Juhász Ferenc: A Pegazus istállói. Kossuth Kiadó, Bp., 2012

Ma már nehéz elképzelni, hogy egy adott időszakban milyen közvetlen és erős hatást is képes volt kiváltani a költészet. Egy-egy versnek bizonyos esetekben vagy élethelyzetekben akár döntő szerepe is lehet egy másik költői pálya elindulásában és megformálódásában. Ma már nehezen elképzelhető az a rendkívüli és intenzív hatás például, amelyet az elmúlt század ötvenes éveinek elején Juhász Ferenc és Nagy László fellépése jelentett a magyar költészet történetében. Csak a legutóbbi idők néhány vallomásos visszatekintéséből lehet némi fogalmunk arról a máig nem kellőképpen méltányolt „személyes irodalomtörténetről”, melynek eredője, több kortársi életmű esetében, valahol Juhász Ferenc és Nagy László pályakezdésétől számítható. Álljon itt bizonyságul és bevezetőül egyetlen példa a kínálkozó számtalanból, Juhász Ferenc új kötetének pontosabb értelmezése és megértése érdekében.

A (cseh)szlovákiai magyar irodalom egyik legkiválóbb alakja, Cselényi László egy interjújában beszél arról, hogyan élte meg kisebbségi diákként az 1947-es kitelepítéseket, a személyes, a családi és közösségi megnyomorítottság érzését, a mélyszegénységet, kőműves apja napi robotolását a szomszédos falu magnezitgyárában, és édesanyja családot egybetartani igyekvő mindennapos erőfeszítéseit. „Így határozta meg, talán – szól a nagyon személyes vallomás –, e közösségi sors az én egyéni sorsomat is. Mert e nélkül, kortársaim nagy részéhez hasonlatosan, máig Gömörpanyiton lennék, túrnám a földet, esetleg kőművesnek tanultam volna, legrosszabb esetben zootechnikusnak vagy néptanítónak. Ám, mint mondottam, a sors kivetett »meleg« fészkünkből, s nekem idegenben kellett helyt állnom magamért.” S hogy mi köze mindennek Juhász Ferenc és Nagy László költői szerepvállalásához vagy akár Juhász Ferenc legújabb kötetéhez? Ennek megértéséhez még egy jellemző adalékot érdemes megemlíteni. Cselényi László saját bevallása szerint tizennégy éves koráig alig vett könyvet a kezébe. Legfeljebb Petőfi verseit, a Kárpáthy Zoltánt és a Huckleberry Finnt olvasgatta, de azok sem kötötték le különösebben a figyelmét. Ady verseiből is, akinek modorában első verskezdeményeit írja ötvenhárom tavaszán, az olyan sorok ragadják meg, mint az „Akihez szólott a legelső nóta, / Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka”. S akkor 1954–1955 tájékán, ha hinni lehet emlékezésének, szinte varázsütésre minden megváltozik benne. Egyszer csak, valami hirtelen felbuzdulásból, elkezdi lapozgatni a korabeli irodalmi lapokat. A Fáklya 1954 végi számában rábukkan Fábry Zoltán bevezetőjének kíséretében Márai Sándor gyászénekére, a Halotti beszédre, 1955 szeptemberében pedig a Simon István szerkesztette Új Hangban a huszonéves Juhász Ferenc korszakos jelentőségű poémájára (A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujából), akkor még Szarvas-ének címmel. Ezt követően már nincs megállás! Mintha egy új, addig ismeretlen világ tárulna ki előtte. Az Új Hang októberi számában ámulattal olvassa Nagy László A vasárnap gyönyöre című versét, a novemberiben Juhász Ferenc Vers négy hangra, jajgatásra és könyörgésre, átoktalanul című újabb verskompozícióját, a decemberiben a Romantika nyolc versben című új Nagy László-ciklust, és közben megismeri a Tékozló országot is. A korabeli költészetet valamelyest ismerő számára ebben nincs semmi meglepő. A magyar irodalom történetének ez az a néhány esztendeje, amikor a sematizmus időszaka után egy átmeneti, nagyon rövid időre két kiváló tehetséggel bíró ifjú költő, szinte egymással versengve, hétről hétre bemutatót tarthat újfajta költői látásmódból és versformálásból az érdeklődő olvasóközönség számára. Mi sem természetesebb, hogy ez a bemutató egy irodalommal épphogy barátkozó, de mindenre nyitott fiatalemberben katartikus élményt kelt.

