Még néhány karcsapás

 

MEGNÉZTEM A FELOLVASÓ című filmet. Nem mintha mindenre elszánt hibavadász lennék, de három egészen elképesztő tévedést találtam benne. A filmben Homérosz eposzának a címe Odüsszeusz. Kezdősorában (,,Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott”) többször is azt halljuk, hogy bolyongott. Karl Jaspers német filozófus neve pedig egy német professzor szájából, német joghallgatók előtt nemes egyszerűséggel dzseszpörszként hangzik el. Nyilvánvaló, hogy a fordítónak, a szinkronrendezőnek és a színészeknek nehéz gyermekkoruk volt. Keveset olvastak fel nekik a szüleik.

 

HÖLGYEIM ÉS URAIM, megérkeztünk a Baradlay-barlangba.
Itt forgatták a Cseppkőszívű ember fiainak néhány jelenetét.

 

FELÜL EGY HÍR. Halálra gázolt a vonat egy fiatal fiút kedden Budapesten, Nagytétény és Budafok-Albertfalva között – közölte a Mávinform sajtóügyeletese az MTI-vel. Alatta egy reklám. Majd folytatódik a hír. Legalul pedig egy felhívás: Legyél az első az ismerőseid közül, akinek ez tetszik!

NEM SZERETNÉM TOMPÍTANI az előbb írtakat, de nem tudok elmenni amellett sem, hogy
az a mondat, hogy: „Legyél az első az ismerőseid közül, akinek ez tetszik!”, lényegében azt jelenti, hogy mi magunk is a saját ismerősünk vagyunk. Tényleg ennyire nehéz nyelv a magyar?

 

ELÉGEDETLEN VAGYOK, mondta a kritikus. Ez nem színház, csak összevisszaság.
Szcénaboglya.

 

A GYALOGÁTKELŐHELYEKHEZ mostanában gyakran helyeznek el fényvisszaverő útburkolati elemeket. Ahogy az autógumi áthalad ezeken, kis döccenést hallunk. Majdnem mindig megpróbálkozom úgy áthajtani ezek között, hogy a gumik ne érintkezzenek ezekkel a valamikkel. Meg akarom magamnak mutatni, hogy milyen ügyes vagyok. Szinte soha nem sikerül, valamelyik mindig beleér, és nem tudok csöndben átmenni közöttük. Újabban azzal próbálkozom, hogy amikor ehhez a helyhez érek, tudatosan nem az utat nézem, hanem a távolba pillantok. Ha így teszek, szinte mindig döccenés nélkül haladnak át az autó kerekei a fényvisszaverők között.

 

„A PÉNZ NEM VOLT ELÉG arra, amire adták, mégis elfogyott.” Ez a különös mondat a közszolgálati rádióban hangzott el. A „mégis” ellentétre utal a két tagmondat között, pedig semmiféle ellentét nincs. Abból, hogy a pénz nem volt elég, világosan kiderül, hogy elfogyott. Az meg, hogy az elfogyás ellenére (a „mégis” éppen ezt jelenti) fogyott el, maga az abszurditás. A különös ugyanis épp az lenne, ha ennek ellenére mégis maradt volna belőle.
Az meg külön vicc, hogy ha elég lett volna arra, amire adták, akkor is elfogyhatott volna. (Ha pont annyi.)

 

– ÉN EGY LAKÓPARKBAN élek. És Ön?
– Hogy is mondjam, én inkább parklakó vagyok.

 

VALAMIKOR KARÁCSONY ELŐTT hosszasan álldogáltam a patikában, mert az előttem lévő családdal igen hosszasan foglalkozott a gyógyszerész. A gyerekek részére kiváltott gyógyszerek dobozára akkurátusan felírta a gyerekek nevét, és gyakorlatilag bevéste a szülők emlékezetébe, hogy mit hogy tegyenek majd, válaszolt sok-sok kérdésükre. Igazodott ahhoz az intelligenciaszinthez, amit feltételezett róluk. Egyébként nagyon szerény, szinte alázatos házaspár volt, egy kisfiúval. A végén, miután a receptekre járó gyógyszereket kiadta, megkérdezte, kérnek-e még valamit. Az asszony így szólt: ,,És kérek még egy Jóska Ferenc vizet”.

