Ez egy ilyen csúcs


– Szervusz, Újlipót! –

 

Akkoriban magyar hegymászók halálával voltak teli az újságok. Ezek a férfiak nagyon magasra törtek, kíméletlen vidéken tették próbára az erejüket és a kitartásukat. Olyan közel volt hozzájuk az ég szörnyű, fagyott hasa, mint máshoz a beázott plafon. De meghaltak, elvesztek mások is, spanyolok, malájok meg koreaiak. Csúcsokat akartak. Elvette őket a hegy. Az a szörnyű csúcs.

Talán egy csúcs mégsem föltétlenül arra való, hogy meghaljon miatta az ember, gondolta Szív. Vagy lehet, hogy arra való. Moraj, köd. Kalapács kopog egy pulpituson. Meghoztuk az ítéletet. Mindenki álljon föl! Tehát, hölgyeim és uraim, tisztelt esküdtek! Szív Ernőt aljas indokból elkövetett élni akarás és mindenféle fajta csúcsok, magaslatok, oromzatok sorozatos, nem lankadó gyalázása miatt halálra ítéljük. Fellebbezésnek helye nincs. Leülhetnek. Öt perc múlva kivégzés. Bírósági stopper indul. Mondom, indul! Köszönöm!

Szív fölült az ágyban, az arcát dörzsölgette, a halántékán a lüktető eret. Didergett az ég, énekeltek a madarak, öt rézfuvola a balkonon, a tétován szertezöldellő vadszőlő közelében. Valami semmiség miatt történt, hogy nem élhetett többé, de Szív konkrétan nem emlékezett a bűnére. Annyi azonban világos volt, hogy van még öt perce az életéből. Már csak négy. Három perc múlva elfárad áramlani légcsövében a poros pesti levegő, majd akár könnyű, sötét kendő, rákúszik az arcára a szeder színe, foltok lilázzák a kézfejét, a végtagjait kiegyenesítik a merevedések. Egy perc múlva jön ez az egész.

Ült az ágyban, alig kapott levegőt.

Amikor aztán kikászálódott az ágyból, és kávét főzött, még az asztalánál olvasni kezdte az újabb cikket a hegymászók haláláról. Sóhajtott, összegyűrt zacskó lett a tüdeje. Leengedte a bögre mellé az újságot, és arra gondolt, nem, nem, inkább az jutott az eszébe, csak mert a gondolatban van keresés, és amikor az eszünkbe jut valami, azt elvileg nem hívjuk, nem kérjük, nem keressük, direkt módon nem akarjuk, szóval az eszébe jutott, hogy hiszen jelenése van. Várják az irodában. Phú, máris elkésett. Nem, talán már nem fog följutni annak az irodának a csúcsára.

Sietősen öltözött. Fájt a dereka, mint rendesen. Ha meghal, ez akkor is fájni fog.

Kilépett a háza ajtaján, és olyan jó volt hallani a nyikordulást, hogy ez, amikor ő megérkezik, akkor is így szól, és amikor elmegy valahová, cirkuszba, kocsmába, könyvesboltba vagy éppen a hivatalba, akkor is így. Néha visszalépett az utcáról, és újra kinyitotta a kaput, és meghallgatta a nyikorgást. Vagy jött haza, és visszafordult a lépcsőházban, újra kilépett az utcára, és így. Meghallgatta a nyikorgást. Az neki barátja volt.

Mármost odakint valahogy tényleg megváltozott a világmindenség, de legalábbis a legközelebbi sarokig erős módosulások történtek. Olyan milyen lett. Mindig ezzel jönni, mint egy kopott könyökű világügynök, hetente jönni, bekopogtatni, eladnám a világmindenséget, drágám, csakhogy az nem olyan már, mint a múlt héten volt, most másmilyen. Milyen. Változik. Gyengéden észrevenni a változást, ezt rögzíteni, és amit már elmondott, újra elmondani. Szív lefelé pislogott.

