Jegy csak oda

 

– Hallgass ide, Boriskám, meg kék nekem is próbálni Ámerikát – fordult anyai dédapám, Szabó György a feleségéhez, Balogh Borbálához. – Lásd, ez a Kubik Gyurka meg Kökényesi Jóska is kiment. Hátha sikerülne nekem is kezdeni ott valamihez. Ha hazajövök, nagyobb fődet foghatnánk, felhúznék egy új házat is, a nyavalya essik ebbe a viskóba! Aszongyák, kint nehány esztendő alatt talpra állhat az ember. Ez itten nem ílet, megette a rosseb az egíszet!

Az apró termetű dédanyám ajka elkeskenyedett zavarában, leguggolt a csikós spór elé, vetett pár csutkaíziket a tűzre. Amikor behajtotta a vasajtót, hirtelen felegyenesedett, alig volt nagyobb a tűzhelynél, s az urára emelte parázson ülő szemeit.

– Osztán hogy kípzelte eztet, kend? Mihöz kezdek a három pulyával, he? Erre feleljik!

Dédapám megvakarta a feje búbját a kalapja alatt. Nem nagyon szokott hozzá az ilyen cserfes szájhoz. Srófolt is egyet a hangján.

– Borca! Dejszen kűdök majd nektek pízt, az isten áldjik meg, nem haltok éhen! Ha meg eccer hazajövök, meglásd, tömve leszen az erszínyem. Eztet én mán megálmodtam. Úgy a! Na, ősszel, ha letörjük a tengerit, nekivágok, isten segedelmével.

Messze van az még, gondolta dédanyám, addig majdcsak történik valami csoda. Hátha úgy segít az Úristen, hogy visszaadja az eszét az ő urának. A dédapámat azonban nem abból a fából faragták, hogy a tervét feladja.

Egy kora tavaszi halottvirrasztáson csendesen poharazgatott a kopasz, sebhelyes arcú Szilágyi Jánossal. Mindenről folyt a szó, földről, szántásról, állatokról, nehéz sorsról, mígnem Szilágyi váratlanul kibökte, hogy Amerikába készül. Más se kellett dédapámnak, közelebb húzódott a szegről-végről rokon férfihoz, hogy ne hallják a beszélgetésüket a másik szobában imádkozó asszonyok, kiváltképp Balogh Borbála.

– Egykomám, én mán megtudakoltam, hogy kell eljárni – kezdte fojtott hangon Szilágyi János. – Vonattal elmenni Fiumébe, osztán ottan lehet hajóra szállani. Most ment ki ez a Kubik Gyurka, előtte aszonta nekem, kűdi a címet, oszt űtet kell keresni Ámerikába.

Hazafelé bandukolván dédapám hosszú kantárszárra eresztette a gondolatait. Az járt a fejében, miként tudná a szükséges pénzt összekaparni az útra. Pár száz koronáról volna szó. Talán ha a fucskótagi földből kihasítana egy parcellát, és eladná, villant meg a gondolat.

Nem kellett sokáig várni a vevőre. Dédanyám toporzékolt dühében.

 – Ki hallott mán olyat, hogy ebbe a szegínysigbe fődet adjunk el?! Éhen fogunk pusztulni, de magának beszílhet az ember! Menni akar mindenáron! Oszt nem hallotta, mit prédikált a pap? A múlt hónapba fődrengís vót Ámerikába. Ott akar meghalni maga is? Krisztusom, hát mi leszen vélünk!

A nyár szaporán szedte vézna lábait, szusszanni se volt ideje. Épphogy letették a kaszájukat az aratók, már gyúltak is a pásztortüzek a határban. Az idő hidegre fordult, bőséggel hullott az eső, de már késő volt: a szeptember közepéig nyúló aszály miatt korán megsárgultak a kukoricatáblák. Dédapámat azonban nem bosszantotta az égiek büntetése. Ha silányak a csövek, hát silányak. Amerikában biztosan nem azok, ott többet esik az eső, amitől szép zöldek lehetnek a mezők. Tán még a kerítést is kolbászból fonják arrafelé.

Valahányszor eszébe jutottak ezek a botorságok, elmosolyodott rajtuk, de mégis hozzátartoztak a kora tavaszi álmához, amely az idő múltával egyre fényesebb lett. Mit számított az áprilisi San Franciscó-i földrengés, amely hétszáz embert ragadott a halálba! Tőle ugyan prédikálhatott a pap.