 

MÉG EGY GYÓGYSZERES történet. Az Írószövetség egyik Open Reading estjén Szentmártoni János vendége volt Toroczkay András. Az est kezdete előtt elbeszélgettem egy kedves költőtárssal, a kisújszállási illetőségű Szenti Ernővel. Panaszkodott, hogy nehezére esik a járás, de bevett Voltaren tablettát, és most ettől könnyebben mozog. Aztán Toroczkay András szavaiból kiderül, hogy Szenti az ő rajztanára volt Kisújszálláson, és az egyik általa felolvasott versben pedig ezt hallom: „melyikük lábát kenegettem néha / Richtofit vagy Voltaren krémmel”. A Voltaren két említése között talán fél óra telt el.

 

NEMRÉGIBEN MEGISMERKEDTEM valakivel, aki idegen anyanyelvűeknek magyart tanít. Még a szilveszteri kikapcsolódás napjaira is magával vitte a kijavítandó dolgozatokat. Egyik kedves diákjának csillagos ötöst adott, mivel az csak egyetlen hibát ejtett. Kíváncsi voltam, hogy a diák mit rontott el. Harmincegyedik helyett azt írta, hogy harmincelső.

 

KÉT FÉRFI BEKÖLTÖZÖTT egy buszmegállóba. Régimódi, téglaépítésű buszmegálló, benne egy pad. Mindig ott ülnek, pokrócaikba csavarva. Utoljára reggel láttam őket, egyikük akkor érhetett vissza a boltból, mert láttam a kezében egy nejlonzacskót, benne zsemléket. Többször eszembe jutott, hogy veszek nekik süteményt. Persze erről mindig elfeledkezem, a szándéknak csak valamilyen homályos lenyomata marad meg bennem. Délután, ahogy közeledtem a buszmegálló felé, persze megint felötlött, hogy a süteményről újra csak nem gondoskodtam. Ahogy az autóval a megállóhoz értem, odapillantottam, és láttam, hogy üres. Az agyamban akaratomon kívül megképződött egy mondat: Nincsenek itthon.

 

EGY FÉRFI ÉS EGY NŐ. Paul Celan és Polcz Alaine.

 

MAGYAR ANYÁTÓL és francia apától született barátom Moszkvában lakik, a Gorkij utcában, amit ő kedvesen így nevez: KeseRue.

 

KELLENE EGY TV-CSATORNA, amelyik csak a divattal foglalkozik. Legyen az a neve, hogy COCO CHANNEL.

 

CANETTINEK VANNAK ilyen egy mondatba sűrített, meg nem írt novellaötletei. Eszembe jutott egy hasonló. Egy város, ahol mindenki ugyanazt a titkot őrzi, nem beszélnek róla soha, a legfinomabb utalást sem teszik rá soha, semmilyen körülmények között, hiszen titok, ezért mindenki azt hiszi, ő tudja egyedül, amit mindenki tud.

 

TEGNAP ALSÓSZTREGOVÁN a Madách-kastély bejárása után a parkban koszorút helyeztünk el a síremléken. Közben halljuk, hogy az utca túloldalán egy kertben egy tót atyafi pattogós hangon kiabál. Olyan, mintha veszekedne. És kivel veszekszik? Egy disznóval. Aztán észrevesszük, hogy két disznó is van ott, nem csak egy. Mi koszorúzunk, tőlünk nyolcvan méterre disznókat búgat a gazda. Tökéletes illusztrációja annak, hogy nemcsak szellemmel él az ember, hanem sonkával is.

 

BORPINCÉR BARÁTOM meséli. Annyira szeretem a munkámat, annyira élvezem, amit csinálok, és annyira hiányzik, amikor nem vagyok szolgálatban, hogy újabban saját magamat szeretem szomjelier-nek nevezni.

 

MA BUSSZAL MENTEM HAZA, ami nagyon hasznos, mivel így egészen más arcát mutatja az utca, amelyen általában autóval közlekedek. Felfigyeltem egy táblára, ami egy szerszám- és italboltot jelzett. Döbbenetes párosítás! Gondoljuk meg, a vevő bemegy, vesz egy kalapácsot vagy egy láncfűrészt, majd kér egy korsó sört, amiből esetleg öt korsó sör lesz, aztán kialakul egy heves szóváltás valakivel (gémeskút!, malomalja!!, fokos!!!), mire előkapja a frissen vásárolt szerszámot, rendeltetésellenesen használja, folyik a vér, és máris ki kell hívni a rendőrséget... Mennyivel nyugalmasabb hely egy masszázsszalon és térképbolt!

 

ÁPRILIS 11-ÉN BALATONSZÁRSZÓRA vezetett az utam, ahol a település első embere a délutáni programot megnyitó felszólalásában Balatonszárszó szülöttjének nevezte József Attilát. A közönség nem hördült fel, ez a mondat szépen belesimult a nap ünnepi eseményeibe. Hiszen születésnap van. A halál színhelyén ugyan, de mégiscsak születésnapot ünneplünk. Az élet győz a halál felett. Halál, hol a te hatalmad?

