Part

Lehunyom a szemem, és akasztott embereket látok.

Az antennákról víz csorog, mama diabetikus

cipőben suhan a sírok között.

Szelíden nézlek, ahogy próbálod lehúzni a sliccedet.

A telefont gyorsan

teszem

le.

Nem akarom hallani, hogy szeretsz.

A hó majd leszaggatja az antennákat,

és tizennyolc éves leszek.

Fekete-fehér

Isten épp nincs a szobában

felöltözök

– bugyi melltartó az a kurva kapocs póló nadrág converse

(meddig rongyolódhat egy cipő ahhoz, hogy az áprilisi por se ragassza a lábamhoz?)

civilizáltfehér papírra civilizáltszürke ceruzával írok

anélkül hogy rád néznék

anélkül hogy egy szót szólnék hozzád

a szekrényen szúrágta virágok bomlanak

a tekintet eltéved rajtuk

– mint egy csöndes veszekedés valakivel ahol a jeges zokogást csak a járda lüktető erezete tartja vissza

hideg van az eső prédára les

viszek esernyőt ne foghassam másra ha sírok

anélkül hogy rád néznék

anélkül hogy egy szót is szólnék hozzád

Három nap a pokolban

B. K. M.

Azt hiszem, ezt egy pornófilmben láttam legutóbb –

Ülsz a középkori ívek alatt,

A boltozatos verseket ott tartod az öledben,

És az arcodra élvezik a költészetet.

Bólogass!

Érts egyet!

Ők a nagyok, te pedig kicsi vagy,

És van köztetek két szemüveglencse meg pár év.

Azt merik mondani neked,

Hogy

Fölösleges.

Szóval csak annyit akartam mondani, hogy

Hunyd már le a szemed egy pillanatra!

P. P.

Két vétek között kifeszül a menny.

A végtelen sűrűbb a zártságban, és ez megijeszt.

M. P.

Nyomokban embert tartalmazok.

Második este

Azért írok istenekről, mert az istenek mi vagyunk.

Cigarettaízűek a szavaid, de nem baj,

Mert az enyéim is azok.

Szóval csak annyit akartam: hogy

Itt nyugszunk, vándor, vidd hírül,

Nem cselekedtük meg, amit megkövetelt a haza,

De meghaltunk érte. Ennyi már csak elég!

Madárijesztő-testvérem vagy,

Két szőlődombról integetünk egymásnak.

De mi lenne, ha elhagynám egyszer a vidéket?

Itt én nem nyugszok, vándor.

Ne adj rólam hírt komoly férfiaknak,

Akik éles szikékkel boncolják fel azt,

Aki egy fél-tépett hűvös hajnalon mászott ki belőlem.

Csak beszélj rólunk a szabadoknak,

Meg azoknak, akik még nem azok.

Szeretlek, testvérem időn és téren át.

Szeretlek, mert

Te átugrottál egy árkot,

Én pedig szaladok utánad, mert ér a nevem!

(Füst)

A cigaretta karcsú vigasza körül

Libegünk mindahányan.

A Föld forog, mi forgunk, az égbolt is forog

(bementem tegnap cigit venni),

csak az a parázsló kis szál,

az örök.

Harmadik este

Elszavalnak engem is?

(Képzeld el:) ott ült egy mentakék tanteremben,

és szavalta a verset, amit nem, nem, nem, nem ért.

És most azt akarja megmutatni, ami nem az övé.

Mit mentesz meg ebből?

A kereszt alatt vasszegeket átkoz egy kovács özvegye.

Nem kovács!

Ács volt, nem kovács. Semmi vagy, meg faforgács,

Nem dönthetsz Semmiről!

Semmi vagy. Semmit sem keresek Sárváron, ez csak egy vers.

Te nem vagy az én első versem.

Te vagy három nap, meg két pillantás a széklábak alatt.

Ha erre azt mondják: szar, akkor basszák meg!

Vulgáris vagyok.

Semmi vagyok.

Senki.

Ma meghal az isten, de

Meg kell találnunk a Volt és a Van birodalmát.

Nagypéntek

Mindennapi reményünket vedd el tőlünk ma!