A tükör

                                                                                                              Jan Kupetzky A művész családja  című képéhez

 

Jól emlékszem arra a napra, amikor meghozták a tükröt. Ilse látta ugyan a lovas kocsit az udvarban, de a világért nem jött volna elő. Mondtam a szállítóknak, hogy vigyázva hozzák be, fektetve, és becsomagolva tegyék le. A két bumfordi fickó bejött a szalmával kitömött deszkaládával. Utasítottam őket, hogy óvatosan lássanak neki a kibontásnak, és bekiabáltam a belső helyiségbe a feleségemnek.

Nem felelt.

Hetek óta úgy tett, mint aki süket. Csak akkor válaszolt, ha a gyerek vagy a szolgálók szóltak hozzá; engem egyszerűen levegőnek nézett. Sokkal jobb lett volna, ha veszekszik vagy féltékenykedik. Ezzel a néma duzzogással semmit sem lehetett kezdeni.

Most is előttem van az arca, ahogy belépett, karjában a gyerekkel. Hideg pillantást vetett a frissen kicsomagolt tükörre, amit a két szállító éppen akkor erősített fel a falra, és csak annyit kérdezett, hogy ezzel szerintem minden jóvá van-e téve. Gúnyos és megszégyenítő volt a hangja. A két szállítómunkás fel se nézett, de engem nagyon bántott, hogy idegenek előtt így beszél velem. Azt hiszem, az volt az utolsó pillanat, amikor még mindent vissza lehetett volna fordítani. Csakhogy ő nem akarta.

Odaléptem a tükörhöz, és belenéztem. Aztán arra kértem őt, hogy jöjjön oda és álljon mellém.

A fiam megérezhette rajtam az ingerültséget, vagy talán a két ismeretlentől ijedt meg, mindenesetre sírva fakadt. Ilse pedig, ahelyett hogy odajött volna, az iménti megvető tónusban folytatta. Hogy csak ne érzelegjek, hogy máshoz se értek, csak a szenvelgéshez, és hogy vajon annak a másik nőnek is velencei tükröt hozattam-e. Meg hogy igazából engem nem is ő érdekel, és még csak nem is a gyerekem, hanem az, ami a fejemben létezik. Igen, ezzel vagdalkozott, miközben ott álltunk a neki hozatott ajándék előtt. Azt vágta a fejemhez, miközben papucsos lábával a földre hullott szalmába túrt, hogy én egy beteg ember vagyok.

Ilyeneket beszélt a feleségem.

Mondhattam volna erre, hogy nélkülük én semmit se látok abban a tükörben, de akkor ezt nem tudtam ilyen jól megfogalmazni. Nem válaszoltam neki semmit. Egyébként se tudtam könnyen megszólalni ezekben a helyzetekben, és bármit feleltem is, Ilse úgyis rögtön mindent ellenem fordított. Az pedig külön feszélyezett, hogy az a két idegen ember hallgatja, amint a feleségem éppen engem szapul.

A kisfiamhoz hajoltam. Próbáltam volna felvidítani, de ő csak rám pillantott, aztán az anyja ruhájába fúrta a fejét. Ilse magához ölelte, mintha legalábbis meg akarná tőlem védeni, aztán sarkon fordult, és kiment. Hamar kifizettem az embereket, hogy távozzanak.

Amikor egyedül maradtam, a tükör elé léptem. Azt hiszem, akkor fogant meg bennem az az ötlet, ami aztán hónapokon keresztül izgalomban tartott, és egyúttal segített munkával átvészelni az elkövetkezendő nehéz hónapokat.

            Szörnyű nappalok és verejtékes éjszakák következtek. Kerültük egymást Ilsével a házban. Volt, hogy a hideg földön, festékes ruhában aludtam el, és már arra se volt erőm, hogy megmosdjak és a hálószekrényembe húzódjak.

Két és fél hónappal a fentebb leírt szóváltás és a tükör érkezése után, egy szerdai napon azt gondoltam, hogy kész vagyok. Hogy lám, az otthonom valóságos pokollá vált; de közben mégiscsak született valami, és sikerült magam megóvnom a testi-lelki széteséstől és a szomorú restségtől. Teljes nappali fényben odaálltam az elkészült kép elé. Minden a helyén volt rajta, nem kellett változtatnom egyetlen ecsetvonásnyit sem.

Aznap éjszaka még az állványon hagytam, de másnap átvittem a fogadószobába, ami a lakórész legvilágosabb és egyben legelőkelőbb helyisége volt. Akkora lendületben voltam, emlékszem, hogy a drága, míves tükröt nyomban le is emeltem a falról, és a frissen elkészült festményt a helyére akasztottam. A tükör ellenben igen nehéz volt, be kellett hívnom a kocsisunkat, ő segített átcipelni a műterembe.

A fogadószobába visszaérkezvén a képre egy nagyméretű vásznat borítottam, hogy még nagyobb legyen a meglepetés. Ekkor lépett be a szolgáló, aki ijedten összecsapta a kezét.

