– Nagy szeretettel üdvözlöm a nézőket A világvége és a tudományok című dokumentumfilm-sorozatunk évadzáró műsorában, és külön tisztelettel köszöntöm vendégünket, akit vélhetőleg senkinek nem kell bemutatni. Professzor úr, ön igen elismert és népszerű vaginakutató, illetve sámán. Doktori értekezését A csiklók tündérmeséjének komparatív analitikájából írta. Később habilitációs előadását A hüvelyi orgazmus kulturális metaforáiról tartotta, ám az átütő sikert végül mégiscsak az ejakuláció praecox intertextualitásáról írt, sokat vitatott könyve, A szöveg fallosza hozta meg. Most, hogy már-már minden nyilvános fórumon a közelgő világvégéről beszélnek, Ön mit gondol, a vaginakutatás jelenlegi állása szerint milyen esélyeink lehetnek a túlélésre? Esetleg nem gondolt arra, hogy a maradék időt a fallosszal kapcsolatos kérdéseknek szentelje?
– Nézze, a falloszon, bármilyen sovinisztán is hangzik ez most sokak számára, egyszerűen nincs mit kutatni. A fallosz vagy van, vagy nincs. Ejakuláció vagy van, vagy nincs. Ám ami az említett világvégét illeti, természetesen számot kellett vetnem a lehetséges forgatókönyvekkel. Hozzáteszem, már fiatal egyetemistaként is kutattam a vagina nyelvfilozófiájának strukturalista és történeti vetületeit, így egyszersmind a refrénszerűen visszatérő problémát, tudniillik hogy mi az élet, a vagina nélküli élet értelme. Emiatt persze csakhamar filozófusnak kezdtek nézni, pedig csak normális akartam maradni – egy nővel. Végül be kellett látnom, hogy a normalitás egy falloszimádó társadalomban csak a fallikus hatalom akarását jelentheti: pénz, hatalom, rang, és ami ezzel jár: a vagina. Én viszont, hogy úgy mondjam, csalni akartam. A végéről kezdtem az egészet; felmásztam a létra tetejére, majd eldobtam, és beszélni kezdtem arról, amiről mindeddig csak hallgatni lehetett. A kérdések kérdése így hangzott: mi a vagina? Miért van egyáltalán vagina, nem inkább a semmi? Kutattam az élet nyelvileg artikulálható értelmét. A nyelvben rejtekező kopula (a vagina), a valaminek valamiként lenni értelmét. De csak a sámánutazásaim és -utaztatásaim tapasztalatai alapján jutottam arra a következtetésre, melyet Örkény egyik novellájában így fogalmazott meg: „mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.” És akkor megértettem, hogy a semmivel és a vaginával való foglalkozás egy és ugyanaz. Ha az ember gondolkodik, egészen biztos, hogy nincs a vagina közelében. Márpedig van-e nagyobb kihívás a gondolkodás számára, mint megérteni a nemlét ellentétét? És van-e nagyobb kihívás, mint megérteni, hogyan volna lehetséges örökké a vagina orgazmusának misztériumában maradni? És ahogyan teltek az évek, egyre érzékenyebbé váltam minden iránt, aminek a legkisebb köze is volt a semmihez, illetve a vaginához. Belevetettem magam a tudomány mesterséges méhébe, és szinte magzati pózban kutattam esztendőkön át a filozófiát, minden idők legtitokzatosabb asszonyának rejtelmét. Mint ismeretes, tanulmányaimban szisztematikusan kimutattam, hogy az a feltevésem, mely szerint minden megértés egyszersmind megtérés és aspektusváltás, nem csupán helyes volt, de sokkal messzemenőbb következtetésekhez is vezet. Hiszen gondoljon csak bele, hogy a hosszú évtizedek alatt mennyiben hasonul egymáshoz egy házaspár, ha csakugyan valódi párbeszéd zajlik közöttük. Következésképp: amennyiben a filozófia egy nő, úgy a filozofálás olyan tevékenység, mellyel egyszersmind a nőiességet és nőiséget is meg akarjuk érteni. Megérteni mindent és semmit. A filozófia két oszlopa. Két női láb – és ami közötte van. Az egyetlen örök filozófia tehát Don Juané. Vagy ahogy én hívom: a vaginafilozófiájáé. Mindenekelőtt Thalészé. Egy hideg, frigid vaginával. Aztán Hérakleitoszé. Aki azóta is a szenvedélyek legrettenthetetlenebb tisztelője és áldozata. Az egyetlen konklúzió számára: az öngyilkosság. Fejest ugrani egy vulkánba. A boldogságba. Aztán elégni. Ugyanez, csak másként: Faust. Aki számára Mefisztó és Margit voltaképp egy. Vagy Orfeusz! Aki