Anyák napja

 

(távoli kutyaugatás)

A DJ elindítja az Every Day Is Halloweent, és úgy riszálja magát hozzá, mint egy rossz kurva. Olyan ez a szám, mintha az agyamat vernék kalapáccsal, miközben egy autista néha hozzáteszi, hogy pam-papam. Szeretem ezt a számot.

Az óra félkilencet mutat. Nemrég volt műszakváltás. Ha most elkezdem, már biztosan ők jönnek. Leveszem a söröm a pultról, és körbenézek: félház van, de a füstöt vágni lehet, a zene pedig senkit nem érdekel, csak a DJ-t. (kékpiros fények) Egy olyan arcot keresek, akinek már úgyis mindegy. Nem szeretném egyetlen modell karrierjét sem kerékbe törni.

Az ujjaim rákulcsolódnak a sörösüveg nyakára. Pam-papam, a számnak vége, egy olyan kezdődik, amit nem ismerek, valami éktelen nyikorgás, és egy csaj azt sóhajtozza, hogy soha többet nem baszhat ki vele senki.

Szép arcú.

Szép arcú.

(ez a terv egy baromság)

Szép arcú.

Randa.

Meglendítem az üveget, és belecsapom a randa képű pofájába. Próbálok úgy tenni, mintha gyűlölném. Az üveg eltörik az állkapcsán, és végighasítja a bőrét a szája sarkától teljesen a füle tövéig. Meglepetten rám néz, és ököllel az arcomba vág. Az emberek olyanokat ordibálnak, hogy itt egy bolond, és teljesen igazuk van.

Ahogy a földre zuhanok, az jut eszembe, hogy elég lett volna telefonálni.

A rossz arcú elkezd rugdosni, én pedig magzatpózba húzom össze magam. Csak rúg és rúg, amíg le nem fogják. Valaki azt kiabálja, hogy hívják a mentőket. Pártolom az ötletet.

Lehunyom a szemem, és úgy teszek, mintha nem lennék magamnál. Pedig nagyon is magamnál vagyok. Ez a csel. (kutya-kutya-kutya bajom)

Kurva jók a cseleim.

 

A matek fontos. Kereken három hónapig ültem és figyeltem. Vásároltam egy kapucnis pulóvert, hogy feltűnés nélkül tudjak ülni és figyelni, de néhány este után visszatértem az egyszerű, olajszínű dzsekimhez, mert egy gyökér folyton drogot akart nekem eladni, ha a pulóver volt rajtam.

Táblázatot vezettem, és abba írtam, mikor ügyel Stan és Pan. Csak így neveztem el őket magamban, pedig egyáltalán nem gondoltam róluk, hogy tréfás figurák. Sőt kifejezetten gonosz, romlott és embertelen alakoknak tartom őket.

Ebből a táblázatból derült ki számomra, hogy Stan és Pan minden csütörtök este és éjszaka együtt ügyel, és ők jönnek ki (pirosság, kékség), ha gond van a Barlangban. A Barlang annak a klubnak a neve, ahol nemrég még csendesen sörözgettem és számomra kedves dalokat hallgattam, legalábbis addig, amíg szét nem hasítottam egy vétlen vendég arcát a kezemben lévő üveggel. A vértől függetlenül nem volt mély vágás: ott helyben ellátták, és a látszat ellenére összevarrni sem kellett. Szintén a vér miatt tűnt úgy, hogy a fülétől a szájáig szétvágtam – valójában nem volt olyan hosszú a seb.

Ülés és figyelés közben fogalmazódott meg bennem a terv, amit éppen végrehajtok. Ha hiszed, ha nem, az is a része, hogy fájdalmasan nyüszítek (mint egy kutya), és összébb húzom magam, ahogy Stan és Pan belépnek a klub ajtaján.

 

Hordágyon tolnak ki (pont, mint őt). A félházból alig pár perc alatt telt házzá hízott tömeg szétnyílik körülöttünk, és ettől úgy érzem, mintha valami sztár lennék. Egészen jó érzés. Szeretnék integetni nekik, de az elrontaná a cselt. El kell fojtani a hiúságot olykor.

