(regényrészlet)

Hetedik fejezet

amelyben továbbra sem tudunk elszabadulni a fenséges, sárga ibolyamezős Mátrából. Fény derül Gecse Vica árvaságára, és arra, hogy szegény reményvesztett lány Zizi Pink néven pornókarriert melenget a keblén. Matyiról csak annyit, hogy bízik a Boss parfüm illatában, a végén pedig nemi hovatartozását illetően vád éri.

Matyi nem sietett. Valahogy semmi kedve nem volt visszamenni a szénégető völgybe, itt a tó közelében hűvös és friss volt a levegő, nem olyan kormos szagú, mint a boksáknál. Egy bögöly repült a karjára, de nem vette észre, csak akkor, amikor belecsípett a könyökébe. Matyi nagyot lendített a karjával, mintha kaszálna, s a lendület ereje széláramlatot keltett, mely az orrához sodort egy szagot. Egy szagot, amelyet jobban ismert magánál, s amelytől most már tűzzel-vassal szabadulni szeretett volna. A korom szaga volt ez. Száraz, reménytelen, fekete, makacs, telhetetlen szag. Olyan volt, mint az ördög, éjjel sem aludt. Nappal beterített minden talpalatnyi földet, átjárta a szénégetők haját, beleragadt, mint a vérszívó denevér. Éjszaka belopódzott a lakókocsikba, és mindent elfoglalt: az ágyat ágyneműstől, a polcokat tiszta ruhástól. De itt nem állt meg, a faragott szekercékre is számot tartott, sőt különös kéjjel fúrta bele magát a meztelen fa puha testébe.  Hiába volt Misi domesztoszos fertőtlenítése, hiába az illatszerek, a friss víz, a gonosz ereje erősebb volt mindezeknél. Ki hinné, hogy még azok a szárnyas hangyák is jól megjárták, amelyek a sárga ibolyával körbeszórt korhadt fatörzsből kalandozva lemerészkedtek a völgybe. Amikor megérezték a veszélyt, a veszély szagát, uccu, szedték a lábukat, irány vissza az ibolyáshoz. De már késő volt. A saját fajtársaik végeztek velük, mert nem bírták elviselni azt a fojtogató szagot, ami úgy kísérte a kalandorokat, mint tulajdon árnyékuk.