„Bián születtem – meséli Juhász Ferenc is Kelen Károlynak adott nyilatkozatában, legújabb kötete megjelenésének alkalmából, 2012 júniusában –, a fél falu bejárt Budapestre dolgozni, kábelgyárba, fonodába, a diákok iskolába. Húsz kilométer Budapesttől. Vonattal mentünk-jöttünk. Szegénységben nőttem fel, apám kőműves volt. Nézze a fényképet, apám szociáldemokrata lehetett, mert a vállán van a kalapács. Voltam magam is kőműves meg gyári munkás: a pamutfonodában vigonyos voltam. A kártológépbe hátul bedobják a vattát, aztán elöl a bőrnyergek közül a vigonyos szedi ki a vasrúdra rácsévézett, fonallá gömbölyített vattát. Ez kerül a lányokhoz, ebből lesz a cérna.” A Nagy Lászlóval 1948 szeptember 1-jén közösen megkezdett kollégiumi évekről a következőket árulja el: „A kollégiumokat akkoriban szakosították. Ez a Bajza utcában volt. El lehet képzelni, mit számított. Nem kellett ingáznod, volt ágyad, fürdőszoba, az alagsorban konyha. Ha Nagy Lacival éjjel hazajöttünk, és bemásztunk az ablakon, Lajos bácsi és Rózsi néni két nagy lángost tett el a sütőbe. Ott ismerkedtem meg első feleségemmel, Erzsivel is… Nagy Lacival olyanok voltunk, mint a testvérek. Ő egy iszkázi nagygazda fia volt, de ezt egy életen át letagadta. Azt írta: »jár a kulák kosorrú lovakkal«, én ebből azt hittem, szegény fiú. Azután az öccse, Ágh István esküvőjén Erzsikének, akinek az apja már kilencedik éve ült a szegedi Csillagbörtönben mint kulák, Laci édesanyja sírva bevallotta.” S hogy miként függ össze nagyon szorosan egymással ez esetben is élet és irodalom? Nos, rögtön következik ezúttal is a felvetődő kérdésre a csattanós válasz: „Most is azt mondom, amit Frankfurtban, a nemzetközi könyvvásáron, díszvendégségünk idején egy rövid beszédben, hogy a költészetnek nincs célja, csak értelme van. Ki is gúnyoltak engem ezért itthon. De értelme van. Az, hogy van. A mi tévedésünk, akik negyvenötben megéltük a háború végét, voltunk katonaszökevények, voltunk bujkálók, de így maradtunk életben, hogy még azt hittük, van célja. Azt hittük, hogy tudunk úgy verset írni, hogy segítsük az ország felépülését, az új társadalom létrejöttét. Kiderült, hogy nem volt igazunk. Hogy nem sikerült. De azért, a célszerűséget elfelejtve, a költészet értelme az, hogy létezik.”

Hol van már a hetvenes évek elejének lelkesült és problémátlannak tűnő hitvallása  A költészet cselekvő akaratáról! „Egy azonban biztos – írja öntudatosan még 1974-ben is az Írás egy jövendő őskoponyán lapjain –, hogy a költészet cselekvés, cselekvő folyamat, s biztos az is, hogy a hallgatás nem teremthet költészetet. Soha, semmikor! A hallgatás vagy az elhallgatás lehet része a költészetnek, vagy egy költészetnek, de nem lehet alapformája... Tehát a csönd lehetséges a költészetben, de a csönd nem lehet a költészet.” „Mi is hát nekünk, mai írástudóknak, mi is hát a mi felelősségünk?” – teszi fel mintegy önmaga számára és mintegy a két évvel később elmondottakat megelőlegezve a kérdést a Bertha Bulcsuval folytatott beszélgetés során is, 1972 novemberében. S a válasza ezúttal is megingathatatlan magabiztosságról tanúskodik: „Hogy bátran és tisztán szembesítsük önmagunkat és olvasóinkat (az igét-hallani-akarókat) a valósággal. Hogy ne hirdessünk hazug eszméket, hamis hiteket, galád és alávaló akaratokat. Hogy fölhívjunk, figyelmeztessünk, oktassunk, hogy őszinték legyünk, írván: hazában, történelemben, politikában, szerelemben, halálban, merjük bevallani és láttatni gyarlóságainkat és bűneinket, hogy merjük bevallani tévedéseinket: akár eszmékben, akár a gyakorlatban, hogy felelősen beszéljünk történelemről, hazáról, szocializmusról, »nemzeti« bűnökről, hogy tollunkat sohase fogjuk a rossz szolgálatába!”