Nagyokat döccenünk, amikor Stan és Pan beraknak a mentőautó hátuljába. Kellemetlen döccenések ezek, mert némelyik rúgásnak fáj a helye. Nem annyira, mint azt Stan és Pan gondolják, de azért fáj. Az egyikük beül mellém, és matatni kezd mindenféle szúrós dolgokkal (nem sejti, hogy nálam is van legalább egy szúrós dolog), a másik pedig előresétál, és beindítja a kocsit. Elindulunk, de Stan még mindig matat. A zötykölődésből kitalálom, hogy ráfordultunk a főútra. Amikor végre fölém hajol, gyengéden az álla alá illesztem a ruhám ujjából előügyeskedett papírvágó kést, és azt mondom:

– Sssssssssss.

 

Ezzel a késsel bontottam fel azt a levelet, amiben értesítettek, hogy immár árva vagyok, és forduljak hozzájuk segítségért, amikor csak szükségem van rá. Fogalmam sincs, honnan tudták a címemet. Fogalmam sincs, ki küldte azt a levelet.

Olyan izgatott voltam, hogy még az ujjamat is elvágtam. Szúró érzés volt, és csöpögött a (piros) vérem a levélre, amiről nem tudtam, hogy kitől kaptam.

Szerettem ezt a kést, és nem tesz boldoggá, hogy most már rossz emlékeim kötődnek hozzá. Mintha valaki csak azért csinálta volna, hogy megutáljam a kedvenc késemet. Ez felettébb gonosz dolog volt tőle.

 

Mikor már úgy sejtem, elhagytuk a város forgalmas részét, de még nem értük el a kórházat, azt súgom Stannak:

– Szólj a barátodnak, hogy húzódjunk le!

Rettegve bámul az összevert arcomra, onnan pedig le a kezemre, aminek a vége eltűnik az álla alatt. Átkopogtat, és recsegős hangon kiabál valami olyasmit, hogy „ájjun me”. Először nem történik semmi, ezért megismétli: erre már tényleg félrehúzódunk, megáll a kocsi. Ajtó csapódik. Hallom, ahogy Pan hátrasétál. Meg kellett volna kérdeznem tőlük, hogy melyikük melyik, mert az felettébb udvariatlan, ha összekeverem a neveiket. Még úgy is, hogy én adtam nekik.

Amint kitárja a mentőkocsi hátulját, intek neki a fejemmel, hogy üljön be, közben a szabadon maradt kezemmel jelzem, nem szeretném, ha kiabálna, vagy ilyesmi. Ezt úgy teszem, hogy az ajkaim elé emelem a mutatóujjam. (az ajkaim sebesek)

Pan nagyon-nagyon óvatosan belép a mentőautó hátuljába.

– Húzd be magad után!

Behúzza.

Ránézek Stanra, ránézek Panra, és azt kérdezem:

– Nektek, ugye, van bilincsetek?

Most ők néznek egymásra, de nem válaszolnak. Válaszolok helyettük.

–Tudom, hogy van. Olyan műanyag. Megtennéd, hogy előveszed őket?

Stan erre moccan, de kicsit mélyebbre nyomom a papírvágó kést, s ettől újra megdermed:
– Nem te!

Most Pan matat. Azt mondom neki közben:

– Ha trükközöl, elvágom a torkát.

Megtalálja a bilincset (húzta az időt), és felém nyújtja.

– Rakd úgy magadra, hogy ne tudj belőle kijönni. De lássam.

Ökölbe szorított kézfejekkel maga elé tartja a karjait, közben pedig mindkét csuklóját bedugja a bilincs hurkaiba.

– Húzd meg jobban! – mondom neki, és ő úgy meghúzza, hogy a műanyag belevág a bőrébe.

– Remek. Most pedig mondjátok meg nekem, hogy hol van az anyám!

