Amikor csak egy felhő van az égen

 

V. úr azt álmodta, hogy japán. Erre egészen addig nem emlékezett, amíg a reggeli pirítósához el nem olvasott egy cikket a Képes Újságban a japánkertekről. Ekkor meghökkent, halk horkantást hallatott, aztán továbblapozott a túl sok cukor ártalmait taglaló összeállításhoz, átfutotta, és úgy döntött, aznap reggel inkább nem kér dzsemet.

Reggeli után szokása szerint sétálni ment a parkba. Kis fekete keverék kutyája póráz nélkül kocogott mellette, amíg a szokott padjukhoz értek. Akkor V. úr elhelyezkedett, a keverék meg ment a maga dolga után.

Nemsokára idősebb hölgy érkezett egy fehér uszkárral, és letelepedett V. úr mellé a padra.

– Szép jó reggelt! – mondta V. úrnak.

– Kegyednek is! – mondta V. úr.

– Lüsziennek ma reggel nem volt étvágya – jelentette ki a hölgy, és leoldotta a pórázt az uszkár nyakáról. – Maguknál mi újság van?

V. úr maga elé meredt.

– Azt álmodtam, hogy japán vagyok, képzelje.

– Csak így egyszerűen?

– Hát hogy máshogy?

– Na, ne mondja, hogy nincsen tovább! Az ember nem álmodja azt így egyszerűen, hogy japán.

– Nem sokra emlékszem. Csak az dereng, hogy japán voltam, amolyan japán önmagam. Vagy csak képzelem?

– De csak történt valami az álmában, nem?

– Most, hogy így kérdi, eszembe jutott valami... nahát!

– Na, mondja már!

– Ígérje meg, hogy nem nevet ki!

– Már miért nevetném? Csak mondja!

– No, jó. Hát szóval álmomban egy olyan magamfajta voltam, csak japán, és megírtam a halotti versemet.

– Halotti vers, erről már olvastam, azt hiszem, a Sógunban. Valahogy sosem tudtam elképzelni, hogy valaki versben készüljön a halálára.

– Pedig ez egy halotti vers volt.

– Igen? És hogy szólt, emlékszik még rá?

– Azt hiszem, igen. De olyan ostobaságnak érzem.

– Csak mondja el, és kész!

– Valahogy így volt, figyeljen: „Amikor csak egy felhő van az égen, az egy felhő, az egy felhő, az egy felhő.”

– Ennyi?

– Igen. Tudja, a japán versek rövidek.

– Tudom. Mondja el még egyszer!

– „Amikor csak egy felhő van az égen, az egy felhő, az egy felhő, az egy felhő.” Maga mit gondol?

– Hát, nekem nagyon tetszik.

– Nem kell a kedvemben járni.

– Nem is azért mondtam. Tényleg tetszik.

– Maga szerint mit jelenthet?

– Én mondjam meg? Hát maga írta, maga tudja.

– Ez igaz.

– „Amikor csak egy felhő van az égen, az egy felhő, az egy felhő, az egy felhő.” Nagyon szép.

Egy ideig hallgattak. V. úr sokkal kellemesebben érezte magát most, hogy elmondhatta az álmát, és csak figyelte, ahogy a keverék és az uszkár kergetőzik a fűben. A hölgy termoszt vett elő meg két poharat, teát töltött beléjük, majd V. úrnak nyújtotta az egyiket. Elégedetten kortyolgattak.

 

– Tudja, mit? A maga kutyája is olyan, mint egy felhő – szólalt meg V. úr.

– Lüszien? Ugyan, semmi méltóság nincs benne.

– Egy felhőnek nem kell méltóság, egy felhő, az csak egy felhő.

– Mondja, egész nap ilyen japán lesz?

– Lehet. Miért is ne?

– Tényleg, miért is ne?

Nevettek. A tea elfogyott, a hölgy gondosan elcsomagolta a termoszt a poharakkal, aztán az órájára nézett.

– Mennem kell. Nemsokára kezdődik a Columbo. Holnap találkozunk.

– Az jó lesz. Hát akkor szép jó napot kegyednek!

– Magának is, japán úr! Lüszien! Megyünk.

A fehér uszkár és a fekete keverék a padhoz futott, egymás nyakához kapkodva, játékosan. A hölgy lehajolt, és felcsatolta a pórázt. Aztán felemelte a fejét, és az égre hunyorgott.
– Nézze! – mondta V. úrnak. – Csak egyetlen felhő van az égen.
V. úr felnézett.
– Tényleg. Bárcsak nálam volna a fényképezőgépem! Hogy később is emlékezzek az álmomra.

– Szerintem emlékezni fog.

– Gondolja?

– Igen. Hát, akkor viszlát holnap! – mondta a hölgy.

– Viszlát! – mondta V. úr.
Gyönyörű tavaszi nap volt.

Vissza a tetejére