A Maldív-szigetek

 

Az erkélyünk előtt van egy nagy cseresznyefa. Én ültettem vagy harminc évvel ezelőtt, ez az egyetlen gyümölcsfa a társasház tágas udvarán. Van ott fenyő, nyár, hárs, olajfa is, meg még néhány, amelyeknek nem ismerem a nevét. Amikor a cseresznyefát ültettem, egy hűvös, nyirkos őszi délutánon, megállt mellettem az egyik szomszéd, és miután megtudta, hogy milyen fát ültetek, a fejét csóválva azt mondta:

–  Nem sok cseresznyét eszik maga erről a fáról.

–  Ugyan miért?

–  Mert ellopják. A kölykök leszedik maga előtt.

   Fiatal házaspárok költöztek az újonnan elkészült lakásokba, minden családban volt egy-két gyerek, némelyikben három is.

–  Csak szedjék! – mondtam, és folytattam a gödör ásását. – Váljék egészségükre!

   A szomszéd nagy szemeket meresztett, látszott az arcán az értetlenség. Arra gondolhatott, milyen ember az, aki ingyengyümölcsfát ültet a mások gyerekeinek. Nem is szólt többet, valamit morgott az orra alatt, és otthagyott.

   A fa a következő tavasszal szépen kihajtott, és már az első évben akkorát nőtt, hogy magam sem ismertem volna rá, ha nem nézem mindennap. Talán a harmadik évben hozta az első termést, nagy szemű, ropogós cseresznyét.

   Egyébként jól gondolta a szomszéd, amint a fa teremni kezdett, a gyerekek elkezdték kerülgetni, sóváran nézték a lombok közül kivillanó sötétpiros szemeket. Amikor egyszer kint voltam az erkélyen, az egyik bátortalanul megkérdezte, hogy szabad-e róla szedni.

   – Szabad – mondtam. – Csak éretteket szedjetek, nehogy elrontsa a gyomrotokat.

   A fa a következő években egyre több termést hozott; később meg már föl is lehetett mászni rá, az volt az igazi élvezet a gyerekeknek. Attól kezdve tavasztól őszig csapatostól hancúroztak alatta, akkor is, amikor éppen nem érett a gyümölcse. A fölcseperedettek helyett újak születtek, mindig volt gyereksereg az udvaron. A fa lett a kedvenc helyük, körülötte játszottak, néha meg valóságos parlament alakult a fa alatt, ott vitatták meg, hogy mit játsszanak, vagy éppen hogyan oldjanak meg valamilyen helyzetet.

   Mivel a szülők egy kis játszóteret is építettek az udvaron csúszdával, mászókával, hintával, homokozóval, a szomszéd házakból is átjöttek néha játszani ismerős gyerekek. Volt közöttük egy nagyobbacska fiú, lehetett már vagy tízéves, aki szórakozásból gyakran elrontotta a kisebbek játékát, lerombolta a homokvárukat, felült a csúszda tetejére, és nem engedte, hogy a többiek lecsússzanak; vagy ha bújócskáztak, megmutatta a hunyónak, hogy hová bújtak a többiek. A többiekkel együtt mostanra ő is fölcseperedett, elköltözött a városunkból Budapestre, de néha még látom, ha nagy ritkán meglátogatja a szüleit. Állítólag nagy ember lett valamelyik minisztériumban.

   Egy nyári délután arra figyeltem föl, hogy gyerekek ülnek körben a fa alatt, és komolyan tárgyalnak valamiről. Voltak vagy tízen. Először csendben, azután a vita hevében egyre hangosabban beszéltek. Arról volt szó, hogy mit tegyenek a nagyobb fiú kellemetlenkedései ellen. Az egyikük azt javasolta, hogy zavarják el, és ha nem akar elmenni, verjék meg. Ez azonban nem mindenkinek tetszett, mert a fiú erős volt, ők meg kisebbek, ha többen is voltak. Amikor már mindenki egyszerre beszélt, az egyik fiú csendet intett.

–  Csináljunk tervet! – mondta határozottan. Csend lett erre, gondolom, a többiek várakozóan néztek rá, hogy milyen tervet csináljanak. Ő pedig várt egy darabig, azután az egyik fiúhoz fordult. – Először is szólj anyukádnak! – Többen bólogattak, de valakinek azért lehetett ellenvetése, csak nem értettem, hogy mi, mert a fiú ismét megszólalt: – Szavazzunk!

   Nem tudom, hogy szavaztak-e, és ha igen, mi lett az eredménye, mert úgy rám jött a nevetés, hogy be kellett mennem az erkélyről.

   Tavaly nyáron cseresznyeéréskor egyszer éppen az árnyékos erkélyen hűsöltem, amikor megjelent egy négy-öt éves forma ismerős fiú. Más éppen nem volt a fa alatt, hát beszélgetni kezdtünk. A beszélgetést ő kezdte, a fára mutatott, és megkérdezte:

–  Jól megélt, mi?

–  Bizony meg – válaszoltam.

–  Majd jön az apukám, és szed cselesznyét…

Az apja azonban késett, mi meg hallgattunk egy darabig.

–  Vaszálnap megyünk a Maldív-szigetekle – mondta a fiú váratlanul, és fölnézett rám, hogy mit szólok hozzá.

–  Nagyszerű – feleltem. – Biztosan nagyon jó lesz.

Megint csend volt egy darabig, én pedig arra gondoltam, hogy jól megy nálunk a háromgyerekes munkanélkülieknek. A fiú apja ugyanis hónapok óta munkanélküli, az anyja meg gyesen van. Éppen mondani akartam még valamit, de föltűnt az apa. Amikor odaért a fa alá, és üdvözöltük egymást, megkérdeztem tőle:

   –  Vasárnap elutaznak?

Nevetett, és a fiára mutatva megkérdezte:

–  Ugye, azt mondta, hogy a Maldív-szigetekre megyünk?

–  Azt.

–  Jó is lenne. A tévében hallhatta a szigetek nevét, azóta mindenkinek azt mondogatja, hogy oda utazunk.

– Valahova csak mennek.

–  A Nagycsaládosok Egyesülete elvisz néhány családot busszal egynapos kirándulásra a Margit-szigetre.

Lehúzott egy alacsonyabban nőtt ágat, és szedni kezdte róla a cseresznyét; én meg bejöttem az erkélyről, így nem esett több szó semmiféle szigetről.

Vissza a tetejére