 

(távoli kutyaugatás)

Mindig tudtuk, mikor jönnek, mert a szomszédnak volt egy kutyája, amelyik előre megugatta a bajt és a halált. Fekete kutya volt, láncon tartották, de még úgy is felmászott a háza tetejére, és onnét ordított, ha érezte, jön a baj. Nagyon szép kutya volt: a külvárosban sokan tartanak kutyát, de a szomszédunké volt a legszebb. És soha nem zavarta, ha üvöltés közben fojtogatja a nyakörv.

Általában éjszaka jöttek, amikor már látszottak a csillagok, vagy leszállt a köd, és égtek az utcai lámpák. A szomszéd kutyája mindig üvöltött, hogy fussunk. De nem volt hova. Meg senki nem hitte el, hogy pont érte jöttek.

Anyám a harmadik volt a sorban. Előtte valaki nagyon öreget vittek el, másodiknak pedig valaki másnak az anyját. A valaki más egy kisfiú volt, aki mindig bő ruhában járt, és nagyon keveset beszélt. Az ablakomból néztem, ahogy az apjával támolyognak a kerti járdán átgördített hordágy után, és nagyon szomorúnak éreztem magam miatta. Odakint villogott a kékség meg a pirosság.

Végül becsapódott az ajtó, dorombolt a motor, és elhalt a kutya vonítása.

 

– Hol kéne lennie?

Ezt rossz válasznak tartom, ezért (megtartva az eddigi gyengédséget) néhány centivel feljebb nyomom a papírvágó kést. Stan bőre átszakad, a kezemet beteríti a vörös ragacs (ennek nem örülök), Stan bugyborékolva hörög, aztán eldől.

A barátja menekülne, lendületet vesz és nekiugrik az ajtónak. Koppanva hullik a padlóra, mint egy kismadár, amelyik nekiszállt az ablaküvegnek.

Felállok, megköszörülöm a torkom.

– Tudom, hogy ti vittétek el.

Szűk a hely. Pan a lábaival kapálózik (ettől tényleg olyan, mint egy törött szárnyú cinke), de csak még jobban beszorítja magát a sarokba. Azt hiszem, sír. Késő bánat.

Lehajolok hozzá:

– Hol van most?

Bámul. Folyik taknya-nyála. (lavór kellene neki)

– Rendben. Akkor most kocsikázunk.

 

Kár lenne tagadni, hogy ez egy régi álmom. Beülni egy autóba (nagy autóba, furgonba, mentőkocsiba, kamionba), és csak száguldani. Ennek többek közt azt volt eddig az akadálya, hogy alig tudok vezetni. Elkezdtem tanulni, de nem csináltam végig. Azt tanácsolták, inkább ne próbálkozzak vele, túlságosan gyakran elkalandozok. Talán idősebben jobban megy majd a koncentráció.

De annyit tudok, hogyan kell elindítani, a többi meg már gyerekjáték.

Dobolok a kezemmel a kormányon. Pan vonít a mentőautó hátuljában: feszült, amiért hozzábilincseltem a hordágyhoz. Komolyan azt hitte, hogy majd hagyom összevissza ugrabugrálni, amíg utazunk.

Beindítom a motort. Dorombol. Felkapcsolom a villogót, és odakint mindent betölt a kékség meg a pirosság.

 

Vonít a sziréna, odakint minden nyirkos (mert csapkodni kezdett az eső) és fekete és piros és kék. Az útra festett vonalak mintha felém repülő hófehér lándzsák lennének, de nem találnak el. (mert minden nap halloween)

Rosszul indult az az éjszaka, amikor anyámért jöttek. Tévét néztünk (a leopárdember! a mindenevő! a nagydumás!), és ő köhögött. Pokrócba burkolta magát, a lábánál pedig egy piros (kék) műanyag lavórt tartott, amibe öklendezhetett és hányhatott, mikor már nem bírta tovább.

(egészben lenyelt egy aranyhalat, és leöblítette az akvárium vizével!)

Néha a képernyőt néztem, néha az anyámat. Rossz volt nézni mindkettőt.