– Hé, megállj, egykomám! – kiáltotta Szilágyi János az utcán a dédapám szekerét látva. Megkerült egy tócsát, és nagy szökkenésekkel a lőcsnél termett. – Írt Kubik Gyurka Ámerikábul. Vár minket. December közepin indul a hajó Fiumébül. Úgy níz ki, nígyen megyünk innet. Jönne velünk a Csoborkó meg a Vatler fiú is. Ösmered űket? Na, úgy kíszülj, hogy bű két hónap múlva indulunk. A passzust intézzed!

Indulunk! Indulunk! Indulunk! – visszhangzott a szó, s azonmód dédapám lelkébe mart a felismerés: nemsokára elmegy ebből a faluból, ahol született, ahol az egész életét töltötte, és ahonnét jóformán csak egyszer mozdult ki egyetlen napra, amikor legényként tehénszekérrel a debreceni vásárba poroszkált. Na, majd most lesz kárpótlás: hetekig fog hánykolódni a tengeren. De milyen is az a tenger? Azt mondják, búzavirágszínű. Nem, nem, inkább kökényszínű. És sós, mint a veríték, a végét meg semerre se látni.

Egy őszi vasárnapon, nem sokkal az ebéd után dédanyám a két nagyobbik gyereket kitessékelte az udvarra játszani, a féléves harmadikat megszoptatta. Amikor mindent elrendezett, a pipafüstbe burkolózó ura elé állt.

– Tényleg el akar menni Ámerikába? Hát tudja meg, a negyedik gyerekit hordom a szívem alatt... Ehhöz mit szól?

Más emberfia ugrált volna örömében, ám a dédapám arca elkomorodott, homlokán magasabbra tolta zsírtól fénylő kalapját. Minden összeesküdött ellene? Az isten is azt akarja, hogy ne szálljon hajóra?

– Boris, eladtam a fődet, hogy meglegyik a píz – mormolta a bajusza alatt. – Hiába vót minden? Mán kiváltottam az útlevelet is, nem csinálhatom vissza… Ha jól megy majd a sorom, kivitetlek innet tikteket is, na.

– Jaj, bolondságokat beszíl kend! – legyintett dédanyám. – Makacs, mint egy öszvír!

December elején temérdek hó hullott. A dédapám Csoborkó Péterrel, Szilágyi Jánossal és Vatler Péterrel lovas szánt fogadott. A búcsúzkodáskor dédanyám a meleg vállkendője alól előkotorta a kapcsos családi imakönyvet, amelynek utolsó, fehér lapjára a három fiú nevét és születési dátumát írták. Az ura kezébe nyomta a máriapócsi búcsúban vásárolt, kis festett szentképpel együtt.

– Ezek emlikeztessik arra, hogy hazataláljik! A pócsi Szűzanya majd vigyáz magára – súgta oda, hogy a többiek ne hallják. Egy darabig integetett a fogat után, aztán kezét gömbölyödő hasára ejtette.

A szán a szomszédos Nyírmártonfalva felé fordult. A Zsuzsi vonat onnan indult Debrecenbe. Személyeket ugyan nem szállított, csak a Gúthi-erdőben kitermelt farönköket, de a kutya sem vette észre, ha valaki titokban fellopózott egy vagonra.

Debrecenből Pestre, onnan egyenesen Fiumébe csühögött a vonat.

A városról azt híresztelték, hogy a Szent Korona legszebb gyöngye. Meg a nyelvi kavalkád megtestesítője volt: Magyarországhoz tartozott, de zömmel horvátok lakták, akik olaszul beszéltek. A magyar szó csak akkor erősödött fel, amikor hajó indult Amerikába. Olyankor ezrek tolongtak a parton a Monarchia minden tájáról, és vártak a beszállásra.

December tizenötödikén egy jegenye magasságú gőzhajó rostokolt a kikötőben, az Ultonia. A borongós időben a tenger a várva várt kék helyett bánatszürkén nyaldosta a mólót. A dédapámat így is sokkolta a látvány. Az otthoni szőlőtáblája alatt csordogáló pataknál nagyobb vizet még nem látott életében. Kezét a hideg tengerbe mártotta, és megnyalta az ujját, hogy tényleg sós-e. Csettintett. Mégis igazat mondtak otthon. De ez a hajó, pillantott fel a pöfékelő, tízezer tonnás monstrumra, ez aztán a csuda!