 

– TE HITETLEN VAGY?
– Én? Isten Mensch!

 

SZOMBATON FUTÁS KÖZBEN meghallottam egy kakukk szavát. Boldogan kezdtem számolni, de gyorsan lelombozódtam, mert négy után abbahagyta. Vasárnap megint futni mentem, megint megszólalt egy kakukk, de ez már csak háromszor.
Tandorival szólva: „Milyen hamar elmúlt egy év.”

 

MEGKÖNNYEBBÜLT SÓHAJTÁS egy hosszúra nyúlt nyugati utazás legvégén: holnap végre utazunk vissza Hazasztánba.

 

RÉSZLET EGY RÁDIÓS kívánságműsorból.

„Szeretném kérni Bonótól a Miss Sarajevót.
És kinek küldi?

Ratko Mladićnak.”

 

SZOMSZÉD KISLÁNY mondata a néhány napja született kishúgáról. „Amikor majd kicsi lesz, kell neki a pótkerék.” (Mármint a biciklire.) A pólyás kisbaba tehát még nem kicsi. Még innen van attól, hogy kicsinek lehessen tekinteni.

 

A SAN MARCO BAZILIKA olyan, mint egy mesebeli palota az Ezeregyéjszakából. Mintha egy álmodozó, érzékeny, fantáziadús, zseniális kisgyermek rajzolta volna, akinek a háta mögött ott állt Gross Arnold és Hundertwasser.

 

NÉHÁNY ÉVVEL EZELŐTT egyszer elfelejtettem a szükséges időben kihúzni a kukát az utcára. Az egyik kukás azonban a kerítésen át kiemelte a kertből, és megszabadított bennünket a heti hulladékunktól. Egy héttel később megköszöntem, és a szavaiból azt vettem ki, hogy egészen természetesnek tekintette, amit tett. Úgy látszik, minden mesterséget lehet lélekkel művelni.

 

MEGNÉZTEM A SCHMIDT TÖRTÉNETE című filmet, amelynek egyik jelenetében egy nebraskai kisváros helységtábláján akadt meg a szemem: HOLDREGE. Tudjuk, van néhány olyan szó az angolban, amely hangalakjában azonos valamely magyar szóval. Néhány példa emlékeztetőül: eleven, comb, test, mind, lever. De ez a Holdrege, ez több, ez egy összetett szó! Mindkét tagja igazi magyar szó, együtt pedig valami sosem hallott gyönyörűség: holdrege. És ahhoz, hogy rátaláljak erre a magyar szóra, egy 2002-es amerikai filmet kellett megnéznem.

 

EGY 1992. DECEMBER 16-i naplóbejegyzésemhez nyúlok vissza. A tévében (akkor ennyi volt a választék) egy düsseldorfi színházi fesztiválról szóló műsort láttam. Két magyar volt kinn, Kerényi Imre és Ascher Tamás, akkor még szinte kézen fogva. A két színházi rendező az elegánsan, mértéktartóan modern színház, a Schauspielhaus mögötti parkban találnak egy szakadt, bozontos csavargót, hobót, hajléktalant, mindegy, minek nevezzük. Leereszkednek hozzá, és megkérdezik, mit szól a fesztiválhoz. Csak így, jelző nélkül. Ő megkérdezi, milyen fesztiválhoz. A színházihoz. A hajléktalan lazán belevág, és néhány kerek mondatba foglalja pozitív véleményét. Egymás jobb megismerése, közelebb kerülés a másik kultúrához – ilyeneket mond. Ezek után Kerényi megkérdezi, milyen előadást látott a színházban. Kitérő válasz hangzik el, de mégis elegáns. Elmondta, hogy szoktak ingyenjegyeket felajánlani, de ő még nem élt a lehetőséggel. A válasz ellenére a magyar rendező újra megkérdezi, hogy na, mit látott ebben a színházban. A válasz: semmit, de ő az életben már annyi előadást látott, hiszen az idősebb generációhoz tartozik… És a legborzasztóbb: Kerényi a beszélgetés során megkérdezte az öreg hobót, hogy mi az az épület, amely mögött mindhárman állnak. És láss csodát! – tudta. Szóval kimegy Németországba két zseni fennhéjázni, szenvelegni, leereszkedni, megaláznak (úgy, hogy közben ők maguk ezt észre sem veszik) egy szerencsétlen embert, aki azonban mindvégig megőrzi a méltóságát velük szemben.