(odakint vonít a szomszéd kutyája)

Rázza a köhögés, és a lavór fölé hajol, valami kiszakad belőle, köpköd és öklendezik, nincs hozzánk bekötve a telefon, de nem is tudnék hívni senkit. Nyálkás a homloka és csapzott a haja. Megsimogatnám, de félek hozzáérni. (undorodok hozzáérni)

Élesen veszem a kanyart, hogy Pannak fájjon.

(most pedig adjunk egy kis cukrot a halacskának!)

– Nem akarom hívni őket – mondom anyámnak, aki öklendezik, és int valamit a kezével, amiről nem tudom, mit jelent.

Ha nagy volt a baj, át kellett kéredzkedni a szomszédba telefonért. Kedvesek voltak olyankor, és mindig mondták, hogy ebédelni is átmehetek, ha éhes vagyok. (soha nem vagyok éhes)

Olyan hangosan vonít, hogy beleremegnek az ablaküvegek. Ebből tudja mindenki. (nem akarom, hogy tudja mindenki)

Valami nagy jön ki anyám száján, és azt mondja: placcs. A piros (kék) lavórban álló miazma kifröcsköl a szőnyegre. Szaga van. (odakint megjött a piros-kék)

– Azt hiszem, telefonáltak.

Vizenyős a szeme, ahogy felnéz a pokróc alól, mintha bólogatna, de nem tudom, bólogat-e, csak azt, hogy vizenyős a szeme.

– A kutya miatt – teszem hozzá.

(most pedig rakjuk vissza a halacskát!)

Nyílik a kertkapu (átvágok a piroson), döbög a léptük, és gördül a hordágy (ez egy csel), bejönnek az ajtón, mikor a mindenevő ember (mindig éhes) azt mondja:

– A halacskának kutya-kutya-kutya baja.

– Menj arrébb, srác! – morogja nekem Stan.

(menj arrébb, különben elgázollak)

Kibontják a pokrócból (karácsonyi ajándék, de nincs karácsony), ráteszik a hordágyra, és máris tolják kifelé, kifelé a sötétbe, a feketébe, pirosba és kékbe.

(a mentőautóval kiértem a városból, ki messzire, a folyó partjára, ahol nincs piros és kék, csak fekete)

A szomszéd kutyája vonít, és most a kisfiú néz engem, ahogy nemrégiben én néztem őt.

(nézzétek! a cukor száraz!)

Beteszik a hordágyat a mentőautó hátuljába, és Stan azt kérdi tőlem:

– Át tudsz hívni valakit éjszakára, fiú?

Bólogatok. (hazugság)

(csak fújja és fújja, mintha por lenne!)

Valami belement a szemembe. Szúró érzés. (por vagy cukor)

A folyó partján egy fának megyek az autóval (de már lassan), és akkor végre megállunk.

 

Csend van, csobog halkan a folyó és csapkod az eső. Körbenézek (követtek? nem követtek?), és kinyitom a mentőautó hátulját. Pan össze van törve. (stan vérétől minden csupa piros)

Kezemben a papírvágó kés.

– Hova vittétek őket?

Rángatózik a hordágyon. Stan teste begyűrődött az egyik sarokba, mint egy rongybaba.

– Hát jó. (cukor! por!)

Leguggolok mellé, hogy jól lássam az arcát, hogy ő jól lássa a kést, aminek a hegyével végigkarcolom az arcát.

– Először ugye megbetegítitek őket? (kutya baja)

Nem válaszol, ezért belevágok az orrába. Odaillesztem a kés hegyét az orrlyukába, majd rántok rajta egyet. A cimpája fityeg, mint egy rongydarab.

– Hogyan betegítitek meg őket?

Fújtat (csupa piros), bugyog. Beszél.

– Azt nem mi csiná’juk.

– Hanem ki?

– Nem t’om.

Szétnyesem a másik orrcimpáját is. Vonít, de amikor a szeméhez illesztem a kés hegyét, abbahagyja.

– Miért nem?

– Titok.

Végigkarcolom az arcát a szeme sarkától a szája sarkáig.

– Kik vagytok? (párducember! mindenevő! nagydumás!)

– Én csak egy senki. (piros-kék senki)

– Hová viszitek őket?