         Csoda hát, ha Matyi is megrettent a korom szagától?! Pánikszerűen visszarohant a savanyúvizes forráskúthoz, és alátartotta a karját. Ahogy a hűvös víz hozzáért felforrósodott, izzadt bőréhez, felszisszent. Mi van?, gondolta, mi van, ha a víz se mossa le rólam ezt?  El is határozta, egy élete, egy halála, vesz egy Boss parfümöt, anélkül nem vág neki a nagy Budapestnek. Még csak az kellene, hogy valaki megérezze rajta ezt a putriszagot! Hogyan magyarázná meg? Az viszont érdekes, gondolta tovább, hogy Vicának nem tűnt fel soha. De mi van, ha feltűnt, csak nem szólt róla? Mi van, ha érezte, de úgy volt vele, hogy ez van, még mindig jobb a koromszag, mint a semmi. Mert Vica mindenre képes volt azért, hogy öleljék. Neki nem számított a szag, csak az, hogy rátapadjon galambfehér testére egy másik test, mellre mell, hasra has, combra comb, hogy a többiről ne is beszéljünk. Mondta is Matyinak, hogy csak akkor érzi magát biztonságban, amikor egymásban vannak, és semmit sem csinálnak, azaz nem mozognak. Csak egy bökkenő volt: Matyi ezt az állapotot nem igazán bírta sokáig. Megmozdult egyszer, kétszer, háromszor, százszor, és szegény Vica számára véget ért a mennyország. Kezdődött elölről minden, amiben csupáncsak annyira lelte kedvét, amennyire ígéretes volt az út vége, nevezetesen, hogy eljön egy újabb édes mozdulatlanság. El is jött, de már nem volt olyan bizsergetően feszítő. Mégis jó volt, mert közben legalább nem gondolt a pengére. Igen, igen, itt az ideje közölnöm, hogy Vica rosszabb pillanataiban vagdosta magát. Különösen a vállát, hátul a lapockájánál, aztán az alkarját belülről, néha a combját, legritkább esetben pedig a hasát, a köldöke alatt. A hegek ott éktelenkedtek még hetekig. Pedig hányszor, de hányszor megígérte Matyinak, hogy többé nem csinálja, ez volt az utolsó! Már az egész falu tudta, a boltban nem szolgálták ki, pedig azt mondta, hogy szőrtelenítésre kell neki a borotvapenge, ő nem veszi meg a méregdrága műanyag vackokat. Nem fogja vele szennyezni a környezetet. Ezeknek a reménytelen vásárlásoknak aztán az lett a vége, hogy Vica dührohamot kapott, kiosztott, lekurvázott mindenkit. Szőrös falusi kurvák, kiabálta, mit gondoltok, ki kíván meg így benneteket!? Aztán sarkon fordult, és kiállt a bolt elé stoppolni. A hova, hova, kislány? kérdésre csak annyit válaszolt, hogy pengét venni. Mert Vica önpusztító szenvedélyéhez hozzátartozott, hogy egy pengét csak egyszer használt, mert úgy érezte, bekoszolódott, és azzal nem érhet újra a bőréhez. Hát ezért kellett neki az a sok-sok penge. Volt úgy, hogy két napig sem jött haza. A nagyanyja már a rendőrséget értesítette, amikor Vica kócosan, karikás szemmel kiszállt valami idegen autóból. Hol voltál, kislányom?, kérdezte a nagyanyja. Pengét venni, felelte, és köszönés nélkül berohant a házba. Pedig micsoda tehetség volt általánosban! Úgy énekelt és úgy szavalt, hogy aki hallotta, annak szó szerint tátva maradt a szája. Egyszer egy falunapon a focipályán népdalokat énekelt, mire a kóbor kutyák odasomfordáltak eléje, és lógó nyelvvel, félrefordított fejjel hallgatták. De aztán jött az a baleset, amikor az anyja meghalt, és ő ott maradt árván a nagyanyjára. Akkor egyetlen éjszaka alatt pályát módosított, és az addigi színésznői professziót nővérkére módosította. Nem szavalt, nem énekelt többet, még csak nem is dúdolgatott, mint annak előtte. Órákon át ücsörgött a tyúkól létráján, és a semmibe bámult. Mit csinálsz te ott, kislányom, kérdezte a nagyanyja. Várom a térerőt, mondta, hátha hív valaki, itt a harmadik fokon mindig szokott lenni. Másnap, harmadnap megint ott ült, s a nagyanyja kérdésére most azt válaszolta, hogy gondolkodik. Min, kislányom?, kérdezte a nagyanyja. Azon, hogyan álljak bosszút a szemét orvosokon, felelte elszántan.

