Álometűdök

Sodor bennünket az idő, majd sorban lerak:
mérhetetlen álmú emberek, egy férfi és egy nő lebeg
elingó tengeren, gyűrött tengerágyon.
A tenger játszik a partnak: távolról moraj, közelről locsogás.
Megyek a parttal, hallgatom. Nem unom, hallgatom.
Felettem már hiányzik az ég a kicsi holddal: egy pórusom.
Nagyon kell. Akarom: arcom a parton újraálmodom.
Álmosan hajózik az éj. Fekete pillangók, vitorlák szállnak
távol-vizek összetört tengerén, délen és északon,
hol egyik, hol másik póluson, elingó tengeren.

Halkan lépdelj, mert este van,
árnyékodnak már teste van.
Kutyaól, kutyaszem álmodnak ébren...
De minden arany és zöld lesz hirtelen,
így vegyül a varangy színeivel a reggel...
Mozog a por: az ember. Örömet vár sóvár örömmel:
szorgosan veri a szögek fejét.
Nem látja Őt, szivárgó öt sebét.
Farag, kalapál, forgácsot szed.
Könnyet és szétfolyó rozsdavért
kér a tömeg. Részegül.
Megbocsátok, suttog az Ötsebű.

Fekete fakanál lassú csöndben
fehér rizst kavargat kormos üstben.
A meglepett világ álmatlan ágyán különös dolgokat lát:
Fekete fakanál lassú csöndben
fehér rizst kavargat kormos üstben.

Régi temetőben ibolyavirágok, nagy-szirmú, kékesek.
Ne ülj a halomra, felsír, lehúz, elvágtat veled.
Itt minden rög létezett. Valaki volt.
Ezek a csontok megtörténtek.
Levegőt ettek, ahogy az ibolyavirágok,
nagy-szirmú, kékesek. Ne ülj a halomra, elvágtat veled.

Narrátor
Sikolya súlyától nehéz a telihold. Jó csönd
keríti, s tartják egymásba kapcsolt, csontos, holt kezek.
Alszik a zöld – levélben, fűben – idelent.
Sokritmusú, zörgő, zenélő kasztanyett: egymásnak
koccanó, régen-jó kezek. Nehéz a telihold.

Hold
Ne aludj! Sápadt vagyok ma, csupa delej.
Nehéz a szívem, nehezek hegyeim. Ma elfér
rajtam minden, mi enyim. Ne aludj!

Kedvesének a nő
Ébren vagyok, őt hallgatom. Sápadt lettem,
és titok vagyok. Sikolya súlyát érzem.
A hold felettem áll. Aludj szépen.

Hisz járt nekünk

Hisz járt nekünk a szerelem:
fehér ingen a vérfolt,
nyarak sárgája, hóra hó.
… és kék volt ott