nem tud ellenállni az intellektuális kíváncsiságnak, és végül inkább a gondolataival házasodik, majd álmában nimfák álruhájában szétmarcangolja a lelkifurdalás. Carmen és Don José! Amikor José rádöbben, hogy Carmen iránt érzett szerelme bár viszonzásra talált, ez a szerelem nem az egyetlen, csupán a lehetséges világok egyike, tehát metafizikátlan, profán és esetleges, az első aktus után inkább megöli. Éppúgy, ahogyan Wozzek is bosszút áll Berg operájában a hűtlenségért, jóllehet ő már önmagával is végez. És ha már itt tartunk, nem felejtkezhetünk meg a vaginakutatás minden idők legtragikusabb prófétájáról, Ödipuszról sem! Bartók Kékszakállú hercege később nem véletlenül őrzi oly féltve titkait; de még mindig túlságosan romantikus és optimista. Nem folytatom. Láthatja, hogy amióta gondolkodás van, azóta egyértelmű, mi között kell választani: Szókratész házassága vagy Szókratész védőbeszéde. A világtörténelem tanúsága szerint a házasság helyett, tehát a vagina uralma helyett: a fallosz vágóhídját választottuk, és a velejáró szüntelen apológiát. Nézze meg Jézust a kereszten! Bár talán ő volt az első és utolsó igaz feminista, a papok százezrével temetik azóta is élve a boszorkányokat, és mindent, melyen a vagina fénye akárcsak megcsillant. Nem véletlen, hogy egész kultúránk alapjaiban egy olyan szerződéshez hasonlatos, melyet valamiféle aszketikus, felettes én kötött az örökké tartó rossz közérzettel. És nem véletlen, hogy most, amikor a világvége már a küszöbön áll, fokozott érdeklődés mutatkozik a vagina eszkatológiai, megmentő ereje iránt.
– Sokak szerint az Ön gondolatai egy apokaliptikus szexhullámot, mi több: egyfajta második szexuális forradalmat mozdítottak elő. Hogyan értékeli az egyre gyakoribb ún. gerilla-orgiákat, melyek a legváratlanabb helyszíneken és rendezvényeken robbannak ki szinte egyik pillanatról a másikra?
– Mint minden tudományos eredménynek, az én gondolataimnak is van egy vulgárszexista értelmezése. Számos kritika jelent meg arról, hogy voltaképp a szakma szégyenfoltja vagyok, egy egészen közönséges szexista, perverz – középszerű gondolatokkal és még középszerűbb stílussal. Ezekkel nincs mit kezdeni. Azt hiszem, minden lehetséges módon elhatárolódtam az írásaim vulgárszexista olvasataitól. Ugyanakkor be kell vallanom, a lelkem mélyén roppant szórakoztatónak tartom az ilyesféle polgárpukkasztást.
– Ha a legutóbbi parlamenti közvetítésre gondol, professzor úr, nos, azt hiszem, egyenesen a televíziózás forradalmasítása volt. Sajnos azonban nincs most időnk mélyrehatóbban foglalkozni ezzel, tehát inkább térjünk vissza a világvége lehetséges megoldásainak vagina szempontú tárgyalásához. Ön miben látja a lehetséges kiutat?
– Mint említettem, a fallosz világuralmának véget kell vetnünk. Meg is mondom, miért. Feltéve, hogy mindebből még nem következtették ki a kedves nézők. Ha a filozófia, a voltaképpeni gondolkodás egyetlen komoly tárgya a vagina, úgy kénytelenek vagyunk belátni, hogy vagy végérvényesen nővé kell válnunk, vagy átengedjük laboratóriumainkat és könyvtárainkat, munkahelyeinket és játszótereinket, egyszóval mindent: a nőknek. Igen. Miért is ne engednénk a nők közelébe mindazt, ami elvileg róluk szól? Miért is ne engednénk saját vaginájuk, saját semmisségük kísérleti terébe őket? Hogy úgy mondjam: miért is ne engednénk végre a vaginát magát szóhoz jutni?
– Ne haragudjon, professzor, hogy közbevágok, de nem tart attól, hogy a nyelv születésétől fogva túlterhelt a fallogocentrizmus minden előítéletével, tehát eredendően soviniszta szerkezetű?
– Nagyon jogos észrevétel. Éppen ezért hangsúlyoztam már a Világ vaginái, egyesüljetek! című kiáltványomban is, hogy az egyetlen lehetőség, amellyel a fallosz uralmát megállíthatjuk, ha az egész kultúrát, úgyszólván, elölről kezdjük, és végre lecserélve az apanyelv vak formalizmusát, egy vagina alapú, egy vagina nyelvű kultúrára váltunk.
– De hogyan képzeljünk el egy ilyen nyelvet?
– Természetesen amorálisnak.
– Vagyis?