         Az igazsághoz tartozik, hogy Vica édesanyja nem a baleset sérüléseibe halt bele, hanem egy műhibába a kórházban. Illetve nem volt az műhiba, mert semmit sem csináltak vele, csak éjszaka egy műszert elfelejtettek bekapcsolni, így hát reggelre megfulladt. A nagymamával felkeresték a betegjogi képviselőt, de nem történt semmi. Azzal a végszóval bocsátották őket útra, hogy műszerhiba, bele kell nyugodniuk. Vica akkor fogadta meg a visszaúton a buszon zötykölődve, hogy nővérke lesz, orvosok közelébe kerül majd, és kegyetlenül bosszút áll. A bosszúállás nem jött össze, legalábbis nem úgy, ahogy elképzelte. A vége az lett, hogy kirúgták az egészségügyi szakközépből, pedig már csak fél éve volt hátra. Hazaköltözött a nagymamájához, és újra pályát módosított. Elhatározta, hogy huszonöt éves korára világhírű pornószínésznő lesz. Neki már úgyis mindegy, neki már nincs veszítenivalója. Kitalálta a művésznevét is, hosszas szakirodalmi keresgélés után a Zizi Pinknél kötött ki. A pornózás kikövezett útja helyett azonban az önkormányzathoz vezető kátyús, hepehupás úton indult el. Egyéves szerződést kapott a hivatalban, a sorszámokat kellett osztogatnia. Így ismerte meg Matyit, aki csak egy hivatalos levélért ugrott be, és köszönte szépen, nem kért sorszámot. Hát épp ez az! Vicának meg lett mondva, hogy senkit, de senkit ne engedjen be az ajtón sorszám nélkül. Matyi meg feldúlt volt, sietett, szó szót követett, valóságos kis dulakodás vette kezdetét. A taszigálás hevében Matyi szinte rátapadt Vicára, márpedig ő általmegy azon az ajtón, ha a fene fenét eszik is. Nem ment át. Sorszámot kapott, és leült. Leült, és azon kapta magát, hogy sóhajtozik, bárcsak minél később szólítanák, addig legalább bámulhatná a lányt. A lány haja tetszett meg neki leginkább, a vállig érő szalmaszőke korona. Egy nagy fekete csattal volt lazán feltűzve, de alóla milliónyi szál csillogott elő. Matyi arra gondolt, szívesen kibontaná azt a csatot, de még szívesebben levenné róla a szűk felsőt. Egyetlen hét sem tellett bele, a csat is és a felső is lekerült Vicáról. A Kecskefejes-szikla alatti tisztás magaslesén történt. Ennek már több mint másfél éve. Hogy repül az idő!

         Amikor Vica megtudta, hogy Matyi két hét múlva Pestre költözik, kiborult. Azzal fenyegetőzött, hogy halálra vagdalja magát, neki most már tényleg nincs mit veszítenie. Dehogy nincs, felelte Matyi, te, bolond, még előtted az egész élet! Már nem szeretsz?, hisztériázott  Vica, mondd meg nyugodtan, ha nem kívánsz! Nem erről van szó, felelte Matyi, az igazi okot nem mondhatom meg senkinek. Titok. Rájöttél, hogy buzi vagy, mi?, gúnyolódott Vica, igen, tapsolt visítozva, Gacsályi Mátyás buzi lett! Hát jól jegyezd meg, te, szemét állat, folytatta, vésd jól az emlékezetedbe, engem nem dobhatsz el, mint egy taknyos papír zsebkendőt, rólam még fogsz hallani, de fogsz ám!

Nyolcadik fejezet

amely elviszi az olvasót  egy falusi focipályára. Matyi egy szomorúfűz hűvösében felüti a kódexet. Előtte azonban halálra rémíti egy égből pottyant kandúrmacska. Kiderül még három magyar igazság. Egy: a pókhálókkal nem érdemes kukoricázni. Kettő: a betyárnak is lehet humorérzéke. Három: a sámánmondókák varázsereje a technika fejlődésével fordított arányt mutat.

Hát abban a munkában, amit Matyi az utolsó héten végzett a völgyben, nem sok köszönet volt. A kezdeti lelkesedése a fehér füsttel együtt elszállt, csak lébecolt, ábrándozott, tervezgetett. Forgatta magában a pesti utat. Szállása ugyan ígérkezett, de hát mit fog majd dolgozni, hogyan tartja el magát, meddig maradhat Geda Jocónál? Kérdések özöne lepte meg, és telepedett a vállára. Nehezítette a helyzetet Vica hisztériás rohama is. A szakítás estéjén Matyi mélységesen magába zuhant, vette a kódexet, és kigyalogolt vele a focipályára. Gondolta, itt az idő, ki kell nyitnia, hisz az aggodalmaskodás annyira feszítette a lelkét, mint a boksa méhét a felgyülemlett, kitörni készülő gáz. Csak percek kérdése volt, mikor repeszti meg valahol testének jól tapasztott burkát, hogy szabad utat találva kiszökhessen, és vágtázhasson a levegő határtalan mezején.

