Szenti Ernő: Időtest. Széphalom Könyvműhely, Bp., 2012

A költészet és a filozófia határvidékéről szól hozzánk a szerző tizedik, utolsó kötete. Versei, sorai elsőre Kassák Lajos avantgardizmusára emlékeztetnek: széttartó, távoli dolgok kerülnek egymás mellé a kötet egészét jellemző szimultán versekben. „Az olvasó jót nevetett a hátsó felét mutató éjszakán.” (Az olvasó másik arca) Szokatlan képzettársításokkal akasztja meg az olvasás folyamatosságát, ezzel irányítja rá a figyelmet a mondatban a mondottra, így éri el a versben időzést, és hívja párbeszédbe az olvasót a különböző dolgok egyidejűségével vagy az egyidejűségek különbözőségével. A képzettársítások nagyon távoliak, így a versmondatok összetartó ereje hiányos, a szöveg olykor inkább mondathalmaznak mutatkozik, nehezen érzékelhető a szövegszerűség, az egy tömbből faragottság, alig indokolható, hogy az adott sor miért éppen ott szerepel.

A kötet önértelmezése szerint önironikus és egyben öntükröző is, amelynek legfontosabb kifejezői az ars poeticák. „Amit az életből megtapasztalt, / azt mind belefogalmazta / hol az egyik, hol a másik versébe. / Rövid, de értékes gondolat, / hosszú, de érdektelen elmélkedés.” (Érzelmi hozzáállás) A költészet tehát az élettapasztalat rögzítése. „Töredékben feszengő végtelen.” (Érdekegyeztetés) „A határtalant is meghaladó végesről írj!” (Szereptanulás) A fogalmak József Attilát idézik, a költészet „határolt végtelen”, „véges végtelen”, amely azonban csak látszólag paradoxon, mert a műalkotás olyan, mint a gömb felszíne, térbeli kiterjedése határolt, mert véges elemszámból áll, de gyakorlatilag végtelen a jelentéslehetőség, a bejárható út, mert az olvasatok száma az időben nyitott. „A beszéd nyelvére lefordított csönd: művészet.” (Haditerv) A művészet sokféleképpen megfogalmazott alapellentmondása ez, amely valami olyat és úgy mutat meg, ami egyébként láthatatlan. Vagyis a szó eredeti, ógörög értelmében az esztétikai (aiszthészisz) jelenség titka az, ami érzékelhetővé teszi az érzékelhetetlent, mert tapasztaljuk, hogy megtörtént, ami lehetetlennek látszott, tehát mégsem volt lehetetlen. Beszélt a csönd, áradt a zene a lélekben, a fizikai hangok metafizikai jelentéssel telítődtek, nyelven túli nyelven szólt a szó.

Az oximoronok és a paradoxonok is mutatják, filozofikus költészet ez, nem a zeneiség, nem a forma, nem a költőiség, hanem a gondolat van a középpontban. Az aforizma, a bölcs mondás, egy rövid gondolatfutam a versszervező elem. „Nincs az életnek olyan naplementéje, / amikor ne kapna szót az istenhit.” (Temetetlen árok) A Szenti-vers szentenciagyűjtemény, amelyben a megállapítások alig vagy csak lazán kapcsolódnak egymáshoz. Rendkívül eltérő a versmondatok modalitása, mindegyik közlés más regiszterben, eltérő nyelvi közegből szól, a hangnemkeverés poétikai szabállyá erősödik. Ettől részben eltérőek az anaforás szerkezetek – ezek a kötet legjobb darabjai –, amikor az előismétlés kohéziót teremt, a felsorolás a teljes metafora fogalmi síkját rögzíti. (Az olvasó másik arca, Az anyaföld, Temetetlen árok, Búcsú a befelé figyeléstől, Azoknak se rossz, Végre akadt valaki, Hajnali sorsmonológ, Egyszer és mindenkorra, A belső világ hátsó udvara, Végrendelet helyett, Visszaszámlálásos növekedés.) A Násztánc tizenhat azonosítást sorol fel a versre, amelyből egy kiemelkedik, mert variációban másik helyen is szerepel (V.ö.: Szökőkút): „A vers föld alatt rekedt mennydörgés.” A jó vers tehát dörög, erőteljes, Arisztotelész Poétikájában a hatás neve a dünamisz, amelynek összetevői a teljesség, a váratlan és fordulatos, de mégis logikus következetesség. Jellemzője a fojtottság, a feszültség, az ellentét, a képtelenség, mert nyilvánvaló, hogy a mennydörgés nem rekedhet a föld alá, legfeljebb a földrengés morajlása feleltethető meg ennek, de az nem menny-, hanem földdörgés lenne. Tehát a kijelentés nem úgy igaz, hogy megfelel a valóságnak, hanem lényegét tekintve, költőien az, mert az igazság több és más, mint a valóság. A föld és a menny ellentétének hozzáértett jelentésében ember és Isten kerül kapcsolatba a költészet igazságában. A vers: ember és Isten, a föld és az ég feszültséggel telített, fojtott párbeszéde. „A vers ezüstöt csörget, csörren a hit aranypénze.” (U.o.) Hasonlóan versmetaforák sorozata az Apró léptekkel című is, a két szöveg motivikusan egymás variációs ismétlődésének tekinthető, amelyben a vers időtlen, egyszerre múlt, jelen és jövő, értelem és szív, életigenlő hagyomány, csönd, feltámadás, rend és törvény, égbolt, tisztaság, növekedés, féktelen és romolhatatlan szabadító. „A vers a szellem csúcspontja.” (Násztánc) „A vers a lélek legmagasabb rendfokozata.” (Apró léptekkel)

