túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen

 

túróvá alvad

 
               a tejút

verset motyogok szomorút

könnyebb hogy mások már megírták

hordom hát mint állat az irhát

 

mert hogyha second hand a búbaj

lakályosabb semmilyen újjal

össze nemigen mérhető

egyszerű ez és érthető

 

mint föltett lemez nekem jajgat

és mikor hallgat bennem hallgat

és jönnek mind az összes költők

tört szívűek követelőzők

 

citálom őket megidézem

gyűlnek rajtam mint légy a mézen

dögön a féreg tiszta éhhel

nincs semmi más mi ezzel ér fel

 

hiszen ha second hand a bánat

csak jön és megy és köd utánad

köd előtted mert rendje így van

torkon lecsorog gyöngyszín-hígan

 

túróvá alvad a tejút

verset motyogok szomorút

másnap még sajog aztán vége

nos ennyi csak

 

végül is megérte

 

 

és hősünk éppen


               feljajdul az éjben

és emberszagú párnájába bömböl

később ijedten persze s tetten érten

pislogni bír csak nincsen magyarázat

mert így megy ez mert rárogyott a semmi

picsogást hozva unt kísértetlázat



és csatangol a felhőtestű pesten

vagy bárhol máshol odakinn az utcán

és kozmikus malőrök között bóklász

galambok vére színezi a fákat

kávézaccban meg konfetti tavalyról

mindegy mi van mert jön mert megy örökké

csoda-e hát az ember ha elfárad

gondolja hősünk immár megnyugodva

belegázolva síkos pocsolyákba

 

 

elfelejtem hogy


                mit szerettem benned

visszhangot látod nem versz bennem többé

nincsen több soha és nincs több örökké

csak a gödör – a lenyomat mit tested

 

a matracon hagyott több éve már ennek

szörnyű tudod hogy így válsz bomló köddé

s nevetséges: számít hogy számítottál

s elfelejtem hogy tudtam ami voltál

 

 

A kávéházba tévedt ismeretlen

 

               feketét rendel, felmarja a torkát.

Puhakalapját vastag por lepi, rossz inget hord és sörpecsétes orkánt.

Holdkóros ez, poéta, filozófus, a boszorkányos főpincér már pedzi,

Akik nevükben élnek, egy azokból, uzsonnája meg telefirkált cetli,

Álmokkal rajta s régi sebhelyekkel, pár rossz rímmel, ami senkinek nem kell. S mihez kezdhetne bárki is ezekkel.

 

Csillárok fényét, tükörből a képet szembogara zavartan elnyeli,

Cigarettjének goromba a füstje, szállna a füsttel, s persze nem meri.

Innen ő magát régen kiutálta, halálba menne, s halni sosem kész,

Árnyéka sincsen, mi szüksége rája, szívén vastagon nőtt nemes penész,

fantom csupán és önmaga lidérce, imbolygó képzet – s nincs a nőkre pénze. S az is minek. Legyint csak az egészre.

 

A kávéházba tévedt ismeretlen apróval fizet, szótlan távozik.

Kétszárnyú ajtó nem állja az útját, nem várják kinn, keres majd egy mozit,

Gondolja halkan, hogy megáll az utcán. Elnézi mások illó életét,

Beléjük oson, tán az melegíti, amíg sorsokat vetít majd a gép.

S tervez verset: a mozi mint az élet, vetített kép, ragyog, de sosem éled. S a Mozigépész csak hülyíti a népet.

 

(Ripacsnak gyönge, prófétának gyáva.

Restelli azt is, ami sosem volt.

Szólni ha nem bír, be nem áll a szája.

Ruhát cserél naponta és modort.

Ma kávéházba tévedt ismeretlen.

Vissza a tetejére