SOK ÉV UTÁN ÚJRA megnéztem a Hamu és gyémántot. Kimeríthetetlenül gazdag és szép film, de most csak egyetlen vonatkozásáról szeretnék megemlékezni. Adva van egy szállodai recepciós, akinél cigarettát is lehet vásárolni. Kétféle van: amerikai és magyar. A kommunista párttitkár amerikait kér, majd a film későbbi részében mind a zseniális Cybulski által alakított főhős, mind a barátja magyart kérnek. Mert az erősebb. Nem sokkal vagyunk a magyar forradalom után.

 

EGYIK NAP A RÁDIÓBAN hallottam valakit, aki a tévés múltjáról beszélt, a hangja ismerős volt, de a neve nem jutott eszembe. Beszélt egy régi interjújáról, amit egy híres francia írónővel készített, akinek a neve nyilván még az előtt hangzott el, hogy bekapcsoltam volna a rádiót. Törtem a fejem, kiről lehet szó. Folyton Yourcenar neve ugrott be, de valahogy éreztem, nem ő az. Vicces: beszél valaki, akit amúgy ismerek, valakiről, akit szintén ismerek, de egyik név se villan be. Viszont az öreg írónő, aki fiatal szeretőjével élt együtt, mondott egy nagyon nagyot, nyilván mert érezte a magyar tévésekben, hogy furcsállják ezt a kapcsolatot. „Csak a test öregszik, a vágy nem.” Amúgy Yourcenarral a keresztneve azonos, az írónő Duras. A tévés meg Vinkó József.

 

NAGYON GYORSAN OLVASTAM EL a Sötét Boltok utcáját. Egy sodróan izgalmas keresésről szól. Egy emlékezetét vesztett férfi elindul, hogy megtalálja önmagát. Sokan segítenek neki egy-egy utalással, névvel, helyszínnel, de a munka oroszlánrészét maga a főhős végzi el, valahogy úgy, mint egy sebész, aki önmagát operálja, de komoly asszisztencia segít neki. Élvezettel olvastam, de a 197. oldalon sikerült még közelebb kerülnöm a könyvhöz. Itt többek közt szó van arról, hogy a főhős számára igencsak fontos Denise Yvette Coudreuse kisasszony fotómodellként milyen nevet használt, amikor divatlapok számára dolgozott. A név azonos az anyai nagyanyám családnevével.

 

FÜLTANÚJA VAGYOK annak, hogy egy nő a következőt mondja a telefonba. „Még itt ülök az orvosnál, ezren vannak előttem.” Közben a Sparban áll, és a borok közt válogat.

 

EGY IGAZ TÖRTÉNET következik. A homokozóban három fiúcska játszik. Egyikük édesapja vigyáz mindegyikre, majd mikor indulni kell haza, vezetéknevükön szólítja meg őket, amit a többi szülő nagy csodálkozással fogad. Talán azért, mert a három gyermek vezetékneve a következő: Gyönyörű, Szép, Virág.

 

ABSZOLÚT MEGVETÉS. Ez az ember egy egyszemélyes csürhe.

 

A THE WALL CÍMŰ filmben a főhőst diákkorában azzal alázza meg az egyik agresszív tanára, hogy az osztállyal gúnyosan tudatja, hogy a srác verseket ír. Kinyitja a fiú noteszét, és részleteket olvas fel belőle. Mindenki röhög. A felolvasott szöveg a majdani Money című szám részlete.

 

VAN EGY VÁROSI LEGENDA, amely azt próbálja megmagyarázni, hogy miért nincsenek kínai sírok Magyarországon. Tegnap azonban nagy meglepetésemre véletlenül észrevettem egy fiatal kínai sírját a csepeli temetőben. Az urnát fedő márványlapon volt három magyar dobozos sör, mindegyik kinyitva, és a nyílásba helyezve egy-egy cigaretta. Volt még három papírdobozos narancslé, a megfelelő helyen beleszúrva szívószálakkal, három golden alma, egy fürt banán és egy piros, átlátszó műanyag doboz, tele mandarinnal.

 

TEGNAP KÉT HÉJÁVAL UTAZTAM együtt a csepeli HÉV-en. Tényleg. Két egymással beszélgető férfi tartotta őket a karján, ők pedig tökéletes nyugalomban, méltóságteljesen viselkedtek. Annyira szürreális volt a jelenet, hogy a velem lévő Kiss Judit Ágnes-kötet olvasását néhány vers után abbahagytam, és inkább a madarakat figyeltem. Úgy éreztem, hogy fenséges nyugalmuk kiárad az utasokra, és szinte megdelejez valamennyiünket.

 

Vissza a tetejére