A lelkesült és problémátlannak tűnő hitvallásról, a megingathatatlanul magabiztos hangvételről körülbelül a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójára azután kiderül, hogy a továbbiakban tarthatatlanok és követhetetlenek. Időközben ugyanis éppen az alapjukat jelentő világlátás és költészetszemlélet kérdőjeleződik meg. Világossá válik, hogy a költészetnek elsőrendűen valóban nem célja kell legyen, hanem mindenekelőtt értelme. Nem feltétlenül cselekvő akaratnak kell lennie. Nem figyelmeztetnie vagy oktatnia kell, nem a feltételezett igaz szolgálatába kell állnia. Nem kell küldetésesen folyton hazában, nemzetben, történelemben, politikában vagy éppenséggel szocializmusban gondolkodnia. Mindezekkel szemben: leginkább lennie kell – a maga egyediségében, személyességében és önadottságában! S adott esetben igenis létformája lehet a hallgatás, az elhallgatás, a csönd is; legfőbb tárgyai pedig igenis lehetnek az élet olyan alapkérdései, mint a szerelem vagy a halál. Világlátásának és költészetszemléletének erről a nagy fordulatáról, életének erről a talán legválságosabb időszakáról a költő ezúttal is könyörtelen nyíltsággal beszél a Mézes Gergelynek 2005-ben adott nyilatkozatában. A következőképpen emlékezik vissza a maga „személyes rendszerváltására”: „Nekem a rendszerváltás, vagyis a kapitalizmus nem jól kezdődött, hiszen rengeteg ellenszenv volt velem szemben. Úgy ültem ebben a szobában, mint egy kriptában. Borzasztó volt, hogy néha hetekig nem hívott senki, vagy nem nyitották ránk az ajtót. Volt olyan, amikor két hétig egy csík szalonnán éltünk a feleségemmel… Valószínűleg azért, mert 1971 és 1991 között az Új Írás szerkesztője voltam. Támadtak politikailag, mert Aczél György embere vagyok, meg szakmailag is, hogy teleírom a lapot. De hát a fontos eseményekről, születésnapokról, halálozásokról valakinek meg kellett emlékezni. A többiek nem akarták elvállalni az ilyen munkákat.”

Juhász  Ferencet és költészetét a kezdetektől fogva a leplezetlen önfelmutatás, a féktelen megmutatkozni vágyás jellemzi (Könyörgés középszerért egy éposz írása közben; A virágok hatalma). A legtitkosabb életmozzanatokat és érzéseket is kihívó nyíltsággal, már-már fájó vagy kegyeletsértő módon kiáltja világgá (József Attila sírja; Latinovits Zoltán koporsója kívül-belül teleírva, mint az egyiptomi múmia-bábok). Az ország, a nemzet és egész történelme letéteményeseként lép fel  (A tékozló ország; A halottak királya); a teljes világmindenséget, az univerzum teljességét kívánja birtokba venni  (A tízmilliárd éves szív; Krisztus levétele a keresztről). Hangvétele ennek megfelelően általában véve emelkedett, profetikus, patetikus, kompozícióira a monumentalitás, a nagy tömbökből építkezés a jellemző. Grammatikai és poétikai értelemben a mikro- és makrokozmosz képeinek, az archaikus népköltészet kifejezésformáinak, valamint a mitológia és a modern tudomány szóanyagának ráolvasás- és leltárszerű, végeérhetetlen burjánoztatásával a lehető legteljesebb extenzivitás megteremtésére törekedik  (Harc a fehér báránnyal; A Mindenség szerelme). A csönd és elhallgatás korszakának beálltával, a cselekvő vagy (nép)képviseleti költészet illúziójának szertefoszlásával azután ennek az enciklopédikus költészetnek szinte minden eleme külön-külön és együttesen is veszélybe kerül: a kifelé fordulás, a vátesz jelleg, az univerzalitás csakúgy, mint a profetikus hevület, a monumentalitás és a variációs extenzivitás.