Az ott egy napfolt. Milyen szépen, méltósággal úszik a járdán, két aláharákolt emberi köpet között. Ott lebeg, akár egy aranyhal, mintha nem lenne senkié, és nem törődik azzal, hogy mindjárt útját állja szemét, sörösdoboz, kutyaszar. Sietni kellett a hivatalba.

Amikor Szív belépett a sörözőbe, annak az ajtaja is nyikorgott. És ez jó volt. Megfigyelte már, hogy azok a jó és kellemes sörözők, egy, ahol nyikorog az ajtó, kettő, ahol rendszeresen látni részeg, vagy legalábbis spicces nőket is. De nem csitriket, nem vihogó félkész kislányokat, akik egy pohár sörtől táncolni kezdenek, hanem olyan középkorúakat, olyan elfáradtakat, olyan ereszkedteket, akiknek a hangjában már brácsázik a nikotin, és képesek elülni gondos és tartalmas félórákat egy pohár sör és egy reménytelenül kis kiszerelésű tömény mellett. Ezek a nők, gondoljunk bármit is róluk, és persze Szív nem gondolt semmi igazán rosszat, összetartják a helyet, és ebben az otthonosság illúziója éppúgy benne van, mint az, hogy valami kaland is ránk suttoghat a következő pillanatban.

– Holnap galambleves lesz – mondja a nő, és rágyújt. És kér még egy konyakot, két ujjal fogja a pohárkát. Festett körmök. Két gyűrű a jobbon. És az ember tudja, hogy nem lesz galambleves. Máról még maradt paprikás krumpli. Az lesz holnap is.   

Szív kicsit körbenézett, most csak férfiak voltak, meg két munkás, akik kávét ittak. Milyen szépen tudnak ezek kavargatni. Szív sóhajtott. Azt gondolta, jó lenne valamit inni, valami kis töményet, és aztán arra szépen ráereszteni valami keserű, de lágy szőkét, és aztán sietni tovább. Már a pultnak támaszkodott.

– Mennyi olyasmit mondtam már az életben, amit nyomban megbántam. De az a legrosszabb – kezdte, mint mindig –, ha később bánjuk meg. Évek, évtizedek múlva. Jobb nyomban megbánni, hát nem!?

A kocsmáros szórakozottan nézett rá, közben már csapolt. Aztán rutinosan megbillentette az unikumosüveget. Meg sem rezdült az arca.

– Ah, tulajdonképpen a szigorúságról lenne szó – magyarázta Szív. – A szigorról. Hogy az nem nádpálca, szíj, összevont tekintet, a lélektani ín megfeszülése. Nem. A szigor az, hogy meg tudod tartani, és hogy hosszan meg tudod tartani, és úgy tartod meg, hogy közben, még ha nem túl kényelmes vagy jóleső, akkor sem árulod el. Megbánni lehet, elárulni nem. Szigorúan élni, de nem könyörtelenül. Nem, nem elárulni, ami rád van bízva. És nagyon, nagyon sok minden van rád bízva. Például az ember fölvesz egy levelet a földről, és így szól hozzá, oké, öreg, ennyi volt, de azért a fa tud rólad. És hálás neked mindenért. Érted, levél? Vagy, nézzünk ezzel is szembe, talán már elfelejtett. Amikor elváltál az egyik ágától, nyomban elfelejtett, levél – Szív elfintorodott. –  Na, nekem ilyen csúcsaim vannak.

– Máskor ennyitől nem rúgsz be, Ernő – jegyezte meg a kocsmáros, alacsony, szőke férfi, tele volt sebhellyel az arca. Himlőfoltok, kis égett piros