         Szép késő nyári este volt. A focipálya négy sarkában egy-egy évszázados szomorúfűz bóbiskolt. Öregesen, kiérlelt mozdulatokkal ringattatták magukat a feltámadó szélben, de nem lehetett nem látni, hogy titkon azon versengnek, melyiküknek sikerül majd magához csalogatnia a fiút. A fiút, aki barna volt, borostás, vállas, és lenőtt haját hátrafújta a szél. A négy fűz a fiatalság illatára áhítozott, arra, hogy a hosszú téli estéken majd legyen mit felidézniük, amikor csukott szemmel beleszippantanak a vak éjszakába. Mert az öreg füzeknek már nincs szükségük annyi alvásra, mint a fiataloknak. Inkább csak forgolódnak, emlékeznek, sóhajtoznak, merengnek. Szívesebben néznek hátra, mint előre. Mert mi is vár rájuk ott elöl? Egy aszályos nyár. Vagy egy éles fejsze. Szó, mi szó, egyik sem jobb a másiknál.

         Matyi kinézte a legtávolabbit, gondolta, mire alája ér, felkészíti magát a nagy izgalomra. Ahogy szedte a lábát, szabályos átlót mélyített lépteivel a frissen öntözött gyepen. Félúton sem járt még, amikor érezte, átázott a tornacipője. De nem bánta, tocsogott tovább. „Semmit se féjjél, olly erőssen segit majd a könyvecském”, jutott eszébe a kódexbe rejtett levél sora. Egy darázsölyv húzott el a feje felett, Matyi odakapta a fejét, de nem ijedt meg. Neki most nem élőlényektől, nem vizes fűtől, pláne nem gyors röptű ragadozó madaraktól akadt félnivalója. Ő a betűktől rettegett. A betűktől, melyek párba, hármasba és kisebb-nagyobb szimpátia szülte csoportokba rendeződve várakoztak rá immár egyre türelmetlenebbül Vidróczki Marci kódexében. Kétely fogta el megint: biztos, hogy jó időben és jó helyen nyitja majd ki? Hisz megírta Marci is, hogy „Tsak szükség esetén nézz bele”. Olyan nagy szükség végül is nem gyötri, csupáncsak szeretne már végre biztos útmutatást és megerősítést kapni a pesti útjára vonatkozóan. Tyűha, sóhajtott fel, de nehéz ez a tetves élet, felháborító, hogy folyton választani, dönteni kell! Mert vegyük csak azt, milyen szép, döntések nélküli élet ígérkezne neki itt a Mátrában. Hát bolond ő, hogy nem ezt választja? Legjobb lenne visszavinni a kódexet a barlangba vagy beszuszakolni egy égő boksa valamelyik kéken füstölgő lyukába. Lenne belőle akkor hamu, ami szétszóródik a szélben, és nem bolygatná fel senkinek sem a szép kis megszokott életét. Mert, mondjuk, feleségül is vehetné Vicát, építhetnének egy nagy házat a falu közepén, jöhetnének a gyerekek, először egy fiú, aztán két lány, és megint csak egy fiú. Ő égetné a szenet a völgyben, előbb-utóbb megkaparinthatná a tulajtól az üzletet, majd az önálló magánzsákolás jogát, netalántán az értékesítését is. Gazdagok lennének és szépek, fiatalok, az egész környék őket irigyelné. Aztán hirtelen Vica galambfehér testének forradásaira gondolt. Hülyeség, futott át rajta, hülye képzelgés, a világ nem ér véget a Mátrában! Nyelveket kell tanulni, látni Európát, idézte szabadon Vidróczki levelét, de már úgy, mintha a saját, boksaközelben kiizzadt gondolatai lettek volna.