A személyes léthelyzet válságossá válása, a költészeteszmény és az alakításmód megrendülése ráadásul akkor következik be, amikor költőnek és műveinek a megítéltetése egyébként is a mélypontra zuhan. Miként azt Vasy Gézának az Orpheus folyóirat 1997-es őszi száma részére készített összesítéséből tudjuk, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek reprezentatív versantológiáinak (Mai magyar költők, 1956; Mai magyar költők antológiája, 1964, 1974) „erősorrendje” alapján Juhász Ferenc még a második helyen szerepel. A Hét évszázad magyar versei című gyűjtemény 1978–1979-es kiadásában is – a kiérdemelt egy híján száz oldalnyi terjedelemmel – a negyedik. A Magyar Remekírók sorozatban 1985-ben megjelent Magyar költők – 20. század  című háromkötetes összeállításban a hetedik helyet foglalja el. Az 1996-os Hét évszázad magyar költői című antológiában viszont már egészen a tizennyolcadik helyig szorul vissza! Költő és költészete korábban hol a hivatalosság, hol a kritika, hol az olvasóközönség részéről, de valahonnan mindig támogatottságot érezhetett és élvezhetett. Versei, versprózái – a körülöttük rendre feltámadó kisebb-nagyobb viharok által még gerjesztetten is – érdeklődést keltettek, időről időre elismerést arattak. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ez a helyzet gyökeresen megváltozik. Megszaporodnak a szerzőt mint az előző rendszer úgymond kegyeltjét, kitüntetettjét és kiszolgálóját érő – jelen esetben érdektelen, hogy jogos vagy jogosulatlan – támadások. Bűnéül róják fel a feltűnően gyors kiemelkedést, a kétszeres Kossuth-díjat, Aczél György barátságát. Irányzatos szerkesztőnek és érthetetlen költőnek nevezik. Lapját, az Új Írást 1991-ben megszüntetik, őt magát nyugdíjazzák. Versei ugyan továbbra is megjelennek, figyelmet azonban kevéssé kapnak, visszhangot alig keltenek. Az egyre inkább tért nyerő, újfajta irodalmi kánon szemszögéből nézve amúgy is radikálisan módosulnak, kedvezőtlenre fordulnak a váteszes-profetikus líramodell követhetőségének esélyei. A mindig viták kereszttüzében, irodalmi és politikai csatározások középpontjában álló személyiségtől és annak tevékenységétől éppen akkor fordul el csaknem mindenki, amikor életének és költészetének egyik legválságosabb időszakához és legnagyobb fordulatához érkezik.

Az 1996-os Pipacsok a pokol fölött és a két évvel későbbi, válogatott verseket tartalmazó Kozmosz-magány kötet ezt a patt- vagy KO-helyzetet és az abból való, Varga Lajos Márton találó kifejezésével „drámai elmozdulást” rögzítik; (nem)fogadtatásuk egyúttal ismételten arra figyelmeztet – továbbra is a Népszabadság kritikusát idézve –, hogy „Juhász Ferenc költészete megszűnt irodalmi probléma lenni. Vagyis, mert kiköpni nem akarjuk, lenyelni meg nem tudjuk, hát rágjuk. Miközben megkísérlünk úgy tenni, mintha e nagy falat semmi gondot nem okozna… Mit kezdünk most vele?” S ez a kérdés már a század irodalomtudományi gondolkodásának egyik alapvető kérdését veti fel, mely úgy hangzik: létezhet-e irodalmi mű olvasó, befogadó nélkül; van-e a műnek értelme, értéke értelmét, értékét legitimáló értelmező(i közösség) nélkül? Ma már egyértelműen tudható a válasz erre az alapkérdésre. Igen, létezhet mű befogadó (befogadás) nélkül, de csak mint önmagában álló, árusítható, könyvtárak polcain porosodó fizikai entitás. Valódi értelmet, jelentést – szerzője szándékoltságát magában foglaló tárgy-mű voltán túl – csakis az olvasóival való szüntelen és szüntelenül változó kölcsönviszonyában nyerhet; a nélkül holt anyag, merő potencialitás, esetlegesen majdan összeálló értelmezői közösségek, leendő korok olvasói számára. Juhász Ferencnek az ezredforduló időszakában, akarva-akaratlanul, ezzel az egész művészetét, költői létezésének egészét fenyegető tudattal kell szembesülnie, és következményeivel szembenéznie. Az elmúlt másfél-két évtizedben írott versei egyszerre jelentik az addigi pálya (eszmény és beszédmód) egyfajta összegezését, ugyanakkor – a korlátok, a folytathatatlanság tudatában – az elveszített legitimáció visszaszerzésének irányába megtett fordulatot. A mintegy penitenciaként önmagára kirótt és látványos konoksággal végrehajtott elhallgatás drámai csöndje láthatóan egyszerre készteti számvetésre és megújulásra. „Ez vagyok: teremtés s halál. Bennem világok rothadása / s világszületés lángtenger, óceánból bújó földrészek. / S époszok bőre, cet-szeme világűr-redő s törpe-bolygó” – szól egyik „éposz-szonettjének” rövid részlete, s felel rá kényszeredett játékossággal, kegyetlen öngúnnyal két „morzsának” nevezett rigmus- vagy ritmustöredéke: „Egyedem, begyedem, tengertánc: / Juhász Ferenc mit csinálsz? / Nem csinálok egyebet: / époszokat, verseket.”; „Dicsértessék! / Verset írni többet ne tessék!”

