Gyónástitok

 

Majd egy évtizede dolgozom a regényen, amelyet a családom történetéről írok. A munkával töltött néhány hetes vagy néhány hónapos ciklusokat hol hosszabb, hol rövidebb „íráskerülő” időszakok szakították meg, két éve mégis elkészültem a mű első változatával, summájában ezerháromszáz oldallal. Az átírás-újraírás során a szövegmennyiség harmadát szándékoztam kihúzni. Ami a szövegkurtítást illeti, azzal tervszerűen haladtam.

Jelenleg megint nagyrévi tanyámon telnek napjaim. Renováltatgatom a „birtokot”, s szabad pillanataimban a kéziratot olvasom. Hol elégedetten, hol éppen ellenkezőleg. Egyik délután, amikor az udvaron guggolva vájdlingban mosogattam, mert a mosogató szétszedetten pihent, rádöbbentem, alighanem azért gördít a sors annyi akadályt regényem elkészülte elé, mert egy szükségszerű tettet nem hajtottam végre. Hiányzik hozzá belőlem az elszánás. Még mindig nem tökéltem el magam, hogy megteszem azt az írói gesztust, amely az egyedüli oka-indoka lehet a mű létrejöttének. Ahogyan nem divatból vettem tanyát harminchárom évvel ezelőtt, családregényt sem divatból kezdtem írni. Utóbbinak két vezérmotívuma volt. Egyfelől górcső alá akartam venni családom és a holokauszt viszonyát, másrészt saját viszonyomat a családomhoz. Mindkét vizsgálat töredékesre sikerült. Mindkét esetben azért, mert hiányzott, s még mindig hiányzik az eltökéltségem, hogy megvizsgálom, hogy elmondom, hogy bevallom. Gyakran gondoltam rá, amikor messze szakadtam a regénytől, Isten tán nem is akarja, hogy elkészüljön, különben nem gördítene annyi akadályt elém. Felvetődik a kérdés: vajon nem büntetésből teszi-e? Amiként Odüsszeuszt is hátráltatták az istenek, hogy hazataláljon. Vajon nem azt várja-e türelmesen, hogy végre megtegyem?

A magyar irodalom nem vallomásirodalom, állítja Pilinszky. Tegnap könyvespolcjavítás közben akadt kezembe egy kötete. Aztán az éjjel vele álmodtam, pedig már régóta nem. Furcsa, hogy milyen tudatalatti folyamatok bucskáztatnak el valakit a megvilágosodáshoz. Még a nyolcvanas évek elején, Pilinszky halála után kerestem meg Nádas Pétert azzal a kéréssel-kérdéssel, hogy lelki-szellemi mentorom elveszítését, valamelyest orvosolandó, nem fordulhatnék-e hozzá megfenekléseimben. Váltottunk akkoriban néhány levelet. Nem tudtam elfogadni – ma sem –, hogy az író óhatatlanul kiszolgáltatja hősét. A hőse modelljét. A színészethez vonzódtam, mert a színész önmagát áldozza fel játék közben, csakis önmagát tárhatja fel, az író ellenben bárkit, akárkit, a legközelebbi szeretteit. Nádas szép és értékes válaszlevelet írt, de nem igazán értette a dilemmámat. Ő igazi író. Nemcsak azért, mert a napjait mindig írással tölti. Velem pedig nemcsak az a baj, hogy nem ezt teszem. A mai napig nem tudtam túllendülni ezen a bizonytalanságomon. Pedig immáron az üdvösségem függ tőle.

Kora gyerekkoromtól zavarba ejtett az antiszemitizmus, és rossz érzéseket keltett bennem, de sosem tudtam eldönteni, hogy vajon a családom antiszemita vagy sem. Viszont szüntelenül foglalkoztatott ez a társadalmi kórság, s Eörsi Istvánnal kötött házasságomnak is ez lehetett a fő indítéka. Le akartam tenni a voksot. Az elszántságom valódi volt, a zsidó mivolthoz való „asszimilálódásom” ellenben ambivalensen sikerült. De legalább a saját habitusomon is megfigyelhettem a gyógyítható és a gyógyíthatatlan különbözőségeket. Abban, hogy a családregénybe belekezdtem, nagy szerepe volt Eörsi inspirációinak. Nagyra becsülte édesapámat. Főleg azért, mert öregkora ellenére is sok időt töltött az írógép előtt. István szemében ez már önmagában erénynek számított. Én viszont, szerinte, állandóan kibúvókat kerestem, hogy ne kelljen írnom, még gyereket is azért szültem. Meglehet.

Kétezer táján valaki névtelen levélben elküldte Istvánnak apám egyik színikritikájának fénymásolatát. A cikk 1944. június 22-én jelent meg Az ország című fajvédő hetilapban. A fénymásolat a Széchényi Könyvtárban készült. Az ismeretlen piros tollal aláhuzigálta a számára bántó mondatokat. István nyomban xeroxoztatott belőle, és postázta nekem Nagyrévre azzal az észrevétellel, hogy az aláhúzások nem tőle valók. Apám iránti tisztelete egyik percről a másikra összeroskadt. Nem csodálom. A cikk megjelenésének idején már három hete szállították a deportáló vonatok a vidéki zsidóságot a megsemmisítő táborok felé. Ahogy elolvastam a cikket, azzal áltattam magam, apámnak talán nem volt erről tudomása.