– Nem t’om. (szúró érzés)

– Szerintem hazudsz.

Megfogom a pofazacskóját, és kivágok belőle egy darabot. Be lehet látni a szájüregébe. Van néhány rossz foga hátul. (piros és fekete)

– Nem kórházba. Nem temetőbe. Ezeket biztosan tudom.

(vonít)

– Ha elviszel oda, meghagyom a szemeidet.

Forgatja őket (ficereg odabent a halacska!), dülleszti, dadog, habog, végül feladja. Látom rajta, hogy feladja, sóhajt nehezen (kifújja a cukrot), és elmondja nekem, hol vannak azok, akiket elvettek tőlünk.

 

Nincs is messze. Végig kell menni a folyó partján (a feketeségben), elérni a régi raktárakat, és ott lesz, Pan megmondta, pontosan melyik, ideadta a kulcsokat, de én akkor sem hagytam meg a szemeit.

A mentőautó ott maradt a fánál, nem is próbáltam beindítani. Stan és Pan benne hevernek, csúnyán, pirosan.

(nagyon izgatott vagyok)

Nincsenek őrök, csak egy hatalmas ajtó, utána egy folyosó, amin végig kell menni (egyedül), a folyosó végén pedig megtalálok mindent. Megértek mindent.

(szúró érzés)

Kutyák sincsenek. Pan azt mondta, régen voltak, de nem volt rájuk szükség. Nem érdekelt ez a dolog senkit, mert mindenkit más érdekelt. (a párducember! a mindenevő! a nagydumás!)

Jobban tenném, ha én se foglalkoznék vele.

(vonít)

Nem tudok mással foglalkozni.

A kulcs illik a zárba. Odabent sötét van és furcsa (szúrós) szag. Találok egy kapcsolót, ami fényt csinál. Nem kéket és pirosat, hanem hófehéret és sárgát.

Becsukom magam mögött az ajtót. Ahogyan azt Pan ígérte, valóban egy folyosó kezdődik. Végigmegyek rajta. Most veszem észre, hogy sántítok. Eddig fel se tűnt.

A folyosó feketeségbe torkollik. Itt kell lennie mindennek, amit elvettek tőlünk. Kapcsolót keresek, és meg is találom. Ott van rögtön a folyosó végén, nem kell sokat keresni.

(szúró érzés)

Egy kattanás, és mindent beborít az a hófehér fény, ami a folyosót is. Egy nagy termet látok, teli üvegkapszulákkal, üvegkapszulák hosszú sorával faltól falig, bennük pedig anyák, nők, mamák, lányok mozdulatlanul. Alszanak.

Izgatott vagyok.

Szedem a sánta lábam, szeretném mindegyiküket kiengedni, de először anyát kell megtalálnom.

A kapszulákon nincsenek nevek. Csak az arcokra tudok támaszkodni.

Mit csináltak itt velük? (lenyeli egészben, és kiköpi!)

Három soron kell végigmennem, mire megtalálom. Nagyon sokan vannak, fiatalok, öregek, mindnek szép az arca, mindnek csukva a szeme, és mintha nem fájna nekik semmi se.

(semmi szúró érzés)

Gyengéden kell megnyomni a kapcsolót. Ettől sziszeg és felnyílik. Vele együtt nyílik anya szeme is. Megsimogatom az arcát. (hozzáérek)

– Menjünk haza – mondom.

Mosolyog, mint aki egy szép álomból ébredt. (mert egy szép álomból ébredt)

Felül a kapszulában. Megnőtt a haja.

– Szia! – mondja.

A hideg padlóra teszi meztelen lábát. Rám támaszkodik. Elindulunk kifelé.

(távoli kutyaugatás)

Valahol, valami hangosan kattan, és a fények kialszanak.

(lépések)

Csak állunk együtt a sötétben.

(ez egy csel)

Várjuk, hogy eljöjjenek értünk pirossal, feketével, ha már leszállt a köd és látszanak a csillagok.

Valahol a külvárosban halkan nyüszít a szomszéd kutyája.

Vissza a tetejére