– Képzeljen el egy olyan kultúrát, amelyben az egyes interakciók nem logikus, racionális megfontolások mentén zajlanak le, hanem sokkal inkább intuitíve. Ehhez persze az egész mai értelemben vett beszédet nélkülöznünk kellene. Ezáltal megszabadulnánk az artikuláció fáradalmaitól, és helyette minden tág értelemben vett erotikus stimulációt a fizikalitás és pszichoakusztika terébe utalnánk.
– De hiszen ez maga volna a teljes anarchia, vagyis minden eddigi értékünk átértékelése! Professzor úr, maga a dinoszauruszok koráig építené le a kultúrát?
– Nagyon érdekes, amit mond. Én viszont ugyanígy érzem magam, mihelyst kilépek az utcára, vagy épp csak bekapcsolom a tévét. Talán nem a homo sapiens előtti korok vérengzése miatt rettegünk nap mint nap? Hogy vajon épp melyik impotens diktátor lő ki bolygónkra egy atombombát? Vajon nem pont ez a világhatalomra jutott kielégületlenség az, amely ha másként nem is, de erőszakkal fogja Földünket a semmivel egyenlővé tenni anélkül, hogy egyszer is elgondolkodna azon, miért van egyáltalán a létező? Vajon az örök béke esélyeire nézve van-e reménytelibb út annál, minthogy végre elölről kezdjünk mindent, és hagyjuk, akárcsak egy jégkorszak vagy özönvíz után, hogy a test bűnös emlékezete eltörlődjön az emberek csontjaiból; hogy a vagina végre újrateremtse önmagát a semmiből? Egészen biztos vagyok benne, ez a teremtéstörténet nem a szemüvegeknek szólna. A vagina geneziséről ugyanis nem szólnának könyvek; hiszen nem létezne sem írás, sem bűn, sem pedig történelem. A vagina édenkertjében, mely egyszersmind az agy jobb és bal féltekéjének tökéletes harmóniája volna, nem beszélhetnénk semmiféle linearitásról. Nem tartanánk sehová, illetve ha mégis, a világ vaginája egyetlen lüktetésével elnyelné a mindenséget, hogy aztán ismét felrobbanhasson. A nők ezekben az új galaxisokban éppen ezért már nem csupán aprócska falloszokat jelentenének, melyek köré az irodalom megteremtené a nőt mint olyat, hanem egyenesen ők volnának minden isteni gondolat legeslegelső mozgatói. Amivel persze nem azt akarom mondani, „tessék a Vatikánt bordéllyá alakítani”, de azt igen, hogy szigorú értelemben csakis a vagina lehetne az egyetlen hiteles teológia foglalata. Gondolja végig bátran! Ez volna csak az igazi kopernikuszi fordulat. Ha az ősi, mágikus rend hierarchiáját végérvényesen a feje tetejére állítanánk: a nő volna a tiszta lét, a férfi a tiszta semmi, mely számára nincs valamivé válás. Ami pedig maradna, az vagy az örökös kétségbeesés, vagy pedig a totális kiszolgáltatottság. Ez a vagy-vagy bizonyítja az én filozófiám számára a házasság egyetlen metafizikai érvényességét, ha tetszik, szentségét.
– Ezt nem egészen értem. Talán a nézők sem tudták most követni. Mi is fog történni velünk, férfiakkal?
– Nos, ha már túl volnánk ezen az egészen, ha már ez a várva várt utolsó megváltás bekövetkezett volna, biztos vagyok benne, hogy nem jutott volna ilyesmi az eszébe. Már csak azért sem, mert akkora már semmilyen kérdés nem fog az eszünkbe jutni. Úgy fogunk élni, mint a tiszavirágok, tudja? Boldog papucsállatkák, akárcsak egy kozmikus orgazmus parányi, szinte láthatatlan szikrái. Na, mit szól hozzá?
– Professzor úr, ha jól értem, minden mondata mögött ott bujkál a dilemma. Vajon az egész szellemtörténetben – tehát a társadalmi nemek konstrukciója és a tudomány erkölcse mögött – voltaképpen nem a nőtől és nőiességtől való félelem munkálkodott-e a gondolkodás első pillanatától kezdve? Így kénytelen vagyok rákérdezni, milyen a viszonya a sokak számára aggodalmat keltő, egyre csak gyarapodó női rajongóival?
– Még nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem férfiak-e. A viselkedésük kísértetiesen hasonlít az őskeresztények és keresztes lovagok ikonográfiai megjelenítéseihez. A probléma azonban az, hogy egyelőre nincs jobb megoldásunk. Kénytelenek vagyunk írni és beszélni minderről. Ezért is van szükség ilyen ultimátumokra, mint például ez a mostani világvége is. Mert minden ilyen és hasonló határidő előbb-utóbb szótlanul kezdi el mardosni az embert. Nagyon bízom benne, az elkövetkező néhány ezer év már elegendő lesz arra, hogy megértsük, nincs fallosz. És vagina sincs, csak Isten végtelen és abszolút orgazmusa.