75 nap, 15 óra, 23 perc, 05 másodperc


Weöres Sándornak, mintha már nem lennék

 

Ez nem is macska, hanem nyúl. A lába. Szürke, tömött a szőr, közte hosszabb, világosszürke szálak. A kulcstartóm pontosan ilyen volt, csak fehér. Érettségire elkoszolódott, féltem kimosni, nem a szerencse miatt, hanem hogy elereszt a karom, a szőr meg összefilcesedik. Aztán amikor már szaga lett, úgy gondoltam, hajsamponnal nem árthatok sokat, nem ártottam, egy darabig puha és illatos volt. Viszont sokkal hamarabb bepiszkolódott megint, biztos lemostam a védő faggyúréteget. Ha lábról nézem ezt a macskát, egészen nyúl.

Úgy is fekszik, oldalvást a csíkos paplanon. Fejénél egy könyv van, Vadásziskola, alatta M. L., a gyilkos, mégsem nyúl, az ennyi stresszt nem bírna fekve, az állatok megérzik a veszélyt. Például a kacsák is erősen hápognak, ha készülődik a vihar. Öreganyám egyszer levágta a legszebb gácsért, mert ordított. Ok nélkül ordított reggeltől fogva, hiába engedte ki a kertbe, engedte a kel közelébe, annak nem kellett se kel, se semmi más. Éjjel aztán kiderült, hogy potyára játszotta el a karácsonyi kacsát, az másnapra legalább ugyanúgy csöndben lett volna, mint így. Merthogy volt akkora vihar, öreganyám három hálóinget izzadt szanaszét a dunyha alatt. Várta, hogy bejön a gömbvillám az ablakon. A kacsa különben se karácsonyra való, mondta reggel mindenkinek.

Hoztam be kakaóport a macska mellé. Ford Madox Ford, így hívom a macskát hódolatból, ha szemét, akkor csak Ford, mint most, nyomul a cukros cuccra. Szeretem mokkáskanálból szopogatni, nem a szemcsés fajta, granulátum, attól kiráz a hideg, rosszul vagyok a granulálástól. Kegyetlen dolog, szétszedik, összenyomják, mindenképp erőszakos. Az én kakaóporom szelíd. Beveszem, rögtön adja magát a nyálban, hűvös, nyilván, mert van benne szőlőcukor. Mint a púder, olyan. Köhögnöm kell, a macska elmegy, köhögök, pedig vigyáztam, hogy ne aspiráljam. Apám orvos, tőle tudok műszavakat. A szerelmem meg mind volt katona, egyik mesélte, sorozás előtt páran tüdőre szívták, a szűrésen foltokat mutat, meg lehet úszni vele.

Be kell spájzolni néha ezt-azt. Másik nagyanyámnak kilószám volt otthon cukor, liszt, arra az esetre, ha gond lenne. Kértük, mondjon esetet. Hátha megint jön valami világvége. Apám nagy duzzogva dobálja ki a molyos zacskókat, akkor már minek, ha vége. Világégés, arra gondolt, de hagyja csak apám nyugodtan, neki molyosan is nagyon jó lesz. Erre a kakaóra ráfogtam, hogy tartalék, azért nem nyitom fel. Két éve vettem, emlék. Poén volt, neked adom, milyen vicces, pont a családneved a márkajelzés. Mintha nem értetted volna, néztél bambán, lebőgtem vele. Hagytam, hogy ott maradjon a hátsó ülésen, nem szóltam utánad, hogy a kakaó. Minek emlékből ötszáz gramm, mikor elég a felirat, úgyis az a lényeg, felnyitom, elszopogatom, közben, hogy macska nincs, rám tör a pánik.

Megnézem, milyen módokon történhet. Tippelni lehet, meteorbecsapódás, vulkán, napkitörés, a vulkán errefelé szerintem geológiailag nem indokolható, marad a másik kettő. Nem tippelek, egyik sem tetszik, különlegesebb kéne. Tűz, víz, az hozzátartozik, mondd egy ötévesnek, rajzolja le, minimum abból érdemes kiindulni. Fekete monitor, ülök előtte, nézem, mennek a másodpercek. Másik ablakot nyitok, elolvasok két cikket, felállok, kávét kívánok, nincs itthon Mokate, csak főzős, az nem kell, vastagabb zoknit keresek, hideg a reggel, sötét a képernyő, acélfehérek a számok. Semmit nem csináltam, elfogyott egy csomó időm, világvége visszaszámláló, azonnal bezárom.

A legutóbbinál azt mondtuk, oké, nem lesz könnyű megoldani, volt valami alapvető nehézség a kapcsolatunkban, de megoldjuk, hogy még mielőtt bekövetkezik, nekivetkőzünk egymásnak rendesen. Hogy hol, az elég kérdéses volt. Addig taktikáztunk, míg majdnem elszúrtuk a napot, azt hittük, van még negyvennyolc óránk, nem volt. Komolyan vettük a fenyegetést, és örültünk, hogy leveszik a vállunkról a terhet, döntenünk kell. Jól, szarul, nem ennek volt jelentősége, a döntést nem kívánta egyikünk sem a háta közepére. Nem lett vége, megúsztuk, minden maradt a régiben, a délelőtt viszont világrengető volt a barátnőm üres albérletében.

Megtervezhetnék pár dolgot, néhány apróság, amit mindenképp szeretnék. Ezeregy film, könyv, étel, azért sem vettem meg, hiába könnyen lerendezhető, intelligens ajándék, mert eleve frusztrált. Mi az, hogy el kell olvasnom, megnéznem, satöbbi, mielőtt meghalok. És mi van, ha nem sikerül, mind az ezeregyet, kizárt. Hát még így, hogy a maják, hetvenegy nap, az mire elég. Persze elhatározás kérdése, tekerhetsz bele valami finom kis csavart, és ezzel megváltoztatod. Nem megváltod, megváltoztatod. Eddig például tényleg nem érdekeltek a születésnapok, innentől nagyon nem mindegy, kinek mikor szakad el. Hány éves is leszel, mindig azt mondod, a tested olyan, mint egy százévesé. Velük mi lesz, kiknek nevük a ruhájuk, fejüket szárnyuk alá rejtik, visszabújnak álmaikba. Jól teszik, bújjunk csak el, legyen ez a terv.

Mindenki tud százéves lenni, én negyvennégy leszek. Nézem a világvégét a neten, megint egy állat. Úgy kezdődik, hogy És megtörtént, amire senki sem számított. Szép, szabályos világvége van, megformálva képileg. Megy a videó, várom, ebből meg mi lesz, miről maradtam le megint, hogy nem tévézek meg nem olvasok híreket. Már romba dőlt egész Budapest, vannak jó nagy hasadások az aszfalton, aztán egyszer csak Webgalamb emailmarketing szoftver. Lenyűgöz, kimondom, mondd ki, verssornak megteszi, annyira dallamos. Csalódtam persze, az ablakomból messzire ellátok, amott is állnak még a házak, és hát a net, minimum akadozna, ha tényleg történt volna valami. De nem történt. Sosem történik.

Vissza a tetejére