amíg a sebek…, segédigék, ahogyan a fák

 

amíg a sebek

 

az ínyemen

minden étkezésnél felfakadnak újra,

és csak az a szűnni nem akaró,

csillapíthatatlan, világot betöltő

zsibbadt lüktetés van,

„az idegek gyulladása”,

amíg

a száj a szív,

a viszontlátás fájdalma,

kábultan

hiába öblögetlek ki magamból,

ha...

– tanítottál volna meg tűrni! –

legalább, amíg folyvást vissza-

visszaemlékeztetsz hiányodra.

 

 

segédigék

 

a hátam kivételesen egyenes,

bár nem jössz, a magabiztosságot tartom

magamon, és akkor sem bújok bele a pulóverembe, ha fúj a szél,

amíg a busz a sarkon be nem fordul.

az utat akkor vágják át.

a kócos hajamat a fülem mögé tűröm,

lyukasztani persze most is elfelejtek.

közénk egy nem létező világ

feszül,

a semmi,

minden kanyarnál egyre jelentőségteljesebb lesz.

megkapaszkodom, bár tisztában vagyok, úgyis el fogok esni.

aztán leszállásnál csak a segédigék

maradnak,

a piros lámpánál (szokás szerint túl korán léptem le)

felharsanó dudák,

egy kellene, egy muszáj

rezzent össze,

a bent rekedt vallomás csöndje,

és olyankor, tudom, a pulcsi is kevés.

 

 

ahogyan a fák

 

ne legyenek mások,

számodra akarok megint ismeretlen lenni,

hogy százezerszer érinthess meg újra,

mielőtt végleg utamra.

addig is fokozottan jó kislány leszek,

ígérem, mint a pirosló cseresznye (emlékszel a nyáron…?)

nem mosolygok vadidegenekre sem,

hogy árnyékarcom szürkeségét cirógassák,

akár az eltévedt novemberi napsütés.

nem vigasztalnak,

és te már megszoktad,

másnak, hogyan is adhatnám

kölcsön a szomorúságomat,

méltósággal viselje?

előbb bele kell tébolyuljak,

alázattal, tettetett hűvösen,

ahogyan a fák levirágoznak.

Vissza a tetejére