– Beszállás! Beszállás! – viharzott végig a kiáltás a várakozó tömegen. Kétezer kivándorló kapaszkodott fel a lépcsőn a fedélzetre. Zömüknek a harmadosztályra szólt a jegye.

Az Ultonia kürtje belehasított a konyhahulladékra leselkedő sirályok lármájába. Az orr előtt a végtelen, a tat mögött a haza, középen a zsebkendő-lobogtatással kísért döbbenet: minden elvégeztetett, ez a hajó most már nem fog visszafordulni senki kedvéért…

Amikor a város sziluettje foszladozni kezdett a párában, és a világítótorony fénye is csak kókadozva pásztázta a tengert, a hajó farán valaki rázendített egy nótára: „Fiumében ültem föl a hajóra, / visszanéztem széles Magyarországra. / Áldott legyen Magyarország örökre, /a sok magyar boldog lehessen benne.

Az utasok szájról szájra adták ezt a szívszaggató búcsúdalt, s amíg a hajó el nem hagyta az Adriát, fel-felsírt a harmadosztályon. Csak a fedélzeti harang térítette el néha a dallamot.

A férfiak egyfolytában a tengert bámulták, ha megunták, tanakodtak, kártyáztak, bicskával falatoztak kenyeret meg szalonnát, ujjaik közé fogva az otthonról hozott nagy fej vöröshagymát, amelyből akkora szeleteket kanyarítottak le s vettek a szájukba, hogy még a könnyük is kicsordult tőle. Legalább a hagymára lehetett fogni, ha olykor-olykor hátrasandítottak, Fiume felé…

Már az Atlanti-óceán habjait szelte az Ultonia, amikor a karácsony békéje szállt a hajóra. Az óceán hangtalanul simult az estébe, a mélyben mintha halkabban dohogtak volna a dugattyúk is.

Az első osztályról kiszüremlett pattogó zene elcsendesedett szentestén. A harmadosztályon mécsest gyújtottak, és a fényénél karácsonyi dalokat énekeltek. Mennyből az angyal eljött hozzátok…

Dédapám, hogy ne érzékenyüljön el, kettesével szedte a lépcsőt a fedélzetre. A kabátját fázósan húzta össze magán, a markát a pipájával melengette. A csillagok úgy hunyorogtak a fagyos éjszakában, mint az otthoni, homoklankára kapaszkodó temető gyertyalángjai mindenszentekkor. Jaj, de messze van az otthon! – hasított belé a gondolat. Az a finom kalácsillat, ami ilyenkor terjengeni szokott az udvari kemencéből… A pipát kikapta a fogai közül, mert a nyál összefutott a szájában. Otthon mindjárt harangoznak az éjféli misére – sóhajtott fel. Tódul majd a nép a templomba a Megváltó születésére. Még az is lehet, hogy hazafelé őróla is szó esik: „Hát az uradat hun hagytad, Boris? Kiment Ámerikába. Oszt mikor jön haza? Á, aztat csak ű tudja.”

Az Ultonia három hét után az új évben, ezerkilencszázhét január ötödikén futott be New Yorkba. Ellis Islanden a bevándorlókat szigorúan lajstromba vették. A dédapámról beírták a nagykönyvbe, hogy harminckét éves, nős, írni-olvasni tud, a születési helye Nyíracsád, öt láb egy inch magas, ami százötvenöt centivel egyenlő, a szeme és a haja barna, mezőgazdasági munkás, a zsebében tizennyolc dollár lapul. Befogadónak, ismerősnek Kubik Györgyöt jelölte meg, aki Mount Carmelben lakik, Pennsylvaniában.

A New York-i zsongás elkápráztatta a dédapámat. Törpének érezte magát az épülő felhőkarcolók tövében. Az otthoni kis nádtetős házak jutottak az eszébe, és szinte szégyellte, hogy honnan jött.

Még aznap harmadmagával elindult a kontinens belseje felé, egyenesen Mount Carmelbe, a batyujában pár falatnyi hazaival Kubik Györgynek.

Ha szórt is morzsát az útra, hogy majd egyszer visszataláljon az óceánhoz, a zsebében degesz erszénnyel, módosan pöffeszkedve, mint ahogyan megálmodta, a visszautat bizony nem találta, vagy tán nem is akarta. A madarak felcsipegették a morzsákat, őt meg szőröstül-bőröstül elnyelte Amerika...

  

Epilógus: Az óceánt tizenkilenc éven át járó, magyarok százezreit az Újvilágba fuvarozó Ultoniát ezerkilencszáztizenhétben egy német tengeralattjáró az ír partoktól százkilencven mérföldre elsüllyesztette. Csodával határos módon mindössze egy ember veszett oda.