cseresznyelenyomatok a bőrén. És nagyon szomorú, de perfekt mozdulatok. Szív egyszer egy napon keresztül azt figyelte, hogyan mosogatja el a poharakat. Nyitásnál leragadt, és nem mozdult egész nap, és már az éjszaka fekete vizébe bugyborékoltak bele a távozó kocsmalelkek, de ő még mindig azt bámulta elbillenő fejjel, a szesz egyre súlyosabb függönyén keresztül is, ámulva, a pultról le-lecsúszó könyökkel, hogy ez a szőke tag mit kezd egy söröskorsóval, amiből csak egyetlen nyeletet ittak, csak mert, talán, nem kell telhetetlennek lenni. Nem emlékezett, miként jutott haza. De arra jól emlékezett, hogy a csapos felesége most is kijött hátulról, és ahogy mindig, minden egyes nap után szokta, megsimogatta a csapos himlőhelyes arcát. Megszámolta a sebeket, bólintott, hogy rendben, mind megvan, majd azt mondta halkan, fájront, Betlehem bezár. Igen, ez volt a zárás. Utána már nem ivott senki, pohár nem koccant. De a törzsvendégek ilyenkor tapsoltak is, mint repülőgép utasai leszállásnál.

Szív már újra az utcán téblábolt, néhányan furcsán bámultak rá. Na hiszen, a járókelők! Észrevették az emberek, ez nagyon, nagyon jó! Mert a járókelők, az úgynevezett járókelők nem nagyon szoktak észrevenni semmit, nem szoktak megfigyelni, fölfigyelni, elcsodálkozni, megtorpanni. Ha kinyílik, ha színt kap a pillantásukban valami dolog, akkor már nem is járókelők. Akkor már költők, gyilkosok, politikusok.

– Nos – magyarázta nekik, a már nem járókelőknek Szív –, mindenfelől bizonyos csúcsok merednek ránk. Se szerik, se számuk. Én azonban azt mondom, jobb leülni bizonyos távolságból a csúcs elé, és nézni, figyelni őt. Talán többet megtudok róla. Meg magamról. Tudok vele beszélgetni.

Gyereklány lépett hozzá, az egyik cipőfűzője ki volt oldódva.

– Én ezt már hallottam – nevetett.

– Tudod, én általában úgy hódítom meg a csúcsokat, hogy se magasabbra, se mélyebbre nem lépek – bólogatott Szív. – Valahogy mindig ott maradok, azon az elvetemült szinten, azon az emeleten, magasföldszinten, ahol tíz éve, húsz éve is voltam, és aztán újra és újra kitűzöm a zászlót.

– Na puff! Most dicsekszik a bácsi, vagy kétségbeesett?

Szív vakargatta a fejét.

– Azt hiszem, te kiscsibe, mind a kettő.

Aztán az anyja elrángatta a kislányt, aki csak vonogatta a vállát, nem tett ő semmi rosszat, csak szóba állt egy hegymászóval.

– Még hogy hegymászó! – dühösködött az anya. – Még hogy csúcsok! Még hogy zászlókitűzés! Kösd be a cipődet!

Szív eljutott végül a hivatalhoz. Előhalászta halványszürke kordzakójából a felszólító levelet, újra átsilabizálta, nagy levegőt vett. A hivatal utcai nagykapuja nem nyikorgott. Hát persze. Gombokat kellett megnyitni. Gépek zümmögtek, a biztonsági embereken fekete napszemüveg volt. Kapott sorszámot is. Azt elvették, kapott másikat. És persze olyan, mintha lett volna már itt. Volt is, semmi kétség.

Bentebb a múlt, bentebb az volt, ami elveszett, és így maradt. Mert így maradt. Lehunyta a szemét. Japánakác hajlik a belső udvarra, rajta madzag, macskát kötöttek fel rá egy éjjel. Jókora szívlapátok, lélekportisztító angyaltollseprűk a salétromos falnak döntve. Régi, az időtől gyötört, elsárgult újságok, bennük Márai meg Kosztolányi, Szép Ernő és Juhász Gyula cikkeivel. Bizonyos régi tárgyak, tintatartók, könyökvédők, bajuszkötők. Szobáról szobára vezet a kopott fapadló, és amikor egy nő lép rá, elámul. Egy petróleumlámpa, és Szív hallotta, hogy a lámpa azt sorolja félhangosan, el nem fáradva, ki mindenkit olvastak az ő fényénél. Fésűk, tárcák, névjegyek dobozkái. Régi, egyedi készítésű patikamérlegek, amikkel meg lehetett mérni bűnt, jótettet, féltékenységet, halált. Vajon hány kilós volt a legnagyobb halál? Volt egy kis köd, egy kis gomolygás az egyik folyosósarokban, régi szerkesztőségek szivar- és dohányfüstje, szorongó kis gyakornokok verejtékének az illata.

