Tegnap, Állóhullámok vagyunk, Nem

 

Tegnap

 

Banális beszélgetésben

süllyedünk el, aztán a

hallgatásunk fölemel.

Kezünk elidőz a terítő

gyűrődésein, mielőtt

a pohárra kulcsolódik,

melybe egy mágus

sötét italt kevert.

 

Sétánknak iránya nincs, de

célja van: csúcsokon járunk,

hegygerinceken, vigyáznak

ránk a szakadékok, és a ritka

levegő szárnyakat ad.

 

Nézd, a völgyben városunk

romjai, leszakadt hidak,

asztalok felborogatva.

Vesztett édenekből rohannak

ki a ruhátlan emberek.

 

A fák alatt már éjszaka van.

Költők vesznek körül, mind

fejben írja a versét, csak az én

kezemben van diktafon.

De nincs mit mondanom.

 

 

Állóhullámok vagyunk

 

Olga Tokarczuk könyvével bújok

a kádba, s ahogy belemerülök,

összevizeződik egy novella.

De vajon miért épp annál

nyitottam ki, melyben egy

író és egy asszony szerepel?

 

Mekkorát üt ez a könyv, istenem.

Magyarok miért nem írnak ilyet?

Mintha pálcával suhintanának

rám egy csöndes pillanatban.

Ne csak nekem fájjon: most már

muszáj kölcsönadnom neki.

 

És megkapja tényleg, keze

érinteni fogja, talán asztalnál

ülve, ágyban vagy kádban ő is, 

látja, hogy valami történt vele,

és ha el is tűnt rostjai közül

a víz, a papír hullámos maradt.

 

Állóhullámok vagyunk mi is,

de mindaddig ne is gondoljunk

a fizikára, amíg a testünk

képes biológiát játszani.

 

 

Nem

 

Nem ültem nálad se széken, se ágyon,

szemem nem merült el tárgyaid

között, a magad képére formált szobában,

nem köszörültem meg a torkom, hogy

olyat mondjak, amit előtte senki másnak.

 

Nem kínáltál meg teával, nem vettem

ölembe a lábad, hogy simogassam, és

hagyjam, hogy eltévedjen a kezem, és

közben nem néztünk együtt filmeket,

klorofillarcú növények nem fújták ránk

a csak nekünk szánt lélegzetüket.

 

Nem jártam fürdőszobádban, nem

tudom, milyen színű a falán a csempe,

nem láttam egy vízcseppet se, amihez

arcodnak, kezednek köze lehetne.

 

De lehet, hogy mégis ott vagyok,

tévedésekbe pólyált sebesült, ki nem

halt meg Tobruknál, szegény, kit egy

szerelmes ápolónő megölel, megöl,

és utána feltámaszt mindannyiszor.

 

Sok hiba keresett magának egy

szerzőt és két szereplőt, egymáshoz

kötözte őket, ne tudjanak moccanni se.

 

A szenvedély szappanbuboréka

marja a szemünk. Tisztán látni többé

már nem adatik meg. A csomagot

letettem abban a szobában, ahol

soha nem jártam, te látod, hogy

ott van, és inkább kerülgeted,

de nem fogod felbontani soha.

Vissza a tetejére