Szonettből éposz? Morzsákból vers? Mikor az époszt, a verset évtizedekig már-már csaknem kizárólagosan az úgynevezett hosszúvers nagy szerkezetei, hatalmas tömbjei, megállíthatatlanul ömlő szózuhataga jelentette!? Mikor még  A  Sántha család, az  Apám, az  Anyám vagy a  Fekete Saskirály egyébként kötött mértékű felező nyolcasai és tizenkettősei is csupán keretül szolgáltak a képek és a sorok könyvnyi méretűvé duzzadásához vagy duzzasztásához!? Igen, akár szonettből is éposz, akár morzsákból is vers. Ugyanakkor a hosszúvers fokozatos redukálásával, formai és terjedelmi egyszerűsítésével akár a szonettszerű tömörség, a morzsalékosság érzékeltetése. E kettős alkotói törekvés együttes érvényesítése és összhangjának megteremtése Juhász Ferenc legutóbbi korszakának egyik legmeghatározóbb jegye. A komplexitásnak erre a legfőbb erényére elsők között Margócsy István figyel fel a Sipos Lajos által szerkesztett, 1994-ben megjelent Irodalomtanítás című kiadványban, amikor A szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok kapujábólt elemezve megállapítja: „a hosszúvers olyan terjedelmesebb lírai kompozíció, mely epikai és drámai elemeket is tartalmaz. Bár megőrzi a lírai bensőségességet, túlhalad az élmények személyes körén.” S ennek az átértelmezett és az olvasó számára hozzáférhetőbbé tett komplexitásnak az erényét hangsúlyozza Tarján Tamás is, az ugyancsak Sipos Lajos által összeállított, 1997-es Pannon Enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom című gyűjteményben szereplő tanulmányában. Mint írja: „E líra nem érthetetlen és nem olvashatatlan, hanem szokatlan és nehezen olvasható. Időt, türelmet, ráhangolódást kér a befogadótól. Némi figyelem és gyakorlat árán megtapasztalható, hogy a legmonumentálisabb époszok, a legszövevényesebb struktúrák is visszavezethetők, redukálhatók a kollektív irodalmi tudatunkban élő, egyszerűbb formákra.” Terjedelmes kompozíció és lírai bensőségesség, monumentális éposz és egyszerű forma kettősségéről van tehát szó. Egy idő után e kettősség jegyében formálódik a költői életmű. A hosszúversekben csak betétként, járulékos elemként jelen lévő szerkezetek, eszközök, eljárásmódok – például rigmusok, ráolvasások, klasszikus mértékek és mértéksejtelmek, a variációs ismétléstechnika alkalmazása – fokozatosan önálló versszervező szerephez jutnak, s egymás utáni sorakoztatásuk összességében próbálja az époszok komplex hatását megidézni.

