Juharfák
hogy megnőttek a juharfák maguknak nőttek nem nekünk
de ők a mieink hát mégis csak nekünk nőttek itt a ház
előtt mely nem sokkal az ő születésük előtt épült
az emberiség javára egy átkosnak mondott kor áldott
gondoskodásának köszönhetően
napsütötte széldúlta lombjukat mely rejtekhelye mindenféle
zöldnek kutyaszar- és tengerszagú szélnek
mint lopott drága képet utaztatja szemem
boldogok mert mit se tudnak ők természetükből
adódóan rejtegetik a kérgük alatt nesztelenül
tovagyűrűző időt derült éjszakán megül rajtuk a hold e fáradtnak
látszó kobold nappal nyájas árnyékukban hűsöl
csontjait hiába rejtegetve E. néni aki életét már mások
helyett is kénytelen élni noha már a sajátjához is kevés
több idő mint élet hogy összezsugorodott számára a világ
eltemette sorban szeretteit megkopott férjét gyönyörű lányát
sorstévesztette fiát aki az őszi falevelek zöldjét hiába kereste
sokdioptriás szemüvegében az Istennek ütközött
E. néni mint vacsoramaradék a bélpoklos Moloch vérpecsétes asztalán
magányos varjúként gubbaszt
a nyöszörgő fák alatt együtt sem találjuk az elgurult mosolyt
a köd szemfödele alatt a nyárra emlékeztető évszakot
fájdalma halkabb mint a gyertya lángja mely az ő kanócát
emészti szavanként tűnik el előlem
a szorgalmas évek nagy öltésekkel fércelik sorsát
a történelemhez melynek oda nem illő foltja ő
iszonyú hosszú minden éjszaka a nap óriás reflektorával kegyetlen
a reggel nem találja a helyét bennünk sem találja
kifosztják kolduló emlékei már csak rossz fogai maradtak sajgó csontjai
mintegy emlékeztetőül életére egykedvűen bámulja ezeket a fákat
ahogy ég felé törnek uralva minden ágat
lombjuk rigók trambulinja ahonnét a levegő
langyos hullámaiba vetik magukat önfeledten
Vissza a tetejére