         Elérte a kiszemelt füzet. Bebújt a lecsüngő ágak alá. Gyermekkorában hintákat kötöztek a hajlékony vesszőkből, s amikor a legnagyobb lendülettel hajtották magukat, akkor vált szét mindig alattuk a csomó. Épp amikor a legjobban örültek, akkor estek fenékre. Milyen érdekes, álmélkodott Matyi, a kötés csomója miért akkor bomlik szét, amikor a legjobban száll a hinta? Nagy, megválaszolatlan kérdések özöne lepte el megint, és terítette be, mint a boksavázat a rálapátolt szénpor és homok. Alig kapott levegőt. A fűzfatörzs repedései mentén pókhálókat lengetett a szél, szakadozott, száraz, élettelen hálókat. Egy-két kiszáradt légy ringatózott a szétnyűtt, divatjamúlt, parányi függőágyakban. Hol lehet vajon a pók?, futott át Matyin. Ráfricskázott az egyik légyre, hátha előbújik valahonnét. De nem bújt elő. A háló, mint egy hűséges szolga, akinek egy élete, egy halála, rendületlenül tartotta a zsákmányt, és várta, egyre csak várta haza a gazdát, aki bármely pillanatban betoppanhat. Matyi még egyszer ráfricskázott a légyre, de az továbbra is a háló foglya maradt. Nem próbálkozott tovább, és egyébként is, nem vitte volna őt az a szerencsétlen légytetem egyetlen mozdulattal sem közelebb a céljához. Csupáncsak egy-két röpke pillanatra volt még szüksége, mielőtt kinyitja a kódexet. Hát ezért fricskázta meg kétszer is azt a pókhálóval balzsamozott legyet.

         Matyi nekitámasztotta a hátát a fának, és elővette a könyvet. Már nyitotta volna épp, amikor eszébe jutott egy mondóka, amit gyerekkorában hintázás közben visítoztak egymásnak. Hejrerintom, kanyarintom a … fejed!, hejrerintom, kanyarintom a … lábad! A mondóka, mint egy varázsige, bátorrá, elszánttá tette. Legalábbis gyermekkorában.  Mire végigsorolta a főbb testrészeket, elodázhatatlanul ott állt előtte a kódexnyitás vihar előtti csendje. De bármily furcsán hangzik is, megint történt valami. Megreccsent feje fölött az ág, és recefice, bumm-bumm-bumm!, lábai elé pottyant a semmiből egy macska. Egy kóbor, csapzott, megtépázott, félszemű kandúr. Vidróczki macskája, jé!, kiáltott fel Matyi, sicc, te, innen! A macska pár másodpercig kábultan hasalt a földön, aztán úgy megugrott előle, mint egy halálra rémített vadnyúl. Harangoztak a faluban, mely nyilvánvalóvá tette, hogy elérkezett az idő. Mindennek rendelt ideje van, nyugtatta mindig a nagymamája, aki el nem szalasztott volna egyetlen misét sem. Matyit is magával cipelte párszor, de a kisfiúnak éjszakánként rémálmai lettek. Verejtékben úszva ugrott fel az ágyában, és csukott szemmel azt kiabálta, hogy ne öljétek meg a fiút. Hetekbe tellett, mire tisztázódott a félreértése. Ő úgy értelmezte, hogy egy szimpla köztörvényes bűnügyet, pontosabban egy gyerekgyilkosságot tárgyalnak vasárnapról vasárnapra az öregasszonyok. Hogy valami Krisztus nevű srácot halálra szekálnak; senki sem fog mellette, pedig mindenki tudja, hogy ártatlan, sőt mi több, a világ legjobb gyermeke. Hát ettől rettegett Matyi, hogy mit várhat akkor ő, aki nyilvánvalóan cseppet sem jó gyerek. Ezért sírt fel, ezért dadogott lázálmában, a rettegéstől, hogy ez esetleg vele is megtörténhet, és nem segít majd rajta senki.

