Atrocitás


A világnak, ahogy be lett ígérve, alaposan vége lett 2012. december 21-én. Ilyen rendezetten ritkán zajlanak dolgok errefelé – ebben bizonyosan az összes párt, mozgalom és állampolgár is egyetértett volna. A sors iróniája azonban, hogy ez nem adatott meg. Mert ugye, vége lett a világnak.
Egyébként, ha belegondolunk, nem volt teljesen fair dolog ez a világvége, mert pénteken történt, s mind tudjuk, az már egy kicsit hétvége. Igaz, utána sem lett volna jobb, akkor meg karácsony, s olyankor illetlen apokalipszist rendezni. De valljuk be, nekünk úgyis majdnem mindegy. Mi ahhoz alkalmazkodunk, ami van. Nem is lett volna ezzel gond, ha nem történik egy baklövés. Ma már, úgy látszik, a világvégék sem tökéletesek.
Sarkadi Ernőnek, a tápiószentbaktai önkormányzatnál dolgozó egyetlen hivatalnokasszisztensnek senki sem szólt, hogy közeledik a világvége. Valahogy elsikkadt a dolog. Megesik az ilyen a legpatinásabb, legprecízebb helyeken is.
Sarkadi Ernő egy félreeső, sötét kis irodában pecsételgetett naphosszat, ahova még a Tápiószentbaktáról fejvesztetten menekülők agonizáló sikoltozásai sem hallatszottak be. És mivel Sarkadi Ernő egyébként is keveset érintkezett más emberekkel, igazából észre sem vette az egész hajcihőt. A hétvégét és a karácsonyt otthon töltötte, csendben, egyedül. Nem tellett neki tévére, úgyhogy könyvet olvasott az egész ünnepi hosszú hétvégén. Még örült is, hogy se a szülei, se a buta exneje nem zargatja telefonon. Igaz, minden bolt be volt zárva, így még bejglit sem tudott venni, de azt gondolta, majd huszonhetedikén kora reggel, mikor ismét munkába megy, bevásárol.
Sarkadi Ernőnek ez volt a legszebb, legmeghittebb karácsonya. Teljesen ki tudta zárni a világot.
Karácsony után beült az irodájába, és egyre csak pecsételt. Hivatalnokasszisztensi karrierjében, ekkor először, apró mosoly ült ki az arcára.
Talán még most is ott ül, szorgalmasan pecsételgetve a papírokat, s elégedetten mosolyog magában. Aztán ha az utolsó tápiószentbaktai hivatali pecsétet is rányomta az utolsó dokumentum utolsó oldalára, akkor talán történik valami. Akármi.
De addig csak a pecsét tompa, monoton puffanásainak hangja tölti be az épületet, Tápiószentbaktát és az egész világot.

Vissza a tetejére