Azt kérdezte tőlem rémült arccal, hogy miért van letakarva a tükör, hogy csak nem meghalt valaki a házban. Hónapok óta először hangosan felnevettem, mire a kezét tördelve kiszaladt. Utólag megtudtam, hogy azt a hírt keltette, megtébolyodtam. Nyilván az asszony előzőleg már telebeszélte a fejét, különben mi oka lett volna ilyen badarságokat mondani. Én e feltételezésre alapot nem adtam.

Nemsokára megjelent Ilse, megállt az ajtóban, és gyanakodva benézett a helyiségbe. Nem szerettem az arcát, amikor így összehúzta a szemét: volt benne ilyenkor valami nyúlszerű vonás. A gyerek hozzám szaladt, én pedig mondtam a feleségemnek, hogy jöjjön szépen ő is oda. Vonakodva bár, de megtette. Lerántottam a vásznat a frissen elkészült képről, és vártam, hogy mit szól.

Ilse, alighogy rápillantott a festményre, rögtön elfordult. A gyerek hol egyikünkre, hol másikunkra nézett; ő pedig fájdalommal teli, fojtott hangon azt mondta, hogy én semmit, de semmit sem értek, és ez borzasztó. Aztán szemében könnyekkel hozzátette, hogy ez nem ő. Hogy én az ő arca alá annak a nőnek a meztelen testét festettem, hogy nekem aztán semmi se szent. Aztán meglepetésemre legyűrte a ruhát, hisztérikusan letolta derékig, és azt követelte, hogy nézzek rá, hogy nézzem meg, milyen az ő öregedő teste a valóságban, hogy annak semmi köze ott a képen ahhoz a nőalakhoz. Én igyekeztem uralkodni magamon és leplezni mérhetetlen keserűségemet, ám amikor a szolgáló is belépett, és így látott minket, akkor elvesztettem a türelmemet, és rákiáltottam. A szolgáló kivitte a kisfiamat, Ilse pedig sírva bizonygatta, hogy van még más ember is, aki őt elvenné, nehogy azt higgyem, hogy ő már nem kell senkinek. És közben egyre csak a ruháját tépdeste. Azt ismételgette zokogva, hogy én összeraktam őt annak a másik nőnek a testével, hogy én egy szörnyeteg vagyok.

Rettenetes kínban álltam ott. Azt válaszoltam neki, hogy hiszen ez csak egy kép. És hogy tudnia kell, hogy én életem legnagyobb szerelmét és poklait éltem meg vele, hiszen talán ezt ő is látja.

Akkor ő hirtelen elcsöndesedett, és valami mélységes szomorúsággal a szemében azt felelte, hogy úgy látszik, ő engem ebben a nagy átélésben csak zavar, ahogyan a kisfiam is. Hogy nincs énnekem szerinte szükségem rá ehhez a nagy átéléshez.

Nem részletezem tovább. Mint önök azt bizonyára tudják, engem a feleségem elhagyott, és magával vitte a kisfiunkat is.

Másnap szekér jött az összecsomagolt holmikért. Elvitték az újonnan hozatott tükröt is, valamint az abroszokat, vásznakat és egyéb háztartási neműket, amelyekre egyébként se volt semmi szükségem. Meg se néztem pontosan, hogy mit pakoltak fel, csak legyintettem, hogy mehet. Mit számított az nekem.

A képre, noha előző nap még igen sikerültnek találtam, rá se bírtam nézni. Ráborítottam a vásznat, hogy ne is lássam. Napokig csak kóvályogtam a házban.

A szolgáló meg, aki itt maradt, hogy gondomat viselje, újra és újra behozott valami ételt, majd pár óra múlva érintetlenül kivitte. Egyszer, ahogy belépett a fogadószobába, azt kérdezte tőlem, igen óvatosan, hogy miért takartam le azt a festményt. Azt feleltem neki, hogy hiszen az nem is festmény, hanem egy velencei tükör. Szegény lány szánakozva nézett rám, mint aki újabb bizonyítékát látja tébolyomnak. Odafordultam hozzá, és szelíden elismételtem neki, hogy az ott nem festmény, hanem egy velencei tükör, és hogy azért takartam le, mert meghalt valaki. Nem felelt semmit, csak kisietett nagy klaffogva.

 Erős benyomást tett rám a sápadt, ijedt arca, ezért visszaszólítottam, és kértem, hogy álljon az ablakhoz, a súrlófénybe. Megtette.

A szemét a földre szegezte, rám se mert pillantani. Megkérdeztem tőle, hogy tényleg bolondnak tart-e, és hajlandó volna-e nekem modellt állni valamikor. Szegény felváltva bólogatott és rázta a fejét, muszáj volt nevetni rajta.

Ám a dologból nem lett semmi. Még vázlatokat se tudtam készíteni, mert hamarosan ő is felmondott, én pedig ott maradtam az üres házban egyedül.

Dolgoznom kellett tovább, nem maradt más.

Vissza a tetejére