Csajok

 

Fodrásznál vagyok. Azt mondja, itt – és mutatja, hol – hagyjuk hosszabbra. Hogy őszerinte jól áll. Konkrétan le vagyok buzizva. Ökölbe szorítom a kezem a lepedő alatt, amibe beleburkolt, de visszafogom magam. Szóval mit szólok. Nézzem csak.

Fecó, drága, engem nem fogsz hülyére venni! Tudod te azt, hogy mi van mögöttem? Hogy min mentem keresztül. Voltál már például egyetemista? Na ugye. Ezt, mondjuk, nem mondom, csak gondolom. A tükörbe nézve emlékezem. Ugrásra kész vadállat: egy nyúl mered rám. Egy kopaszodó.

Ott voltál, Fecó, amikor meglátogatott a csajom? Nem, nem voltál ott. Elvonatozott, hogy boldogok legyünk; boldognak lenni rohadt órákon át a fűtött kocsiban, ez nem tartozik ide, ezt csak mondom. Száznyolcvan kilométer. És akkor hová ugrok le vele? Lángosozni. Ő végzett, mert az középiskola, nekem egy vizsgám van hátra, tudom, mert emlékszem. És, csak mondom, fűtöttek a vasúti kocsiban, fűtött a MÁV. Nem vagon: szolárium. Lépünk be a lefőtt csajommal a helyiségbe, azaz lépnénk, fogom, ragadom meg a kilincset; nem is kilincs, tepsi, tudod, Fecó, ez a széles, nagy, buta fogantyú, tyú, dehogy tyú, annyi báj nincs benne, egy nagy szar; na, ezt a nagy szart fogom épp, húznám, amikor megszólítanak. Fel sem tűnt, hogy bárki rajtunk kívül. Kellemes kora nyár, a lágy szellős fajta. Kislányok, legyetek szívesek! Nem nekünk szólnak. De, nekünk szólnak. Kislányok, mondják a nénik. Ülnek és emlékeznek. Ülnek a padon a nénik, és meg vannak tévesztve. A környezet eleve baljós: egyszer az ablakból láttam egy motorost ugyanitt, ült a gépen, és éppen szakított a műkörmös csajjal, mert akkor a lángosos még műkörmös volt. Ült a motoron, és emlékezett. Akkor vége? Ordított. A műkörmös csaj nem felelt, beleszívott a cigibe, és idegesen rángatta a lábát. Vége van, ordította megint a motoros, kérdőn, a karjával meg, mintha négyütemű fekvőtámaszt csinálna, és épp kezdi, szimbolikusan kaszált. A műkörmös csaj lesütötte a szemét. Akkor itt vége? Ezt ordította a motoros, aztán felbőgött a jármű. Legyetek szívesek, kislányok! Mit akarhat egy néni? Mit akarhat két néni? Gondoltad volna ezt, Fecó? Hogy rockernek lenni, az visszafelé is elsülhet? Ahogy hátrafordulok, ijedten elhallgatnak, és elcsapják a fejüket. Nem is nekünk szóltak. Ott se vannak. Nyugdíjas bocsánatkérés, nézni a francba el, miután felkavartuk a szart. Citromfagyihaj kell hozzá, és bőséges rúzs, alapozó. Panel, ledolgozott élet, unokák. A csajom magához von, és mintha fölkaptam volna a vizet, nyugtatni kezd. Menjünk. Hitetlenkedem. Nincs kedvem nevetni, pedig a lángosos néni kiköpött Horn Gyula.

Ezt nem mondom, csak gondolom. De azért érzed, nem? Ilyen, Fecó, amikor nőnek nézik az embert. Lenőzik. Szóval így ajánlgassad máskor. És ne gyere nekem a demenciával! Főleg ne úgy, hogy rám értve.

És ott voltál, amikor? De mit beszélek, hogy lettél volna ott épp te! Kíváncsi vagy? Ha a fejem a falba verem, se. Egyetemi folyosó, na ugye, te: itt? Kopogok, érkezik a válasz. Szabad. Belépek. Kövér professzor, emeritus, ősz szakálla van, és négy tárgyból oktat. Negyven percig beszélünk, harmincöt, nem mérem. Belehajol az arcomba, úgy magyaráz. Akkor és akkor, így és így. Értve-e? Értve, tanár úr. Pompás. No, akkor. Akkor a viszontlátásra, mondom, s alázatosan ajánlom magam, biccentésen túl, pukedlin innen. Közelebb engedi magát, orr már-már orrot ér. Kezicsókolom!, mondja, és mereszti a szemét. Kezicsókolom! Vonszolom magam a folyosón, és mint akit felpofoztak, tapogatom az arcom. Szőrös vagyok, és nagyon fáradt.

Ezt sem mondom.

Te, Fecó!

Mondjak valamit? Évekkel később a csajomnál vagyok, családi vacsora, a desszert után fényképalbumot nézegetünk. Ő és én: mi az arborétumban. Körül öles tölgyek, romantikus ücsörgés a pici réten, német turista fotója. Akkor ment a tökömbe kullancs, tudom, mert emlékszem. Nézzük a túrótorta roncsai fölött a képet. Tölgyek, pázsit, szerelem. Két tojás, okoskodik a faterja, s hogy szarban volna, ha el kéne dönteni, melyik a lánya. Olvasott olyat valahol, hogy az összecsiszolódó párok felveszik egymás vonásait. Csak viccel. Gondolom.

Miután fizetek, némán biccentek. Izgatottan várom, hogyan köszön. Lenyomom a kilincset, várom a jelet, amelyre ölhetek. Köszi, szevasz!, rikkantja Fecóka, és seprűzi a lepedőt. Jöjjek máskor is. Ahogy kilépek, megüti a fülem, lekaszálta róla a fölösleget, hogy vár, szeretettel. Szeretettel. Tuti provokál. De éppen csak hogy hallom. Mintha nem is.

Vissza a tetejére