Ki fog csettinteni?

 

Az árván csatangoló gondolatnál nincs szomorúbb látvány, még azt sem tudja, hogy milyen intelligenciából fakadt, de abban biztos volt, hogy helyet kell találnia magának egy földi agyban, az eleve elrendelés törvényei előtt fejet kell hajtania, sorsának kimenetelét viszont senki sem szabta meg előre, nem lehetett tudni, hogy milyen társaságba kerül, a dühöngők agyonverhetik, vagy csak kiherélik, ha netalán kétségekkel felvértezve próbálja mellékvágányra terelni a kialakult rendet, persze a jóságosok közé is kerülhet, ahol rózsaillatból épülnek a falak, és a meghaladott gondolatok kriptái előtt őrök vigyázzák a bentiek álmait. A csatangoló gondolat nem várhatott tovább, félő volt, hogy árnyékot növeszt, és jaj, az árnyékoknál kegyetlenebb fenevadakat kitalálni sem lehet, ezek nemcsak dögevők, a gazdáikat is felzabálhatják, sötét lepleikkel betakarhaták a Napot, bilincset rakhatnak a mennyek kapujára, Isten csuklóját is körbetekerhetik, mindent magukévá tehetnek, ami volt, van és lenni lett volna hivatott. A csatangoló gondolat számára három lehetőség adatott: az emberben talál magának helyet, a gyermekben vagy a lapátnyélben. A lapátnyelet elvetette, várni kell még egy-két millió évet, amíg a tárgyak is élőlényekké nemesülnek. Az emberszabású lények jól kiókumlálták, hogy mindenre sort kerítenek egyszer, de a fokozatosság elve a Mindenségből fakad, ezt betartani a legszentebb földi követelmény, mert ha egyazon időben oldódna meg a kerék, a teremtés, az evolúció és a létformák kezdete és végső kimenetele, az élményzuhatag hatása felmérhetetlen pusztulást okozna az agyban, az a tízmilliárdnyi agysejt egyszerre pusztulna el, egyszerűen kiszikkadna az agy, és akkor mi végre találta ki valaki vagy valami a létezést? A gyermeket választotta, kevesebb árnyék volt benne, talán azért.

Másnap az iskolában a gyermek felnyújtotta a kezét. Tanító bácsi, kérem, mondani szeretnék valamit. Mondjad, fiam! Én nem létezem!

Na, mondta a tanító, na, na. Tanító bácsi, kérem, a tanító bácsi sem létezik, a gyermekek sem, a padok sem, az utcák sem, a házak sem, a falu sem. A Semmi. Ennyi van. A Semmi van. Na, na, mondta a tanító, na, na. Mert ez nem a mi jelenünk, tanító bácsi, kérem, ne tessék haragudni! Ez valaki másnak a jelene, nem a miénk. És nekem megadatott az igazság felismerése, és az is megadatott, hogy tegyek róla. Én ha csettintenék, tanító bácsi, kérem, ha csettintenék, eltűnne a tanító bácsi, eltűnnének a gyermekek, az iskola, a falu, eltűnne minden. Én is eltűnnék, tanító bácsi, kérem. Én is. Akkor mi legyen? Csettintsek?

A kislányok sírtak. A kisfiúk is sírtak. Nem, nem, ne csettints, kérlek, ne csettints, fiam, mondta a tanító. Ti, többiek, menjetek haza, te pedig gyere velem! Kézen fogta a gyermeket, mentek. Az úton nem hangzott el egy szó sem. Beszélgethettek volna közömbös dolgokról, csakhogy nem engedte az illem. A Gyász is mellettük haladt, feketében. A szülők nem voltak otthon, csak az öreg. Ült egy lócán, onnan nézett előre. Ha felröppent egy madár, követte az útját, ha nem röppent fel, továbbra is csak előre nézett. Adjon Isten! Adjon Isten! Baj van? Dehogy, mondta a tanító, mi baj lenne? És a gyermek? Ja, a gyermek? Hát, a gyermek, szóval, a gyermek, hát, kérem szépen, ugye, a gyermek csettinteni szeretne. És akkor mi lesz, kérdezte az öreg. Hát, ez az, kérem szépen, hogy akkor mi lesz, így a tanító. Figyeljen, mondta az öreg. A háborúban ráléptem egy aknára, az egyik lábfejemet leszakította egészen. És akkor mi lett? Semmi, mondta az öreg. Visszanőtt. Mi ilyenek vagyunk. Most már érti? Persze, mondta a tanító. Adjon Isten! Adjon Isten!

Másnap az egész falu népe már hajnalban ott állt a ház előtt. A tanító is ott volt, a kislányok is, a kisfiúk is. A harangozó félreverte a harangot. Az emberek ünneplőruhába öltöztek. A férfiak begombolták ingük legfelső gombját is, az asszonyok megfésülködtek szépen. Szemükben nem volt sem hit, sem remény, sem félelem. Vártak. Szótlanul, türelmesen. A gyermek kijött a házból, megállt az udvar közepén. A szülők nem mertek előjönni, az öreg ott ült a lócán. Madár sem rebbent, lélegzet sem hallatszott. Van olyan csend, amelyik csendebb a csendnél.

Nem fogok csettinteni, mondta a gyermek. Egyszer valaki biztosan csettinteni fog, de az nem én leszek. Maguknak szerencséjük van. Nálam rózsaillatból épülnek a falak, és meghaladott gondolataik kriptái előtt az én őreim vigyázzák a maguk álmait. Értik?

Persze, mondták az emberek. A kriptát értjük, csak az álmokat, az álmokat nem nagyon értjük, merthogy nekünk már nincsenek álmaink, és akkor kinek az álmairól van szó, fiam, ezt mondd meg nekünk.

Vissza a tetejére