Happy End!”

A szöveg alatt kék, vastagított betűkkel egy fél évvel ezelőtti dátum, a világvégének napja, fölötte a Konzervatív Párt logója, mellette a polgármester úr optimistán mosolygó arcképe. És végül a plakát alján, mi tagadás, a plakát többi részének visszafogott hangulatától teljesen elütve ez a még teljesen friss, nedvesen csillogó, kézzel rápingált vörös felirat: „Ezt is elcsesztétek, bazzeg!!!”

 

 

Üzenet II.

 

A Mester a világvége napján kisétált a főtérre, hóna alatt a festőállvánnyal, másik kezében egy sporttáskában víve a kellékeket. Az állványt kikészítette a szökőkút kávája elé, rátette az üres, kifeszített patyolattiszta vásznat, majd a betonszegélyre szépen egymás mellé az ecseteket és a festéktubusokat. Többféle vöröset, két tubus feketét, majd rövid gondolkodás után egy barnát is. Letelepedett a sporttáskából elővarázsolt kinyitható székecskére, amit a kikészített vászontól oldalvást helyezett el, nyilván azért, hogy az állvány és a vászon ne zavarják a kilátásban kelet felé, ahonnan a világvégét várni lehetett.

És így várakozott, félig behunyt szemekkel, magasra emelt orral, mintha a jövőbe akarna beleszimatolni, két kezét kitartva oldalra, egy furcsa amatőrjóga-szerű pozícióban, valahogy úgy, mint egy koncentráló agg karmester a zenészek hangolása és a koncertkezdet közötti pár másodperces síri csendben.

Háta mögött az emberek egy része fejvesztetten, halálfélelemben sikoltozva rohangált, megpróbálva kikerülni az emberek másik részét, akik a tudattal megbékélve, reményvesztve, lehorgasztott fejjel, zombiszerűen cammogtak. De mindannyian, akik ebben a nagy kavarodásban pillantást vethettek a kifeszített vászonra, minden magyarázat nélkül tudták: a Véget fogja megfesteni.

Ő volt egyedül nyugodt a főtéren, arca kisimult, a langyos szellő derűs mosolyt simogatott az arcán. Oldalra lazán kinyújtott kezei szobormozdulatlanok voltak, csak olykor-olykor rándítottak ujjain életet jelezve az idegek. Mint mindig, most is készen állt. Vagy ha filozofálni szeretnénk: most állt igazán készen.

Az egész világvége végül is egy éles, rövid reccsenés volt, a Mester ugyanúgy koppant fejével a tér macskakövén, mint az ide-oda rohangálók. Még csak nem is kelet felől érkezett.

De ami igaz, az igaz: a patyolattiszta vásznon ott volt megfestve a világvége.

Vissza a tetejére