Szív lehunyta a szemét. Belépett az irodába. Bólintott a hivatalnoknak. Leült, és máris beszélni kezdett. Csúcsokról dadogott, mondta a napját, az álmát, a hímlőhelyes kocsmárost. Mondott ő mindent. Persze a régi nóta volt ez, és a hivatalnok egyáltalán nem lepődött meg. Nem csodálkozott azon, hogy a kötelező tiszteletet elmulasztva Szív ennyit fecseg, hogy összefüggéstelenül illesztgeti egymás után a gondolatokat és a benyomásokat, mint aki, na hiszen, azt találta ki, hogy beszélni fog, és mindent, de mindent elmondani, csak hogy húzza és halassza azt a máskülönben elkerülhetetlen csúcsot, ami majd minden más csúcs helyett megérkezik hozzá is végül.

Azért egyszerre csak koppantott a ceruzájával.

– Ezt már elmondta – ingatta fejét szomorúan a férfi, amikor Szív egy pillanatra levegőt vett. – De nem is ez a baj. Hanem hogy még el is fogja mondani. Hát nem látja, hogy ismétli magát, hogy már unalmas, hogy ennek így semmi értelme?

Szív hallgatott egy kicsit.

– Különben itt vannak a feleségek, a férjek, a szeretők, uram! Hát ők hányszor és hányszor elmondják a másiknak ugyanazt a történetet. Hányszor ismétlik magukat? A másik már szóról szóra tudja a mesét, és ha rendes, jólelkű, ha valóban szeret, nem vág közbe – hevült neki aztán. – Nézze, uram, egy magyar író azt írta a minap, nem kell neki innen semmi, itt hagyna mindent, ha meghal. Semmi völgy, föld, fű, ég, madárhang, egyebek, semmi nem kellene neki. Mert belenézett abba, ami jön az élet után, és ezért. Hát nem tudom. Erre persze nekem Ottlik jutott az eszembe. Aki a Budában azt kérdezte, mi lenne az, amiért ha meghal, még érdemes lenne visszajönni. Azért ez a feltámadásnak igen szép, hogy úgy mondjam, civil módosítása, nem?

– Magam is így vélem – bólintott a férfi. – Viszont már ezt is elmondta. Nem is egyszer.

– Igen, azt hiszem én is – fészkelődött Szív.

– És azt is hiszi, hogy folyamatosan dzsesszkoncerten van?

– Igen, erre is gondoltam már.

– Tudomásunkra jutott, hogy a halála előtt, pontosabban a kivégzése előtt egy perccel és tíz másodperccel fölébredt.

– Igen, képes voltam rá.

– Azért ne várjon díszsortüzet, se petárdázást, Szív.

– Nem várok. De örülök, hogy így történt.

A hivatalnok fölállt, tett néhány lépést. Mérlegelt. Homlokának ráncaiból vélve ítéleteket is hozott. Aztán nagyon gyorsan visszaült.

– Na, találjon ki valami újat! Akkor elmehet – dőlt hátra. Reccsent a széke, és ez jó volt. 

– Akkor felmentenek? – kérdezte óvatosan Szív.

– Azt nem ígérhetem.

– De elmehetek? És meddig?

– Egy csúcsig még biztosan – mondta a hivatalnok, és elmosolyodott. Nem volt ez gúnyos mosoly. De vigasztaló sem. Várakozó álláspontra helyezkedett. Szív nézte a hideg, kék tekintetet. A ceruzát forgató fényes ujjakat. Fázni kezdett. Aztán ennyit szólt:

– Egyszer majd azt fogom mondani, hogy ha elmész, mert el kell menni, mert betelt, mert vége lett, te vigyél el engem. Azt mondom, vigyél el engem bárhová. Megyek. Legyek veled. És gondolhatsz arra is, hogy még ez se lesz könnyű, ha ennyi mindent magammal akarok vinni.

 

Vissza a tetejére