         Magányosnak és kiszolgáltatottnak érezte magát a nagy fűzfa alatt. A lágyan hajladozó ágak hatalmas legyezőként lehelték rá a késő nyári est szalmaillatát. Csend volt, elült a harangzúgás, és Vidróczki macskája valahol távolabb háromszor keservesen felnyávogott. Matyi becsukta a szemét, nagy levegőt vett, és hirtelen kinyitotta a kódexet az első oldalon. De mit ad Isten! Üres volt. Na hát…, na, de hát…, dadogta Matyi, és elkezdte lapozni. És borzalom bár, de a többi lap se mutatott semmit, csak megsárgult, megbarnult, egyenetlen idő ette jeltelenséget. Vicces, pisszegett Matyi, nagyon vicces, és első dühében arra gondolt, hogy a fához vágja az egészet. Már lendítette is, amikor szemébe tűnt a csel. A lapok hosszanti szélüknél kettesével össze voltak ragasztva. Matyi elhúzta a száját, mint akivel bolondot járatnak. Aztán vette a bicskáját, kipattintotta a pengét, és finoman szétválasztotta az első két lapot. Milliméterről milliméterre haladt, nehogy kárt tegyen benne. Szíve hevesen dobogott, keze meg-megremegett, orra hegyén gyöngyözött az izzadtság. Végre kettényílott a ragasztott szél. De nem betűk voltak azon a két oldalon, hanem gyönyörű mélybíbor és bársonykék rajzok. Rajzok állatokról, barmokról, melyek ketrecek mögött pihentek. Matyi felcsuklott, és tátott szájjal bámulta Vidróczki Marci első üzenetét. Hát ezt meg most hogyan fordítsa le? Maradjon a Mátrában, vegyen egy tanyát, és tenyésszen állatokat? Még csak az kellene, neki ahhoz semmi kedve! Megvan, csapott a homlokára egy kis idő múlva, megvan! Lesz munkám Budapesten! Igen, lesz! Az állatkertben fogok dolgozni!

Kilencedik fejezet

amelyben visszarepülünk a mások által is csodásnak mondott székesfővárosunkba, Budapestre. Geda Jocó sikeresen lefogyaszt egy túlsúlyos hölgyet, s ezzel komoly kapcsolati tőkére tesz szert. Matyi pedig elszenderedik a Városliget gyapjas zöld gyepén.

