A tárgyak honfoglalása

 

Mint régi, megszokott dombjaimnál,
úgy nézek szét a világ elszórt dolgai között.
Szememben papírdarabkák – – –,
fényképek őrzik a múltat, amikor anyám

keze árván őrködött. Nem szólt semmit
a kő, csak zuhanni kezdett bennünk. Sziklák
kegyetlen tébolyában mi egymáshoz bújtunk
és énekeltünk. Félig volt kész a haza,

és lerombolták sorsunkat egészen.
Megvakultak az ég üvegszilánkjai, és mégis
minden út a tanyákig vezet újra és újra,
hűvös meredélyen. Azt mondják a bölcsek,

én is meghalok, de addig kimondhatatlan
bölcsőmet még egyszer körüljárom.
Megtanulok sírni és nevetni; nyelvem alatt
az első szót, játékaimat újra kitalálom.

Mama! Hol vagy?! Mi verődik énektől
énekig lélegzetemen át?! Milyen visszhangok
lökik felém az ismeretlen tárgyak labirintusát?!
Gyümölcsösláda, kapanyél, torkomig érő

gaz tanít?! Fűszálak éles sebhelye vérzik,
csönd kísér ágytól az asztalig. Jaj,
mennyi kacat tapad a szívemhez! Az ócska
székláb, törött tükör már bennem mindent

elrendez. Vagyok, aki leszek – félig ember,
félig tárgy. Arcom rögökké válik hirtelen,
hogy hasznát vehesse – – – egy bogár,
fényben megeredt – – – – – – – – – – – ág.

Vissza a tetejére