A kötet legfontosabb, mert legtöbbször ismétlődő motívuma a vers, majd ezt követi ehhez szorosan kapcsolódva a szöveg, a mondat, a szó és a gondolat. Gyakori a kiszólás, az önfelszólítás is: figyeld, írjad, jegyezd fel! Mivel mindegyik szöveg önreflexív, így a vershelyzet is megrendezettnek, stilizáltnak hat, ezért szerepelnek ilyen sokszor ezek a kifejezések. A költő a verset és a nyelvet az önmegértés kísérleti eszközének tekinti, ezért nem előre, hanem a megírás folyamatában találja ki és állítja be, hogy milyen pozíciókból, milyen nyelvi, szemléleti regiszterekből, milyen hangnemekben és értékszerkezetekben szóljon a szöveg. Mivel ez mindig változik, így soronként, mondatonként eltérő a vers világról és önmagáról alkotott képe, ezért ennyire kevert, öntükröző és szimultán az eredmény. Költeményei azonban mégsem lesznek immanensen kihagyásos szerkezetűek, mert a Szenti-vers mélyszerkezetét a folyamatosan változó, mozgásban lévő, menet közben is alakuló vershelyzetek határozzák meg, így itt a sorok között nem elhallgatás, hanem nyelv- és nézőpontváltás van. Ez az oka, hogy nincs egyetlen, homogén értékszerkezettel és tematikával leírható szövege sem, mert mindegyik sokféléről és sokféleképpen szól.

A filozofikus költészet középpontjában szükségképpen az életről, halálról, és ennek kereteként az időről való gondolkodás áll, ezért Időtest a könyv címe, amely az emlékeket, a személyiség nyomát őrzi. A létidő metafizikai alakváltozatainak metaforái a kötet további fontos motívumai: csönd, Isten és a hit. „A halál a csöndet fölülről lefelé nyomja. (…) Nincs az életnek olyan másodperce, / amikor ne járna hátránnyal a szeretet hiánya.” (Temetetlen árok) „Szabadságom forrása, / hitem pontos mása.” (Szószerinti idézet) Ehhez kapcsolódik még etikai kérdésfeltevésként a jó és a rossz megszemélyesített változata. „Merre van a kiút, ha a rossztól függ a jó további sorsa?” (A kő és a halhatatlanság) Jellemző nyelvi fordulata a „most sem az” kifejezés, ami a személyiség öniróniáját hordozza. Most sem ő az, aki időtlen, örök gondolatokat fogalmaz, aki a jövőbe lát, aki mérlegeléssel és méregkeveréssel éri el céljait, „aki döbbent / hallgatásával megszorongatta a csöndet.” (Az első kockadobás) De most is ő az, aki őszinte magához, akit nem érdekelnek az exhibicionisták, aki beletörődött, hogy nem híres, de aki mindig ember tudott maradni. „Most is az, akinek a gyarmatosított igazságok között felszökik a vérnyomása.” (Vaktérkép)

