Jelenet

„Ha kell, kitaláljuk az életlehetőségeket.”

(Kassák Lajos: Néha eljön hozzánk is az idő)

Hétköznap délelőtt van, újra munkanélküli vagyok.

A büszkeségem ma nincs velem, és már föl sem tűnik,

ha szégyellem magam. Például nem sokkal előbb

megszólalt a csengő, egyszer, röviden,  egészen

szolidan. Egy idős férfi és egy fiatal fiú állt az ajtó

előtt szakadtan, koszosan. Azért jöttek, hogy

boldog karácsonyt kívánjanak, és ha lehetséges,

összeszedjenek némi alamizsnát. Viszonoztam

jókívánságaikat, de üres kézzel engedtem útjukra

őket. Aztán eszembe jutott egy zakó, amit egyetlen

alkalommal viseltem, öt vagy hat éve. Nagyon fáztam,

ezért bementem egy olcsó használt ruhákat árusító boltba,

és potom összegért vettem egy ruhadarabot, mely valamelyest

passzolt méreteimhez. A tornacipőm fölött és a bőrkabátom alatt

kapott helyet, majd este ledobtam magamról, aztán évekig

hurcoltam egyik albérletből a másikba használatlanul.

Amikor kiléptem a házba, az öreg egy lépcsőfordulóban ült,

szakálla ősz, pillantása tél. Érdeklődve fordult felém,

lassan fölállt, és átvette a felé nyújtott csomagot.

Egyikünk sem szólt egy szót sem, néztünk egymás szemébe,

és tudomásul vettünk egy újabb szomorú napot.

Kinyilatkozat

Alulírott kijelentem, hogy adósa vagyok

szüleimnek és minden felmenőmnek,

testvéremnek és számtalan rokonomnak,

felebarátaimnak és a gáncsot vetőknek,

hajdani tanáromnak, volt főnökömnek,

régi zenésztársnak, továbbá tartozom

az államnak, ki bátorított, hogy jövőmet

föléljem, és az istennek, aki megtartott

engem, szülőföldemnek, mely nem vetett

ki magából, a növényeknek, amiért

nyugalmat adtak, a madaraknak, mert

fölvidítottak, a folyónak, mely nem

nyelt el, a tengernek, bár sose láttam,

az égnek, mi tükröt mutatott, és a napnak,

ahogy mindent beragyog.