Véraránynegyed, Vérarányfél, Vásár Abonyban, Ötvenhat

 

Véraránynegyed


Bukovina elesett. Engem már akkor megfenyegetett az ég s a muszkák. Annak a húszéves testnek keringésében gyanútlan zakatolt részarányhányadom rabláncra fűzve, a marhavagonokkal is mind messzebbre el, egészen a gyapotföldekig, a mandulaszemű apró emberek szikkadt vidékéig, Taskentig, meg még tovább vagy kétszáz kilométerre a világvége irányában. Aztán jurtanyánk ajtó nélküli börtönében gyűltek, gyűltek rováserdőnyivé a megkaristolt napok. A közeli falu megszokott bennünket, mi a falut. A végeláthatatlan gyapotföldeken cserzetté vált életünket, a reményt a hon- és miegyébvágyakozások tartották ébren. A női szemek csador mögötti illegalitásban villogtak. Tudván tudtuk, szoknyát, csadort felhajtani azonnali fejbelövés terhe. De idők multával ki ne vállalná ezt a nevetséges következményt?  Bár tanúja nem akadt a halálos aktusnak, apró lovakon mégis veszedelmes ítélet-végrehajtók indultak. Vészterhes csujogások hangjai repdestek, mint a vérszomj, a bosszú sikoltozó madarai. Hozták a hírt.       
Egy tébolyrántással letépett kantár. Egy szökkenés a ló hátára. Szökés egy korán kínálkozó pusztulásból. Mindegy is merre, csak onnan el. Lehetőleg Nagylóc megszépült lankái felé. Oda, ahol Kocalik Erzsébet már felcseperedőben. Oda, ahol a jó cimborák a kocsmában röhögnek valami palócos viccen. Ahol a gulyás a Kutyahegy oldalából minden este tárogatószóval tölti be a völgybéli falu csendjét. A sok ezer kilométer távolság gyilkos közönnyel állt a menekülés útjában. 



Vérarányfél

A suhancokból álló aknavető szakasz osztrák területen, negyvenöt telén, szinte azonnal kapitulált a szovjet túlerő előtt, s már megint a muszkák, már megint a fogság refrénje kísértett vérarányfelemnek, Péter Bertalannak az édesanyja, Kocalik Erzsébet kezébe szánt irkájába tett feljegyzései szerint is.
Mi, akik még nemrég komoly gyakorlatozói voltunk a leventék fapuskás délutáni háborús készülődésének, s akik a második háború ruszki fogolytáborában hosszú menetelésbe keveredvén a távoli ismeretlen felé caplattunk, s közben bajtársakat kapartunk el a fagyos német földbe, majd krumplit kapartunk elő ugyanonnan sajgó körömmel, miközben szökésre biztató szirének valószínűtlenül búgó, csalóka hívogatója járta be a hallójárataink zegzugát. Aztán ez a Dimitrij dandárparancsnok, vagy mi, kiparancsolt magához csicskának. No, itten kezdődött a mi jó szerencsénk a balsorsban, s itten lett megfogva a teremtő lába, hisz a szolgálat ételt és ruhát hozott, mígnem egyszer csak a Neuhammer melletti táborban vége szakadt a menetelésnek, vége szakadt a nagy háborúnak. Kaput! Szibéria elképzelt kietlensége nem borzolta tovább jövőt kutató gondolatainkat, így a nagy örömködés közben Kozma Pityuval egy óvatlan pillanatban történt dobbantás után Nagylóc felé vettük az útirányt, s július végére meg is érkeztünk oda hónunk alatt egy ezüst evőeszközkészlettel és egy német várost ábrázoló gobelinnel mint hadizsákmánnyal.


Vásár Abonyban


Először bekente a két-három napos szakállát a henger formájú
beretválkozószappannal, a pemzlit is megjáratta rajta (de előbb
vízbe mártotta, kirázogatta), majd megtunkolta vele az arcát, aztán
oda-vissza mozgatva a csoda bekövetkezett, vastagon felfehérlett
a habbevonat. A fenőszíjat a konyhaszekrényfiók fogójáraakasztotta,
s a felvillanó beretvakés máris le-fel járt az élezése különös
szerszámán. A kis tükör már a szekrény felső gombján
függött, belenézett, majd a jobb oldali pajesz alá illesztette
a pengeélt, s akkor halk, sercegő hangot keltve simára vonta
ünnepi arcát nagyapám. Aztán kackiás bajuszát vette szemügyre.
Erőteljesen megpederte vagy háromszor, mire elfogadhatónak
bizonyult. Ezután a fehér gatyája korcát igazgatta. A kikeményített
vászoningbe bújva, frissen suhogó hangokat keltve, a fura,
térdnél elszűkülő nadrágjáért nyúlt, ami az ágytakarón pihent.
Felvette a mellényt, arra pedig a barnán barázdált kabátját.
A fényesre bokszolt bilgericsizmája a szék mellet várta a pillanatot,
amikor tulajdonosa kézbe véve, felrántja végre arra a hófehér
kapcaronggyal betekert lábára. Kesely és Deres már a hintó előtt
fujtatott, érezték az indulás közeledtét. Nagyapám komótosan
a kabátja zsebébe nyúlt. Kipattintotta a dózni fedelét. A dohányt
beleszórta a cigarettapapírba, majd gyors ujjmozdulatokkal
felsodorta, aztán a nyelve hegye előtt elhúzva nyállal megragasztotta,
kicsit megtapogatta, és szájába tette, majd visszavette, még mielőtt
meggyújtotta volna. Kipökte a nyelvére került dohánytöredéket.
Végül a jobb kezében lévő sárgaréz gyújtó lángja megadta a füstöt,
amit aztán az orrán át engedett ki a tüdejéből. Fölkapaszkodott
a bakra. Kezébe vette a gyeplőt, s egy hangos gyiával indította
a lovakat. Nagyanyám tekintete némán követte nagyapámat. Marika,
az elsőszülött leány, még sietve utána szólt: apus, aztán siessen ám
haza a vásárból!


Ötvenhat


Kilencszázhatvanhatban, így szeptember táján, az egyik este átjött hozzánk Pástét bácsi (Erika apja). Az utcában nagy tekintélynek örvendett, hiszen a sok téeszcsés, téglagyári munkás, kubikus és rendőr között igazi világlátott embernek számított. Nemzetközi kalauz volt. Az NDK–Abony-viszonylatot számtalanszor megtette. Szóval a konyhaasztalnál ültünk, amikor Pástét bácsi sejtelmes vigyorral gyújtott rá esedékes cigarettájára, aztán köhögött egy jó mélyről jövőt, jó hosszút. Végre megszólalt. No, Berci szomszéd, lesz-e hatvanhatból ötvenhat? Apu csak a vállát vonogatta, majd hogy mégis mondjon valamit, kicsit körülnézett, mintha azt mérlegelné, szóljon-e a kölykök előtt, aztán csak odavetette, hogy a ruszkik úgyse engedik azt, Pástét szomszéd! Húgommal összenéztünk a különös találós kérdést hallva. Aztán csodálattal néztük Pástét bácsi szokásos mutatványát: a cigarettahamu megtartását az utolsó szívásig. Bámultuk, hogy a cigarettahenger hogyan lesz hengeres hamu, dacolva a fizika törvényeivel. Figyeltük, mikor omlik már le, és válik porrá.

 

Vissza a tetejére