Hát, szó, mi szó, Matyi nem volt túlságosan elragadtatva a Geda Jocó készítette reggelitől. Az ambiciózus házigazda mindenféle magvakat tett az asztalra, aztán valami íztelen főtt zabot, a végén pedig egy-egy szem acaibogyót. Mit tehetett szegény Matyink?, öklendezve bár, de megreggelizett. Tudod, kezdte Jocó, itt Budapesten kapcsolati tőke nélkül meghalsz. Ne menjünk messzire, vegyük példának rögtön a te esetedet. Itt vagyok én, a cikk, és ott vagy te, a cakk. Ha nem ismersz, most esélyed se lenne, hogy kiszakadj a verebélyi tespedtségből. Égethetnéd a szenet életed végéig, és lapátolhatnád a szénport reggeltől estig. Negyvenéves korodra sárga, aszott kis vénember lennél, aki egy jóízűt sem merne mosolyogni a hiányos frontfogazata miatt. Ott a hegyekben nem tudnál egészségesen táplálkozni, ennéd, amit a Tescóban lehet kapni. Tisztára, mint a középkorban. De nemcsak Verebélyről van szó. Bármely mucsahutai emberre igaz, hogy ha nincs ismerőse Pesten, esélye sincs. Mert azt azért be kell látnod, hogy ez itt egy más életmód: tudatos táplálkozás, minőségi szabadidő-eltöltés, mozi, szolárium, színház, konditerem. Matyi bólogatott, mert attól tartott, hogy Jocó erőszakosan színt vallat vele, és semmi kedve nem volt a magyarázkodáshoz. Meg aztán mit is mondhatna? Örül, hogy életben van, hogy nem késelték halálra. Megállapította magában, hogy regényes idők járnak Budapestre, s aki nem rendelkezik egy haramia csíziójával, annak annyi. Ledarálja, befalja, megemészti, kilöki magából a város, s mire észbe kap, könnyen egy kültelki pályaudvaron találhatja magát, a szülőfalujába induló utolsó vonatra várva. Lélekben igyekezett felnőni a feladathoz, a hétpróbához, amelynek a neve Budapest. Közben az a szilárd meggyőződése támadt, hogy kész haszon számára a Vidróczki-kódex. Nem kell agyalnia azon, mit, miért, hogyan, meddig csinál, ha nagyon gáz a helyzete, kinyitja a könyvet, és kész. Ez az állatkertes história azért érdekes egy kicsit, ráncolta a homlokát Matyi, a kódex egy az egyben megfelel a valóságnak. Még ilyet! Egy pillanatra lecsukta a szemét, hogy mélyebben belegondolhasson, de a teafőző sípoló hangjától megijedt, és nagyot ugrott. Csak tán nincs valami baj az idegeiddel?, tudakolta Jocó, Budapesthez kötélidegzet kell, kisfiam. Matyinak cseppet sem volt ínyére vasalt a kisfiam szó, de úgy volt vele, nem kéri ki magának, jelenleg még nincs abban a helyzetben, hogy beszólogasson. Jocó adja neki a szállást, a kaját és még a munkahelyét is ő intézi. Nem lesz bolond maga alatt vágni a fát. Majd ha lesz egzisztenciája, lesz jó nagy pofája is, de addig…, addig jobb, ha hallgat az ember. Jocó azonban nem tudott hallgatni, miért is maradt volna csendben, hisz neki állítólag épült az egyedi tervezésű garzonja Budán. Az egész városra rálátok a teraszomról, mondta, s felállt az asztaltól, és eljátszotta, hogy gyönyörködik a fenséges panorámában. Csak most vette észre, ahogy így lentről nézte Jocót, milyen sűrűn és idegesen pislog. Nem is pislogás volt az, hanem akaratlan idegrángás, tikkelés. Ha hiszed, ha nem, kisfiam, egyszerűen nincs időm a nőkre. Pedig ha tudnád, hányan akartak már rám kapaszkodni húsztól hatvanig? Kész hárem. De tudod, az üzlet nem állhat meg. Ha nem hozom a százalékot, mehetek haza Verebélyre disznót makkoltatni. Ez a nő is…, akinek a férjével délelőtt találkozol, hát ez is… Jocó közben pöttyös teásbögréket vett elő, és töltött. Aztán tanárosan folytatta. Nos, adva van egy állatkerti nagykutya férj, de inkább amolyan pincsi nagykutya, érted?, aki állandóan dolgozik. Az asszonykája meg otthon lebzsel. Folyton zabál, persze, hogy meghízik. Aztán kezdődnek a bajok. A férjnek szeretője lesz, az asszony rájön, és öngyilkossággal fenyegetőzik. Persze nem azért, mert annyira szerelmes a férjébe, hanem azért, mert túlsúlyos, és nem mer reggelenként a tükörbe nézni. Folyton megbetegíti magát, orvosról orvosra jár, ugye, mert boldogtalan. Azért szólj, ha nem tudsz követni!, kérdezte Jocó, akkor lassítok. Szóval az orvosok, mármint a fehér köpenyesek, nem tudnak mit kezdeni vele, nos, ekkor jövök a képbe én. Fél év alatt lefogyasztom, ettől olyannyira kivirul, hogy az egyik üzleti találkozónkon gyakorlatilag felajánlkozik. De hát nem ment el az eszem, hogy egy-két gyors numera miatt elveszítsem a férjét. Nekem szükségem van a férjére, a férje kapcsolataira, érted?  Mert ha lefekszem a feleségével, az egész kínos lesz, én pedig nem szeretnék energiát veszíteni a titkos randik szervezésével. Ha találok egy jó nőt, akkor ott előbb-utóbb találok egy férjet, egy barátot, egy volt szeretőt, egy mit tudom én, kit, akivel hülye lennék nem jóban lenni. Nekem egész egyszerűen szükségem van a férjekre, a létem, a boldogságom függ tőlük, a budai garzonom, a vadvízi evezésem. Matyinak szeme-szája elállt a csodálkozástól, miközben Jocót hallgatta, mert rádöbbent, hogy Budapesten még regényesebb az élet, mint gondolta, és nem biztos, hogy elég lesz hozzá egy szimpla köztörvényes mátrai betyár hobbikódexe. Tudod te azt, mennyi időmbe telt, folytatta Jocó, amíg ide jutottam? Hét évbe, hét teljes nyomorult, ágybérletes évembe, kisfiam. Matyi egy kicsit megijedt Jocótól, illetve attól, amiket mesélt. Az utolsó mondatánál elcsuklott a hangja, olyan keserűen ejtette ki az ágybérlet szót, hogy már-már megsajnálta. Pedig hát hol tart Jocó hozzá képest. Ég és föld a kettejük léte. Egyszerre megmagyarázhatatlan ijedelem és rettegés lett úrrá rajta. Átfonta ujjaival a meleg bögrét, valósággal belekapaszkodott és a szájához tolta. Úgy ivott hosszan, aprókat lehelve, mint egy megszomjazott kisgyerek. Bánta már nagyon, hogy Budapestre jött. Legszívesebben kinyitotta volna megint a kódexet, mert mielőbb szerette volna látni élete következő epizódját. A második lépcsőfokot. Mi van, ha csak szórakozik vele az az ezüstszekercés betyár, aki daliás külsővel hosszú éveken át a fél ország biztonságát dúlta. Mi van, ha…? Semmi. Felesleges, buta kérdések. Nagyot sóhajtott, és csak annyit ejtett ki a száján, hogy nagyon szépen köszönöm. Hogy kinek, miért, mit köszönt meg, maga sem tudta. Mindenesetre Jocónak jól estek a szívből jövő szavak. Szívesen, felelte készségesen, nagyon szívesen, tudod, én olyan típus vagyok, aki nem felejti el soha, hogy kivel őrizte a libát. Ezen aztán olyan jót nevetett, hogy lecsúszott orra hegyére a sokdioptriás szemüvege. Igen, valóban, de sokszor is fogta Jocó pártját Matyi az iskolában, amikor vaksinak csúfolva nem akarták bevenni egyetlen komolyabb fiús játékba sem. Nem azért állt mellé, mert olyan nagy volt az igazságérzete, fenét! Egész egyszerűen úgy érezte, Jocó erősebb az összes többi fiúnál, mármint lelkileg. Amit elhatároz, azt tűzön-vízen át végigcsinálja, ostobaság nélkülözni a csapatból, ráadásul olyan szórakoztató dumája van. Hát ezt értette Jocó a nagy közös libapásztorkodásuk alatt.

