Csupasz, fekete, Napok, nők, otthonok, Öreganyámnak, Lázadásaim, A szerelem, az úgy van, Nem kimondottan vers, Ma nem szeretlek, Pénzt is találhatnék

 

Csupasz, fekete


Írni kell, mert hosszú egy éjszaka.
Félni kell, hogy csak képmutatás.
Karakterhiányos szívbillentyűzet.
Ablaknyi egem csillaggarázs,

dohos pincezug; fekete dróton
csupasz, karistolt körte a Hold.
Semmi fényénél keresnék verset:
sorok akadnak, folt hátán folt.

A lépcsőknek itt soha nincs végük.
Falhoz, tenyérhez nyirok tapad.
Olcsó fémszál kihagyó zizgését
visszaverik teleírt falak. 


Napok, nők, otthonok


Ahol dédes járt éjféli miséket,
ott múltak lázak, gyermekbetegségek:
a határ mindig a horizontig ér,
vízszag van, tört szalmát pörgettyűz a szél

(a tejjel csak lassan, kanna nyikorog;
egyedül vagyok, akár a templomok),
langyos nyáreste, talán vége se lesz,
és aztán ugyanott folyik az eresz,

és nővé lesznek jövő nyári lányok,
melltartót hordanak, sírra virágot,
takarnak, csitítnak. Blúzaik alatt
az édes, az első s utolsó falat.



Öreganyámnak


„Mán a hegyet a vőggyel tóggyuk”
mondaná dédes. Jaj, vágott ám
az esze. Persze, oskola nem
rontotta, se a szerelem. Tán
százszor foldta kötőjét. Ajka-szeme
pengévé szűkült, mint a kés
a markában: csíkot nyesett, mert
csigát sodorni nehéz. (Mama,
néha olyan elesett vagyok. Kert
végin fagyott víz, repedt tükör.)
„Lyányom, hinni köll, mindegy az, miben.
Sakk és matt. Tedd! S hidd, hogy
értelme van. Hegynyi, amit kaptál,
ne toldd a szakadék üres mélyivel. 


Lázadásaim


Valahogy elmúltak a lázadásaim.
Már nem gyújtogatom nyelvemen
vegyszerben ázott mondatok
rongyos darabkáit.
Kinézek ablakokon.
Ködbe csavart, vörös hajú fák
kandeláber-gyöngysorral:
így siet el a szelíd ősz utcai harcaink elől.
Vagyok asszonyod és lányod,
barátod és szeretőd.
Unhatsz, szerethetsz, elhagyhatsz.
Nézheted félhomályban hátam,
vagy kiábrándító fényben
szám sarkánál bánatok rovását.
Sajnálhatsz, kinevethetsz, védhetsz.
Vannak pillanatok,
mikor gyűlölöd az egészet.
Kirakattüzeid, dúlt tereid látom.    
Kezeim maguktól mozdulnak,
hogy rendet rakjanak,
míg minden helyre kerül.
Nem tudom, betemet-e simogatásom
embermagasságú, fekete gödröket. 



A szerelem, az úgy van


Az volt, hogy elmentem hozzád.
Mértem utazások hosszát
meszes kilométerkövön
(gyerekségem majd kinövöm),

aszfalton száguldó csíkon,
betűkön, amikkel írom
ezt a verset, vagy másikat.
A ma csak remake, átirat.

Bort vedel vén hajléktalan;
megbámul: „Ennek hajléka van.
Istenem, kéne meleg víz.”
Mocskos haján fűszál a dísz.

Az volt, hogy elmentem hozzád.
Úgy hittem, angyalok hozzák
ténfergés, utcazaj helyett:
de rám simította kezed.



Nem kimondottan vers


Te hasznot növelsz, én fóbiákat.
Versre, szeszre, szerelemre rákap
könnyedén, ki élni bizonytalan.
Betűnek, bornak, fognak nyoma van.

Szám sarkán jársz: csókok múzeuma.
Kis kávézó-zug, olcsó áruda,
mely instant bókot sutaságba old.
Lassan megérted, miért így a jobb:

nem beszélsz, nem hallgatsz. Nyitott száj a szem:
minden feltett kérdés csupasz, eleven.



Ma nem szeretlek


Ma nincs érzelem. Állat van.
Láss meg engem az állatban.
Szoktass kezedhez szelíden.
Hogy ütnél inkább? Elhiszem. 

Ma nem szeretlek, csak várok.
Ösztönből bántalak, látod.
Túlélni igyekszem én is,
pillangókés most a kéz is.

Kávé fő. Pohárban narancs.
Egy dal szól: „tu n'es pas un ange”[1].
Lehet, de nem számít, ne félj.
A gyarlóságod ma erény. 



Pénzt is találhatnék


Milyen furcsa mondat: most szegények vagyunk.
(Használnak manapság efféle szavakat?)
Munkát találtam rég, pénzt is találhatnék:
ne nézném örökké: ételre mi marad.

Gondoltam, segíthet nekem a szent sereg,
de dolgoznak. Mindahány pont ilyen szegény.
Nézz csak fel éjszaka, csupa lyuk az égbolt:
Isten bőre fénylik megritkult szövetén.

 



[1] Nem vagy angyal.

Vissza a tetejére