A hosszúverseknek mindig megvolt a maguk strukturáló középpontjuk, afféle mindent meghatározó és mindent átható centrális élményanyaguk, lett légyen az a szülői gondoskodás elveszítése, a feleség, a barát értelmetlen és érthetetlen halála miatti düh és keserűség, az ország, a nemzet, a világegyetem veszélyeztetettségének elementáris érzete. Az egyes époszok ezt a személyiséget végtelenül nyomasztó élményt igyekeztek, a nagyon is személyes érintettség nézőpontjából, a nyelv, a költészet segítségével legalább a költemény elkészülésének idejére felfüggeszteni, semmissé nyilvánítani, kibeszélni, kiírni, szétírni. A csönd és elhallgatás korszakától válik világossá, hogy a korábbi univerzális élmény helyét egyre inkább a halálközelségnek, az elveszettségnek, kifosztottságnak, megalázottságnak egyetlen érzelempontra, élménymagra zsugorodása foglalja el, amihez időnként már túlságosan bő az oly előszeretettel művelt, egyénileg teremtett nagyforma. Ezt az érzelempontot vagy élménymagot felfüggeszteni, semmissé nyilvánítani immáron lehetetlen, kibeszélni, kiírni, szétírni éppen ezért értelmetlen is. Legfeljebb a régmúlt életeseményeihez vagy a hétköznapok apró tényeihez, eseményeihez vagy személyeihez kötődve, újabb és újabb variációit lehet megírni; s végül a variációsorok ugyanegy, szűk középpontú, füzérszerű összeillesztésével a teljességnek, a nagyformának valamiféle képzetét kelteni. Míg tehát a hosszúvers alanya kifelé figyel, kifelé szól, és de-strukturál (élmény és forma teljességét széttagolja, szétírja részletek sorozatává), addig a variációfüzér alanya befelé figyel, befelé szól, és de-konstruál (ugyanannak az élménymagnak a különböző változatait rögzíti és illeszti össze).

A mind ez idáig utolsó, s a szerző saját bevallása szerint nagy valószínűséggel legutolsó verseskötete, a 2012-ben a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent a Pegazus istállói csak mindezen előzmények ismeretében értelmezhető. A pálya mind tartalmában, mind megformáltságában két legmeghatározóbb, markáns vonulatát a lehető legtermészetesebben egyesíti és ötvözi, miközben szinte észrevétlenül újraértelmezi és újraírja az életmű egészét. S teszi mindezt nem az éveken át megszokott, végeláthatatlan versmondatokat tartalmazó, kemény kötésű könyvmonstrum formájában, hanem alig több mint száz oldalon, puha borítású füzetként, mindössze huszonnégy hosszabb és rövidebb vers sorakoztatásával. A versek szerzője és összeállítója láthatóan és érezhetően a vékonyka kötettel életút és költői pálya esszenciáját kívánja adni. Nem egy újabb nagy mű megalkotására vagy egy újabb nagy téma feldolgozására vállalkozik, hanem életének és költészetének lényegi pontjaira, mozzanataira igyekszik még egyszer és együttesen ráirányítani a figyelmet. Önmaga és az olvasó figyelmét. Ettől az alapvető szerzői és szerkesztői hozzáállástól lesz kötete élménydús, személyes hitelű, ugyanakkor világosan áttekinthető és mesterien megszerkesztett.

A borítón Hantai Simon 1953-ban Párizsban készült festménye, az elülső belső fülön Gordon Eszternek a könyv megjelenésének évében, a költő meditáló-réveteg tekintetét megörökítő aprócska fotója látható. Semmi magyarázat! Semmi körítés, semmi cafrang! Semmi elő- vagy utószó, életrajzi adat, érdemek sorakoztatása, kiadói vagy kortársi ajánlás! Csak az egykori jó barát ötvenes évekbeli képe és a mai költő figyelő tekintete. Azután jó hetvenoldalnyi távolból egy szenvedéllyel teli siratóének, a Halottak. Halál. Hantai Simon. Falak., a személyes kapcsolat és mély fájdalom világgá kiáltásával: „Halál. Halál. Halál. Halál. Halál. Halottak. Hantai Simon. / Hiányzol. Nagyon hiányzol! Gyermekkorom, ifjúkorom, férfikorom / gyötrődő, konok, hűtlen-hűséges embertársa, Barátom, Simon, / te biai sváb lángelme-festőmatematikus, te Bólyai János-agyú / világegyetem-átfogalmazó, makacs és magányos rejtőzködés / a titokban, Johann Sebastian Bach és Händel vándorgyász utóda”.