         Matyi tíz előtt tíz perccel már ott volt az állatkertben. Miközben várakozott, arra gondolt, hogy neki könnyebb lesz, könnyebb lesz, mint Jocónak. Éspedig azért, mert Jocó a maga erejére, szorgalmára, kitartására alapozhatott csak. Neki meg van némi alulról, vagyis hát felülről jövő támogatása is, így azért már egy kicsit könnyebb. Valamiben mindenkinek hinnie kell. Miért lenne alábbvaló Vidróczki kódexe az acaibogyónál?, húzta el a száját. Kiválasztottnak érezte magát, s ennek az ön- és közveszélyes érzelemnek a fénye rögtön elkezdett csillogni a szemében. Hárman jelentkeztek a gondozói munkára. Egy szőke raszta lány, egy kopasz cigány fiú és ő. Nem tudni, a szemében lévő csillogás tette-e vagy Jocó kapcsolati tőkéje, tény, hogy őt választották. Pedig neki hiányzott hozzá a képesítése, ám mire észbe kapott, már be is iskolázták. Négy hónap, hetvenezer forint. A pénzt apránként vonják majd le a fizetéséből havonta. Amikor kilépett az állatkert kapuján, legszívesebben táncra perdült volna. Igéző szeptemberi délelőtt volt, a kristálykék égen ezüstfehér repülők húzták maguk után a csíkot. Matyi leült a Városligeti-tó partjára, és nézte a kacsákat. Arra gondolt, hogy a világ legjobb helyén van, és ezt mégiscsak Vidróczkinak köszönheti. Egyetlen dolgot azonban furcsállt. Hol vannak azok a nagyon szexis lányok, akikbe előző nap szinte lépésenként belebotlott? A szép lányok természetesen ott voltak, csak éppen nem vette észre őket. Annyira lekötötte minden érzékét a csillogó víz, a szikrázóan kék délelőtt, a part virágözöne és Vidróczki kódexe, hogy fene nagy elégedettségében, mint egy jóllakott anyatejes csecsemő, ledőlt, és mély álomba szenderedett.