A dédapám útitársát, Vatler Pétert a hosszas amerikai lét után sem vetette fel a pénz. A húszas években megemberesedve tért haza, és feleségül vette az első világháború után két gyerekkel özvegyen maradt apai dédanyámat, Tóth Juliannát. Így lettem én sok év múltán Vatler Péter mostoha dédunokája.

Balogh Borbála évtizedeken át várta vissza az urát. Hiába. Még üzenetet sem kapott tőle. Egyedül tengette az életét. A helybéli csendőrökhöz szegődött el ruhát mosni fillérekért, hogy eltarthassa a gyermekeit, köztük a harmadiknak születettet, a nagyapámat, Szabó Józsefet. Nem ment újra férjhez.

Korosodván arra az elhatározásra jutott az én jó emlékű nagyapám, hogy felkutatja az atyját. Addig nyüstölte az Amerikából visszatért magyarokat, míg valakitől megtudta az apja címét. Ő maga két osztályt végzett, épphogy tudott írni, olvasni, ezért inkább az egyik egyetemista fiával, az anyám bátyjával íratta meg és küldette el a levelet.

Ötvenkilenc karácsonya előtt kisebb csoda történt: pakkot hozott a posta az Államokból. A piros skótmintás fémdobozban négy borotva meg egy mechanikus hajvágógép lapult, ezenkívül egy rózsafüzér és ama kapcsos imakönyv, amit a dédanyám csúsztatott az ura kezébe a kivándorlás előtt. Ötvenkét év után Balogh Borbála kék tintába mártotta a tollát, és kövér betűkkel felrótta az utolsó lapra a negyedik fiú nevét is: „Miháj születet 1907”.

A dédapám a négy fiának küldte a borotvákat. A hajvágót a nagyapám kapta meg, talán azért, mert Balogh Borbála nála húzódott meg öregségére, és a törődésért külön hála járt. De bármennyire is nagy szó volt abban az időben egy amerikai borotva Magyarországon, a fiúk alighanem többet vártak. Számukra a csekély ajándék bizonyság volt arra, hogy Amerikában sincs kolbászból a kerítés, és az évtizedek alatt szövődött legenda, miszerint az apjuk gazdag földbirtokos lett, szertefoszlani látszott. A csomag alján talált levél végképp eloszlatta a kételyeket. Dédapám azt tudatta az itthoniakkal, hogy Amerikában kezdetben erdőirtással kereste a kenyerét. Keményen megdolgozott a zöldhasú bankókért, mígnem a maga ura lett, de mindig is szerényen élt. Sokszor gondolt arra, hogy majd hazatér egyszer. A nagy hűhóval beharangozott Titanic érkezését várta Amerikába, a visszaútra akart jegyet váltani. A jéghegynek ütközött hajó katasztrófáját intő jelnek vette, és egy időre letett a tervéről. Közben szerelembe esett, újra megnősült, s négy fia született ott is. Mára azonban megvénült, írta, betegségek gyötrik, elmúlt nyolcvannégy éves. Sajnálja, hogy nem jött haza. Most már nem is fog, mert elfogyott az ereje.

Bocsánatkérésre nem futotta tőle…

Balogh Borbála mégis kiengesztelődhetett, mert attól fogva az amerikás rózsafüzérrel volt csak hajlandó imádkozni, azt vitte magával a templomba is. Nyolcvanhat évet élt, hatvanhárom húsvétján szállt a kerubokhoz kísérgetni az istent. Kitartóan pipiskedtem a ravatalánál az anyám szoknyája mellől. Hajtott a gyermeki kíváncsiság, hogy életemben először láthassak egy halottat, de jóformán csak a viaszsárga orrhegyét pillanthattam meg, az arca sötét fejkendőbe süppedt.

A fiai a ronggyá olvasott kapcsos imakönyvvel és az amerikás rózsafüzérrel temették el a régi, akácossal benőtt temetőben.

Sosem tudtuk meg, hogy a dédapám túlélte-e az itthoni feleségét vagy sem. Miként azt sem kutatta senki, hogy a kint született négy gyermekén túl hány unokája, dédunokája hordozza a génjeit Amerikában.

A családunk számára ezerkilencszázhatvanhárom húsvétján Balogh Borbála és Szabó György majd’ hatvan esztendőn át nyitott története véglegesen lezárult.

Vissza a tetejére