A külsőségek elvetésével, a költői személyiség számára igazán lényeges dolgokra koncentrálással, a távlatosság minden megtapasztalásával és az érzelmek kendőzetlen megvallásával most látszik, mennyire egységes Juhász Ferenc költészete. Ha lehántjuk az életút kalandos fordulatait, a fogadtatás furcsa ellentmondásait, a nem ritkán áhítatos elismeréseket és a nem ritkán igaztalan támadásokat, azt látjuk, hogy a költő a biai indulástól mostanáig lényegében ugyanannak az eszménynek a jegyében formálta meg életét és művészetét. Erre pontosan és tudatosan utal is az első vers (Fehér vasszék a kertben), tehát az egész kötet felütése is: „Én nem leszek most se más, / mint aki eddig voltam. / Én nem vagyok most se más, / hiszen az Űr-Ménen lovagoltam… Gyűlölhetnek elevenen, holtan, / szerethetnek holtan, elevenen, / én nem leszek most se más, / mint aki eddig voltam: / szerelmes nyári villám-bajvívás / mennydörgés-lilával tajtékká omoltan.” S ha megnézzük ugyanennek a versnek, tehát az egész megformálandó kötetnek a kifuttatását is, akkor még egyértelműbben látszik az eredendő költői-kötetszerkesztői szándék. Így hangzik: „s akármi vár rám, most már szélmalmot hajtva végig gyötröm / életem, s úgy nézlek Tavasz, mint aki kilépett-önmagából / s úgy nézem önmagam, ahogy a lepke néz a tűz-virágból. / Szívemben rózsakert, szívemben búzaföld, zöld mező, / szívemben, ősz szívemben mindig tavasz, nem temető!” Érdemes mindezt összevetni a kötet utolsó versének (Áldás az ittmaradóknak), tehát zárlatának felütésével és kifuttatásával. Az indítás ott is egy kettős kinyilatkoztatás, de egészen más időtávlatból megfogalmazva: „Ne sirassatok, ha szótlan elmegyek / az Elmúlás-vadonba, a Zöld Örökbe, / mint erdőben kóborló gyerek, / s fölöttem aranylevelek szikra-lombja nyög hörögve.” A nyitóversben a Tavasz (Juhász Ferenc szótárában a Halál) viszonyítási pont az egész megtett életút áttekintéséhez és vállalásához, a záróversben már iránymutatás a jövőbeli történések elfogadásához. Ez utóbbi zárlata ugyanakkor az „Elmúlás-vadon” vagy a „Zöld Örök” eljövetelét egészen tág horizontba helyezi: „És néz a megmaradt Emberiség, dülledten néz, mint többezer-prizmájú légyszem! / S néz közönyös csillag-mindenség, benne a férfi, a nő, a hermafrodita, gyerek. / S nem érti az Ítéletet, az Egyetlen Bosszút az Összetett Egészen: / ha már kitalálta, ha már létrehozta, létéért mért bünteti meg?” A személyes univerzum és az univerzum személyességének az összefonódása az elmúlásban. Bravúros kötetszerkesztés! Mesteri kötetkompozíció!

