Sweet home

 

Az ember csökönyös. Azt hiszi, hogy egyszer minden rossznak vége lesz. Végül is semmi sem tart örökké. Az én esetemben még a száműzetés hosszú évadjának is vége lett. Igaz, jött még utána egy-két évtized tétovázás. Pendlizés, kétlakiság. De az, aki nem tesz le róla, hazatalál, mire megöregedett.

         Azt hittem én is, véget ért a kaland. Ahol elkezdtem, ott fejezem be az életemet. Nem tudtam, hogy hátra van még egy utolsó fejezet. Ahogy így elnézem, a legkeservesebb.

         Pedig nekem nincs is panaszra okom. Nem egy társam úgy került vissza az elhagyott hazába, hogy a régi életének még csak nyoma se maradt. Én pedig megtaláltam a házat és a kertet. Padláson, pincében összeszedtem sok réges-régi kacatot. Anyám ágyát, a sublótot, a kredencet. Apám íróasztalát. Összeragasztottam a vázát, amiben nagyanyácskám szárította a húsvéti barkaágakat.

         Azt, hogy könnyű lett volna így, egyedül, nem állítom. De Hófehérke nap mint nap felhívott, én pedig addig csalogattam őt, amíg egy szép napon felszámolta ő is a régi életét, és ideköltözött.

         És hát itt, ezen a ponton kezdődik az én (mai) történetem.

 

Azt hittem, hogy most már szép lesz, békés lesz ez az utolsó fejezet. Némi okkal: megszoktam, tiszteltem és becsültem a feleségemet.

         Amíg csak a hivatalos teendőket intéztük, ment is minden a maga útján. Végigjártuk a kálváriát, amit ismer minden ki- és betelepülő idegen. Aláírtam a befogadó nyilatkozatot, Hófehérkének lakcíme és bankszámlája lett.

         A bajok akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy szűk számára ez az én mindeddig tágasnak képzelt otthonom. Hiába csináltam neki az asztalnál és az ágyamban helyet.

         Jól jött volna egy harmadik szoba, de az ilyen régi vágású családi házakhoz hozzáépíteni nem lehet. A mi kacifántos rendelkezéseinket pedig egy trópusi lány nehezen érti meg. Mint ahogy azt sem látta be, hogy nem adhatom el a házat, ahol születtem. És hogy ergo nem keresünk magunknak tágasabb helyet.

         Hófehérke szerződése két szemeszterre szól. Amikor láttam, hogy veszélyben forog a ház, a kert, az utca, amiről annyit álmodoztam száműzetésem éveiben, reménykedni kezdtem, hogy nőm számára talán csak kiruccanás lesz ez a keleti kaland. Más szóval, hogy év végén – úgy, ahogy jött – szépen visszamegy. Mindent összevetve nem is volt olyan rossz a kétlakiság. Majd

csakúgy, mint a múltban, ezután évről évre meglátogat.

         Még a munkahelyére is bementem. Az egyetemen folytak a leépítések, nem osztogatták a kinevezéseket. Az irodán azonban kiábrándítottak. Feleségemet a jelek szerint elfogadták. Már alá is írta a második tanévre szóló szerződéseket.

         – Véglegesítjük! – kiáltotta a dékán, és nekem végigfutott a hátamon a hideg. Az én életemben mindeddig semmi sem volt végleges.

         Reménykedtem a télben is. Olvastam valahol, hogy a trópusiak nehezen szokták meg a hideget. És hogy talán még a hónál és a ködnél is jobban megviseli őket a sötétség. Az, hogy itt, keleten csak délben kel fel – ha ugyan felkel – a nap, és néhány óra elteltével ismét koromsötét éjszaka van.

         Hát nem. Minden hiába. Hófehérke számára – akárcsak az én számomra a meleg tenger – egzotikus a sötétség, a köd és a hideg.

 

Nekem időközben lett újra ivócimborám és törzshelyem. Csak azért nem talponálló, mert talponállók ebben a szép, új világban már nincsenek. Egyszóval egy olyan hely, ahová nem vihettem magammal a feleségemet. És ahonnan lassan elmaradoztam, mióta Hófehérke megérkezett.

         Akadt persze néhány munkatársam is, jó minőségű és szeretetreméltó emberek. Csak hát – hogy is mondjam? – foghíjas minden ilyen kapcsolat. A múltunk, hiába minden, nem volt közös. Az én sorstársaim valahol messze, a trópuson élnek. Ha ugyan… Itt az óhazában más célokért tusakodnak a hozzám hasonló öregemberek.

