Zalán Tibor: Fáradt kádenciák. Bp., Kortárs Kiadó, 2012

Vajon tudhatta-e Zalán Tibor, hogy remek ízléssel tervezett és tördelt kötetét éppen 64 oldalasra írja meg a sors? Vajon sejtette-e a költő vagy a tipográfus, akit történetesen Arany Imrének hívnak – a borító Kovács Péter rajzának felhasználásával készült –, hogy halhatatlan névrokona éppen a 64. születésnapján írt egy 64 betűs kádenciát… (Arany János: Évnapra. „Nyolcvan év, / Ritka szép, / Hetven év, / Jó, ha ép, / Hatvannégy esztendő / Untig elegendő”)…?

Vajon számot vetett-e azZal(án), hogy a 15 számozott vers nemcsak Kassákra, de József Attila-i szonettkoszorúra is emlékeztet(het)i az olvasót – vagy gondolt-e rá, hogy egy sakktábla fekete-fehérjei is éppen 64 egységre tördelik a mindenséget? A Beatles együttes halhatatlan daláról nem is beszélve… (When I’am sixty four)? S vajon odaértette-e a világosan felismerhető József Attila-, Pilinszky-, Pascal- („Nádszál az ember Eltörik végül” [10]), Ady-, Babits-reminiszcenciák mögé Arany Jánost és az ő hatvannégy betűs végtelenjét? Vagy ez esetben is „gondolta a fene!”-effektussal volna dolgunk, mint a nagy előd esetében? Aki meglepő módon gondolkodott a referencialitásról, mert bizonyos értelemben szükségesnek és fontosnak tartotta az alkotói szándék vizsgálatát a műértelmezésben (a kor felfogásának megfelelően, persze – lásd például egyszerre töredékes és nagy ívű Bánk bán-tanulmányát), ugyanakkor azonban olyan remekeiben, mint (éppen) a Vojtina ars poeticája, költőként mintha saját elméleti állásfoglalását cáfolná: „Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, amitől függ az ének varázsa”.

Mindenesetre nemcsak a tökéletesen pontos cím – némi (ön)iróniával szólva, melyet egyébként később maga a szerző hiányol a kötetből… („Egy kis irónia azért ráférne / ezekre a versekre Éh s a bére” (14) –, hanem a szándékoltan szaggatottra formált szövegek vizuális képe, számadáshangulata, gyakran végletes szóképei egyaránt a búcsúzkodás kellékeit írják körül. Időbeli és térbeli kulisszákat rajzolnak a beszélő köré. Foszladozó felhőket, tengerpartot emésztő szelet (12), végtelenbe röppenő madarakat („Madárraj csapódik felhőn túlra”; „felhőből csap elő madarak raja / hangosan esnek a horizontnak” [8]) – egészen eddig a sorig: „Valaki megölte bennem az időt” (14). Azaz miközben a tárgyi-időbeli-térbeli végtelenséget igyekszik dallamos kádenciákká formálni a költő, aközben a kegyetlen valóság mellbevágó gesztusait formázza komplex költői képekké… Amiképpen József Attila tette ezt az objektív költészet kezdőpontján s Pilinszky János a posztmodern előtti utolsó pillanatban. Vajon kell-e külön keresgélnünk, és meg kell e külön jelölnünk a Reménytelenül, A város peremén, az Apokrif, a Négysoros hapax legomenonjait – „egyszer használatos szavai”-t – a Zalán-kádenciákban?

„Egyedül ül egy nagy asztal végén
semmibe lóg a lába már régen
hideg tányérokon fényes szögek
Kés villa halkés géz és kötelek”

(7)

„Valaki most hegyeken lép által
Nyomában szarvas bőg és madárdal
Ágak közt ferdén bezuhog a fény
Elüldögélget ott léte peremén”

(11)

Végül is lehet, hogy mindegy már: fejünk fölött „menekvő madárhad”-ak (Pilinszky), „nikkelszamovár”-ok (Kassák) vagy „tejeskanná”-k (Zalán) röpülnek az égben, hiszen „Szánalmas ez így csak kitalálva / vagy fölismerve hogy a világra / azért jöttünk hogy úgy legyen vége / teli bőröndünk rántson a sínre” (4). A talány legvégül ez volna ugyanis a valóságban, a létezés paradoxonára való rákérdezés, ám a költészetben nem ez az igazi kérdés, hanem a nyelv esendősége; tehát az, hogy mivel a kádencia eredeti egyértelműsége elemi kettősséggé formálódik át Zalán tollán, ezért a világosnak tetsző dolgok megkérdőjelezésében és a kérdőjelesek kijelentésében rejlő dichotómia alkalmas lesz-e arra, mire a költő szánja. A piktogramlétnél mélyebb tartalmak rögzítésére. A szóban, a nyelvben rejlő otthonok megtalálására – amire a fönti, a jól ismert szavakat átforgató Tamási-allúzió is erősen figyelmeztet („…a világra / azért jöttünk…”)

Merthogy a végső perc után valóban nem marad más utánunk, mint az írás. Amely csak egyféleképpen bírhatja le mégis az időt, „az ember legyőzhetetlen dimenzióját” (Robert Jauss): ahogyan csak költő képes szoborrá dermeszteni szavakban – egyazon kézmozdulattal – a semmit és a mindenséget. Mármint az a költő, aki nem lóg „a mesék tején” (J. A.: Ars poetica) – mert az a tejeskanna ugyanis már réges-régen „kidőlt az égen” (4). Az ember ugyanis, amikor tejről sörre vált, „habzó éggel a tetején” (uo.), nemcsak a végtelen határoltságát ismeri fel, azaz válik végképp felnőtté, hanem a horizonton túlra látás gyermeki igyekezetét is hajlamos elfeledni.

Talán Csokonai is ezért, a nem feledés szükségessége okán jelenhet meg egyik legszebb versének (A Magánossághoz)  kőmotívumával Zalánnál, éppen a József Attila-sejtelmeket bevezetve: „Kőhöz követ rögöt a lélekhez / koporsóhoz verődik az ember / Mindegy mennyi ideje van hátra / Fejét biccenti Készül a halálra” (13). Merthogy ő birkózott először költészetünkben a semmi kimondásával, nyelvi alakba öltöztetésével. A „Kőről kövekre görgenek” (Csokonai) és a „Kőhöz követ rögök” (Zalán) szintagmák mintha csupán ugyanazt a néhány betűt használnák fel a jelentésképzéshez, azaz mintha egymás anagrammái volnának – és hasonlók a képzetek is, melyeket bennünk keltenek. A költő, az ember élete véges tehát, de bizalma a nyelvben határtalan. Bár meglehet, Csokonai a civilizáció kezdete, Zalán a történelem vége felől tekint a létezésre, mindketten bizonyosak benne, hogy a megértéshez nem vezet más út, csak a szavaké – vagy éppen a szavak hiányáé.

„Romok közé kever el a sorsod
minek építenéd úgyis lebontod
hajnalig az összes forró díszletet
Megmarad de mit ér rongy kis ékezet”

(15)

„Nem vagyok jó s ez a sárba leránt
Ki emel le rólam ennyi magányt
S ha feloldódom a harangszóban
mond-e valaki egy jó szót rólam”

(1)