A keret kettőssége meghatározza a kötet szerkezetének kettősségét is. Időszerkezet, témaválasztás és versforma szempontjából egyaránt. A kettős idősík: a múlt bizonyossága és a jövő bizonytalansága. A kettős tematika: a gyermekkor s a szeretett családtagok és barátok elvesztése, illetve a halál elkerülhetetlenségének tudomásulvétele. A megformálás kettőssége: a kisformákból építkező nagyforma, illetőleg a nagyforma távlatosságát sugalló kisforma tudatos váltogatása és egymásba szövése. A középpontban pedig az élet legfontosabb és egyedül megkérdőjelezhetetlen pillanata: a halál pillanata. Juhász Ferenc szemléletmódja ebből a szempontból is következetes és egészen különleges. Már a Bertha Bulcsuval 1972-ben folytatott és korábban már idézett beszélgetés során a következőket mondja: „Én nem félek a haláltól. És a halottaktól se félek. Ne csodálkozz, ha azt mondom, én szeretem a halottakat, és a halottak szeretnek engem. Mert a halottak az én múltam és jövőm, mert a halál az én jövőm és múltam! Nekem: barátom a halál, nekem társaim a halottak… A halál a részleteire bontott és a részekre-bontott lét egyetemem foglalata. Ezért gyönyörű. Ezért nem iszonyatos. Mert a halál az: ami van, a többi csak a létezés lehetségese. De ezért a lehetségesért kell nemződnünk, születnünk, élnünk és meghalnunk majd! És ne csodálkozz: én hiszek a halálban. Hiszek létet-teremtő, létet-akaró erejében… Tudom: halálom pillanata: létem (emberlétem) legfontosabb pillanata lesz.” Ugyanez az önmagában is kettős természetű és egész életre kiható lét- és halálélmény fogalmazódik meg 2012-ben, immáron verssé átlényegítve: „Ó, én a halál mellett éltem mindig. A halállal, / a halálban éltem, a halállal feküdtem, a halállal / keltem, a halált szoptam vékony fűzfaág-könnyű / anyám kicsiny emlőiből, féltüdejű apám bordátlan / bal hátának forró, láznedves hús-gödrében feküdtem / éjszakánként, mint anyaméhben a jövőre-szomjas magzat, / pedig hát a férfihát rózsateknőjében aludtam, nem egy asszonytest / hegyesen felpúposodó várakozás-hasában.” (Halál melletti élet. A gyermekkor gyászkertje. Öröm) A kötet versei azután ebből a mindent átható, múltba és jövőbe egyszerre tekintő nézőpontból és szinte párversekként, egy-egy rövid és hosszú formát párosítva, újraélik és újraírják élet és költészet korábbi meghatározó élményeit: a gyermekkor szépséges szegénységét (Gyermekkor. Ifjúság. Munka. Szegénység; Játszótárs-keresés a reggeli nyárban), az eseménydús ifjúkor hétköznapi történéseit (A Pegazus istállói, avagy Óda a szemetesekhez; Szivárványt szülő csikóhal-kristálykastély), a férfikor vészterhes élményeit (Utak, világok; Fekete sivatag), a szeretett társak elsiratását (A viasz-mosolyú múlt idő; A szűz Tisza. Kass János halálára), az anya elvesztésének soha be nem gyógyuló sebeit (Lepkék, pillangók. Szitakötők. Emberiség; Halott Anyám: Siratófalam) és az enyhet adó szerelem boldogságát (A vágyakozás himnusz-türelme; A forró vérrel telt selyemcsipke-serleg, avagy új Énekek Éneke a XXI. századból).

A rendkívül tudatos szerkesztésmóddal a kötet összeállítója egyetlenegyszer tesz kivételt. Egyetlen vers erejéig megbont kettős időszerkezetet, témaválasztást és versformát, eltekint a halál pillanatának középponti vezérlő szerepétől is. Az életre szavaz. A jelenbeli öröm élvezetére. Megírja a kortársi magyar költészet különleges szépségű öregkori szerelmes, ha tetszik, erotikus versét. Azután gondosan elrejti kötetében. Az érdeklődő és figyelmes olvasó azért megtalálja ott, valahol a kötet aranymetszéspontján. Ez a vers: A hajnalcsönd bíbora. Juhász Ferenc költészetének kivételes és kivételes őszinteségű alkotása. Egy Juhász Ferencről, költészetéről és új kötetéről szóló beszámolónak nem lehet méltóbb befejezése:

Lágy forró fehér zselé

csorog combodra, hasadra,

a nemi gyapotra, a szőr-háromszögre,

alatta kinyílt rózsa, tulipán

láng-barlang, szirom-kút.

S mi fekszünk a hajnalra várva

a hold elpárolgásra,

a csillag-rejtőzködésre

lihegve és ragyogva.

Te nyakamat öleled bal karoddal,

én melledet fogom jobb kezemmel.

Kint mázsás hó a kertben,

a bokrokon, a fákon,

fehér áldomás-takaró a tavasz-reményen.

S várjuk a reggelt szív-csöndesedésben:

te hatvankét évesen,

én nyolcvankét évesen

Asszonyom, Gyönyörűm, Mindenem, Édesem.