         Azt hittem, hogy vele, Hófehérkével feléled a véd- és dacszövetség, ami olyan jól működött a száműzetés évtizedeiben. Most ez az utolsó reményem is füstbe ment. Meg kellett értenem: a világ, amibe visszadolgoztam magam, nőm számára idegen. Én hátrafelé, ő előre menekült. Én múltat, ő pedig – úgy képzelte – jövőt épített. Így járnak – gondolom – a fiatal lányokkal frigyre lépő korombeli emberek.

         Hát csak így. Egyszer a tollpaplanokat rakta ki a kukára, máskor a foszladozó díszpárnáimat. Eddig még csak követtem. Tudtam róla, hogy mint minden amerikainak, neki is allergiája van.

         A tél beállta után azonban, amikor már nagyszüleim kerti bútorán is túladott, egy szép napon beállított hozzánk egy snájdig asztalos gyerek. Mennyezetig érő, kétsoros szekrényeket szerelt fel a falra. Én csak azt láttam, hogy izmos legények dobálják ki a ház elé a régi, repeszek szaggatta gardróbot. Tárolót, azt csináltak, kétségtelenül. Tenyérnyi szabad tér nem maradt utánuk a falon.

 

Én egy fontos szövegen dolgoztam ezekben a napokban. Számomra ilyenkor létkérdés, hogy békén hagyjanak. Az új szövegek mindig halálfontosak.

         Amikor magamhoz tértem, azt hittem, hogy egy bútoráruház raktárépületében vagyok. Mit részletezzem! Egy új, nyomdakész szöveg minden asztalos legénynél fontosabb.

         Egy szó, mint száz, amíg én dolgoztam, Hófehérke módszeresen, szobáról szobára szétcincálta a múzeumomat. Legszívesebben úgy tett volna, mint a nóta mondja: magát a házat is kiküldte volna az ablakon.

         Ilyenkor, amikor már késő, mi mást tehet!, ordít a hozzám hasonló férfiember. Bömböl, sír, zokog. És azt hiszi, hogy nincs még veszve minden. Hogy mindez megállítható. Valahogyan úgy, hogy – micsoda naivság! – megbeszéli nejével a dolgokat.

         Hát igen. Azt mondanám, hogy falra hányt borsó, ha lett volna egy talpalatnyi hely a falon. Hogy mit mondtam? Nem is emlékszem rá pontosan. Valami olyasmit, hogy a cserépkályhához és a talált tárgyaimhoz: a buszos lyukasztómhoz és anyám bordó szőtteséhez ragaszkodom. És hogy nem hagyom kivágni a fügefát, amit még dédapám ültetett, meg hogy egyáltalán, a kert az én számomra a szobánál is fontosabb.

         Aki hetekig hallgat, az tartsa a száját. Utólag minden bömbölés igazságtalan.

 

Mi mást mondhatok? Megszoktam újra, hogy körülöttem minden idegen. Csak a fejemben őrzöm a régi dolgaimat. Úgy, mint odaát. És mégsem egészen. Mert odaátról még volt visszaút. Innen pedig? Eszembe jut, hogy az emlékeket is ott kell keresnem, ahol elhagytam őket. Jelen esetben a trópuson.

         Körülöttem zajlik a lakásfelújítás. Nézem, hallgatok. De mindig eljön egy utolsó csepp, ki ne tudná! Nálam akkor, amikor megtaláltam a pókomat. A folyókában, a zuhany alatt. Ott, ahonnan minden reggel kiemeltem. Ez is a napkelte szertartásaihoz tartozott. Most pedig ráeresztették a vizet, és ő hiába várta a mentőcsónakot.

         Tél elején felkeresem a fiamat. Ilyenkor minden évben körbejárok a trópuson. Tájkép csata után. Felkeresem a helyszíneket, ahol éltem. Mi lenne, ha itt maradnék? Sok minden megfordul a fejemben. Igaz, hogy az én világomból itt se sok maradt. De Hófehérke most is felhívna, nap nap után, a száműzetés törmelékeiből pedig építhetnék magamnak egy új mauzóleumot.

         És hát a régi társak! A sok vak remény. Vajon él-e még közülük valaki? A férfiak rövid életűek a trópuson.

         Csupa találgatás. Mi mást mondhatok. Nehéz megmagyarázni érthetetlen dolgokat. És mégis! Menet közben sok mindenre rájön az ember. Leír, csak úgy véletlenül (merthogy vak tyúk is talál…) szubsztanciákat, objektumokat.

         Most itt olyasmit, amit egy perui tanár kolléga. Uno debe ser árbol… Hogy ott légy termőfa, ahová születtél. Egyszerűbben, hogy vállald a sorsodat.

 

Vissza a tetejére