De ez, sajnos, nem lehetett igaz. Édesapám jól értesült zsurnaliszta volt. Kiváló tollforgató. Ügyesen eligazodott az igazság útvesztőiben: „ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes”.
Olvasom a regényemet, és tapasztalom, hogy bizony csínján bánok a főhősömmel, akinek apám a modellje. Én is úgy, akár ő: ha akarom vemhes… A kor antiszemita megnyilvánulásait mentegetők azzal szoktak érvelni, hogy Auschwitz előtt és után másként esnek latba a dolgok. Ebben van némi igazság. Csakhogy ez pontosan „aközben” történt. Márai Sándor, aki nem „tollforgató” volt, hanem író, azokban a napokban ezt jegyezte a naplójába: „Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettóházakat. Több mint kétszázezer ember él e borzalmas tömegszállásokon, s várja, hogy vagonban deportálják a lengyel telepekre. Látogatni nem szabad többé őket… E tömegszerencsétlenség nem érkezett váratlanul; mégis, senki nem hitte igazán, hogy bekövetkezhet. Méreteit, emberi jelentőségét e pillanatban felfogni sem tudjuk. A magyar történelem egyik legförtelmesebb fejezete minden nap, amelyet átélek.”

Apa cikke amúgy nem rossz. Még a „névtelen” által aláhuzigált mondatok zöme sem feltétlenül igazságtalan, szándékos ferdítések persze vannak benne, hisz éppen ebben áll a „tollforgatás” tudománya. A diszkrimináció, a kompromittáló tény azonban a cikk megírásának és megjelenésének az időpontja: 1944. június 22. Ez az, amire nincs mentség.

Én viszont még mindig keresem. Hogy megússzam.

És itt érhető tetten a második nagy fogyatékossága a művemnek. Ha a mondatok rosszak, ki lehet őket javítani. Ha fecsegős a szöveg, meg kell írni tömörre. Ez technikai kérdés. Addig kell csinálni, míg jó nem lesz. Mint a sportban. Egy olimpiai aranyért sok verejték hull.

De miért nem tudom megtenni? Miért nem tudom bevallani? Az ő bűneiket. Mi tart vissza? Mi kötöz gúzsba? Pedig így az egész irka-firkának semmi értelme!

A hetvenes-nyolcvanas években sok időt töltöttem Németországban, főleg Nyugat-Berlinben. Elképesztő és zavarba ejtő élmény volt – egyidejűleg sok más honfitársamnak is –, hogy a németek milyen monomániásan foglalkoznak minden művészeti ágban a második világháborúban játszott szerepükkel. Már-már idegesítő volt ez a szüntelen gyónás. De megérte nekik, mert mára szabadok. Fölszabadultak a múltjuk miatti nyomasztó bűntudat alól.

Nekünk, magyaroknak nincs bűntudatunk. Mi kollektív amnéziában szenvedünk. Még az efféle tudatosságra törekvő szellemi lény is, mint aminek magamat tartom, oly erős szálakkal kötődik egy társadalmi-családi közeghez, hogy a valóság fölfejtése közben tabukba ütközik. Tudva tudom első pillanattól kezdve, azért is akarom megírni ezt a könyvet, mert még senki nem írta meg, s valakinek végre meg kell tennie: egy középosztálybeli magyar család alakjain keresztül szembe kell nézzek a kórral – nemcsak az antiszemitizmusra gondolok –, amely katasztrófát hozott, s akár újra hozhat országunkra. És akkor majd egy évtizednyi „írok-nem írok” nyavalygás után kiderül, hogy hellyel-közzel kikerültem a buktatókat.  

Gróf Teleki Pálról jegyezte fel a népiekhez tartozó Kovács Imre, hogy amikor egy „beugratós” néprajzi kiállítást rendeztek (Magyarország térképén besatírozták azokat a területeket, amelyeket szerettek volna, hogy az állam kisajátítson), a kiállításra érkező földbirtokosok fölhördülésére a gróf azonnal bezáratta a kiállítást, s közölte a szervezőkkel, akiknek egyébként pártfogójuk volt, hogy „visszatér az osztályához”. Mármint az arisztokráciához. Mert elég okos volt ahhoz, hogy tudja, hiába álmodozik szívesen a földbirtokreformról, önmagában az mit sem ér, csakis a gyökeres változás visz előre. (De arra csak egy másik gróf, Károlyi Mihály volt képes 1919-ben, hogy saját földjét kezdje szétosztani. Meg is becsüli érte az utókor!) A társadalmi osztályokhoz tartozás tudata felülírja a kóbor reformvágyakozásokat.

Attól tartok, hasonló valahová tartozás gyöngít el engem is. Azt hittem, szabad vagyok. Azt hittem, hogy lázadó életformámmal sikeresen kiszabadítottam magam abból a közegből, amelyből származom.

Vége felé járok az életemnek. De jó lenne megbékélve szemet hunyni mindenek fölött! Egy családregény, Istenem! Remek történetek, nagyszerű alakok – az őseim, akikből következem. Miért nem elég? Alfa és ómega, a kezdet és a vég, a bölcső és a koporsó! Miért kell a skorpió mérges farkának tulajdon fejébe mérget fecskendeznie? De mi lesz velem, ha nem tudom megtenni? Ha épp azt nem teszem meg, amiért talán megszülettem?

Vissza a tetejére