Jellemző stilisztikai, retorikai megoldása az irónia, amely olykor tragikus öniróniával párosul. Az értékbizonytalanság jelölője ez, ami a posztmodern legkedveltebb poétikai eszköze, amely eltolja magától önnön komolyságát, mert úgy véli, az immár avíttan korszerűtlen. „Az egyik iskolatársam felhúzott / csörgőóra mellett feküdt le, / nehogy elaludjon a lelkiismerete.” (Nimbusz) „Ahhoz, hogy tovább mehess, / tudnod kell, hol vált akuttá / a morális érszűkület” (Gyakorlóterep) „Segítséget felajánló tanácstalan.” (Végre akadt valaki) Az abszurd a képtelenség túlzásával érzékelteti a valóságban megtörténhetetlen nyelvi megtörténését, amelynek ereje éppen abban rejlik, hogy így mégis megtörténhetővé válik. „Csontkifolyó, befalazott villám, / októberre időzített orgonavirágzás.” (Közeli hozzátartozó) „Alighanem megjöttek a délibáb exhumálók.” (Kivételes helyzet) „Rácsapta a sivatagra az ajtót a porszem.” (Menekülés) A groteszk, mint Örkény Istvántól tudjuk, a fordított világ ábrázolása, gyakori eleme a logikai inverz, amely az átváltoztatással leplezi le a valóságban közvetlenül láthatatlan igazságot. „Téglában elrejtett fal.” (Közeli hozzátartozó) „Igen, a szög is menjen csak a saját feje után.” (A szomszédtól hallott történet) A valóságban fordítva van: elöl megy a szög, és csak utána a feje! – ha még nem gondoltunk volna erre. A kifordítás miatt gyakran társul hozzá tragikum és irónia, olykor mindkettő egyszerre. „A hulla udvariasan köszöntötte / a befogadó koporsót.” (Szószerinti idézet) „Gyere, megmutatom a halál legújabb játszóházát.” (Vizet és szappant kért) „Halál nélkül akart átmenni a túlvilágra” (Volt, aki látta) A hasonló hangzásból eredő nyelvi játék, a paranomázia is a posztmodern kedvelt retorikai alakzata, mert egyszerre lehet a nyelvi megelőzöttség tapasztalatának kifejezője, és a rájátszásos szövegközöttiség elindítója. Ady Endre mellett Örkény István, Kányádi Sándor és Hérakleitosz utalásokat találunk. „A költő cifra szolgáról írt, / nem Olgáról, nem a Volgáról.” (A teljesség grádicsai) „Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga” (Ady Endre: Hunn, új legenda) „Vannak vidékek, ahol, ha meglát / a halál egy temetőt, a lélegzete is eláll.” (Összefirkált papírlap) (V.ö.: Kányádi Sándor Vannak vidékek ciklus) A Hérakleitosz-allúziónál szükségképpen megjelenik a paradoxon is, méghozzá a kötet egyik legjobb, mert metafizikus versében. „Belülre került az odakint. / Lent is mindent a fent ural.” (Szószerinti idézet)

A példákból is jól látható, hogy a változó vershelyzetek költője ekkor érzi magát igazán elemében, mert itt szándékoltan a nyelvet akarja olvasni, hogy feltárja a mélyén rejtőző igazságot. Szenti Ernő költészetének poétikai leleménye abban rejlik, hogy a hétköznapi, elkoptatott kifejezések, köznyelvi metaforák, talált mondatok, megfigyelések áttéve, átírva más viszonylatba önértelmezővé válnak, kifordulnak magukból, elkülönböződnek saját jelentésüktől, és egyben valóságleleplező értékszerkezetekké alakulnak át. A kötet legjobb versei, sorai, az egyéni költői látásmód hordozói az ilyen filozófiai aforizmák, melyeknek poétikai ereje a váratlanságban, a szokatlanságban, az össze nem tartozó elemek egymásra illesztésében van. Olykor ezek a Weöres Sándortól ismert egysorosok képzetét keltik, mintha a Szenti-vers halmozott egysorosokból, egymondatosokból állna. „Emlékátjáró. / Torkig van a tenger / az irdatlan mennyiségű vízzel. / Piromániás villám. / Reggelig tartott / az álom és a valóság érdekegyeztetése. / Írjad! A sérült csönd önmagát látta el. / A rossz a rosszhoz segítséged nélkül talált el.” (Érdekegyeztetés) Éppen ezért aránylag nehezen olvasható, mert állandóan beleütközünk a nyelvbe, amely ezzel önmaga sokrétű értelmezési tartományára figyelmeztet, ami elmélyült szövegben időzést és nagymértékű interpretációs energiát igényel. (Egyébként a kötet, a záró vers kivételével, egyoldalasokból áll.)

Szenti Ernő költői szemléletét kétértékűség, ambivalencia jellemzi. Tudatosan kerüli az egyértelmű választást, mondván, minden ironikus, abszurd, groteszk, a jó vesztésre áll a rosszal szemben. „Előnytelen helyre akasztott jövőkép.” (Az első éjszaka) „Alig használt sártengeralattjáró eladó.” (A kő és a halhatatlanság) „Szirénázva érkező mentőötlet.” (Fellépés) „Szívizompacsirta.” (Búcsú a befelé figyeléstől) „Magára öltötte a rossz a jó álarcát.” (Kivételes helyzet) Ugyanakkor: „A hely, ahol élsz, az embert / a másik emberhez a hit viszi közelebb.” (A hely) Isten, a hit és a csönd, a gondolat és a vers metafizikai vigaszát a szerző olykor érvényesülni engedi, majd értékválasztó kijelentéseit – gyakran még egy szövegen belül is – váratlan poétikai vágással elbizonytalanítja, de nem vonja vissza, tehát mindkettőt érvényben hagyja, és az olvasóra bízza a választást. Ezt az eldöntetlen, mert Szenti Ernő szerint eldönthetetlen kettősséget érzékeltetik a kötet darabjai. „Kettő meg nyolc annyi, mint tíz. / Lírai hátraarc, sarki fény helyett porhintés. / Se szög, se kalapács, kesztyűs kézzel kupán csapás. / Bár évtizedek óta nyitott könyv az életük egymás / számára, személyesen ma látták egymást először.” (Visszaszámlálásos növekedés)